Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Bánfalvi Attila:
A pszichiátria megmentése

A pszichiátriát - a címmel ellentétben - nem lehet megmenteni, mert születésétől kezdve magában hordozza bukását. A szerző, Bánfalvi Attila, filozófus a debreceni egyetemen. Rövidítve közölt írása mélyen bevilágít abba a megoldhatatlan intézményes, személyes és morális válságba,amelyben a pszichiátria folyamatosan tocsog. Miközben önelégülten a megmentő szerepében pózol, mérhetetlen sok tragédiát és szenvedést szabadított a társadalom nyakába. És ennek nem tud vége lenni.

 

Google hirdetés

 

A pszichiátria nagy bajban van írja Ronald Pies a "Hogyan tudja az amerikai pszichiátria önmagát megmenteni" című kétrészes cikkében. A szokásos "egyrészt-másrészt" módszerrel rendbe szedi az eddigi eredményeket és problémákat. Az eredmények oldalon lehet feltüntetni azt, hogy lassan feltárul, a súlyos elmebetegségek miként hatnak az agyi struktúrákra és funkciókra, valamint az utóbbi három évtized hatásos szomatikus és pszichoterápiás kezeléseit. A "másrészt" oldal problematikáját úgy foglalja össze, hogy "a pszichiátria feladta legalapvetőbb és legszentebb kötelességét: azt, hogy a szenvedő pácienst egész személyként szemlélje, és ne pusztán cerebrális konténerként, amelyben egy rakás kémiai anyag lötyög"....A pszichiátria már megint bajban van - mondhatja bárki, aki tájékozott a pszichiátria történelmében. ...

Sőt, inkább azt mondhatnánk, hogy a pszichiátria mindig bajban van, és mindig is megmentésre szorult. Csakhogy mindig a megmentési kísérletek bizonyultak a következő bajhullám okozójának. ... A pszichiátria csak úgy létezhet, ha bajban van? Mi adja a lélekgyógyászati hivatás e sajátos karakterisztikáját?...

A pszichiátria egészsége attól függ, hogy miként képes egyensúlyt találni az embert testre és lélekre osztó kultúrában e két "emberrész" között. Azért "betegszik meg" újra és újra, mert megbillenti az egyensúlyt a test az agy felé. Ez pedig abból fakad, hogy a mai medicina egyik ágazataként felejtenie kellene a lelket mint tudományosan nem létező létezőt. ....Ez a konstelláció megoldhatatlan dilemma elé állítja a lélekkel valamilyen kapcsolatba kerülő diszciplínákat. Hogyan legyenek egyszerre tudományosak és beszéljenek adekvát módon "tárgyukról", ha azok nem tárgyak? ...
A pszichiátria történelme döntően az aggyal való foglalatoskodás története, amelyet hol erősebben, hol gyengébben átszíneznek a lélekkel vagy a személlyel való törődésre tett kísérletek. Ez utóbbiak mindig ideiglenesek voltak, amolyan "jobb híján" való próbálkozások, de azonnal háttérbe is szorultak, amint újabb remény nyílt az agy sikeres manipulálására....

Mennyivel egyszerűbbnek tűnik fel egy elrontott vagy elromlott élet megoldását az agyban lokalizálni, és az agyat megjavítani az egzisztencia helyett…. Túlságosan kevés a pénz, az idő, az energia egy par excellence emberi megértő viszony és kezelés kialakításához. A technikai-technológiai redukció, döntően a gyógyszerek alkalmazása, jó megoldásnak látszik....
Csakhogy, és ez a pszichiátria különös peche, ez a megközelítés még annyira sem működik, mint amennyire működhetne a maga egyébként korlátozott mivoltában. Elvileg lehetséges volna egy olyan kémiai hatóanyag, amely döntően jótékonyan befolyásolja az agy működését, és így ideiglenesen hozzájárul a szenvedés enyhítéséhez. A pszichiátriai szerek használata mindig is ezt az ígéretet hordozta, a múlt század ötvenes éveitől újra és újra megjelent ez a "most megvan" hangulat. Itt az új antipszichotikum vagy antidepresszáns, amely egyértelműen gyógy-szer. De - úgy tűnik fel - sohasem "volt igazán meg". A gyógyszerekkel két probléma adódik az utóbbi évek vitái alapján: olykor kétséges a hatásosságuk, a legutóbbi fejlemények pedig kétségbe vonják gyógyító szer mivoltukat...

Amikor a pszichiátria szomatikus eljárásokat alkalmazott, azokról utóbb rendre kiderült, hogy inkább kínzások, mint gyógyítások, és hogy történelmi távlatban inkább szégyenére, mint dicsőségére válnak a szakmának: lobotomia, inzulinkóma, kényszerzubbony, hidegvíz-kúra, elektrosokk korai alkalmazása stb. (Hasonló melléfogásokkal persze a medicina más területein is találkozunk, de a pszichiátriában a korábbi "megváltó" szomatikus terápiás módszerek mintha szinte kivétel nélkül ilyenek lennének.) A gyógyszerek megjelenése azért tűnt döntő fordulatnak, mert nemcsak enyhíteni látszottak a betegek tüneteit, hanem technikai értelemben hatásos eszközt is látszottak adni az orvos kezébe. De úgy tűnik fel, hogy a gyógyszerek elmúlt ötven-hatvan éves történetének utóbbi időben megjelent interpretációi ezt a sikertörténetet is sikertelenítik. ...

Robert Whitaker így foglalja össze az elmebetegség és a pszichiátriai szerek használatának rejtélyes dilemmáját:
"Egyrészről, tudjuk, hogy sok emberen segítettek a pszichiátriai szerek. Tudjuk, hogy számosan jól stabilizálódtak ezek révén és tanúsítják, hogy a gyógyszer segített nekik normális életet élni. Továbbá [...] a tudományos irodalom dokumentálja, hogy a pszichiátriai szerek, legalábbis rövid távon, "hatásosak".

....És mégsem tudunk szabadulni a következő zavaró tényektől: A fogyatékkal élő elmebetegek száma drámaian növekedett 1955 óta, és az elmúlt két évtizedben, egy olyan időszakban, amikor a pszichiátriai szerek felírása robbanásszerűen bővült, az elmebetegség következtében fogyatékkal élő felnőttek és gyermekek száma elképesztő mértékben növekedett. Így egy nyilvánvaló, talán eretnek kérdéshez jutottunk el: a mi gyógyszeralapú gyógyítási paradigmánk, valamely előreláthatatlan módon, ösztönzi ezt a modern járványt?" A szerző a kutatások és az irodalom áttekintése után arra jut, hogy a gyógyításra szánt szerek okozzák az elmebetegségek modern járványát, hogy ezek a szerek nem gyógyítják, hanem fenntartják az "abnormalitást", sőt, újakat hoznak létre.

Hasonló következtetésre jut Joanna Moncrieff a kémiai kezelés mítoszáról szóló könyvében: "A gyógyszerhatás betegségcentrikus modellje, az a mítosz, hogy a pszichiátriai szerek gyógyító és helyreállító kezelések, milliók számára való nyakló nélküli, gyakran végül évtizedekre szóló felírásához vezetett. Valószínű, hogy ezek a szerek számos embert ártalmas fizikai és pszichológiai hatásoknak tettek ki anélkül, hogy előnyük származott volna." Lehetséges, hogy a mai gyógyszeres kezelések utóbb egy sorba kerülnek a lobotomiával vagy az inzulinkómával? Ha utóbb tényleg igazolódna a mai pszichiátriai szerek döntően iatrogén hatása, akkor ez sokkal súlyosabb következményekkel járna a szakmára nézve, mint bármely korábbi tévesnek bizonyult eljárás....

Az utóbbi évtizedek szakmai fő sodra az agykutatásokban és az újabb és újabb gyógyszerek megjelenésében várja a "megváltást", amelyek következtében a szakma annyi tévelygés és bolyongás után végre beváltja azt a tizenkilencedik századi ígéretet, hogy az elmebetegség az agy betegsége. A "Szent Grál végül úgy is az agyban van" hite azt sugallja, hogy a szakma körüli bizonytalanságok egy "nagy felfedezéssel" majd eloszlanak. ...
Mi van azonban, ha éppen ez az "eltévelyedés"? Ha nincs "Szent Grál"? Mi van, ha nincs "kézzel fogható" ok? Mi van, ha a téboly a társadalom és kultúra létének elengedhetetlen alkotóeleme? Mi van, ha a téboly így legalább annyira gyökerezik a különféle emberi létformákban, mint az ezekhez köthető agyi folyamatokban?...

Marcia Angell, aki a New England Journal of Medicine volt főszerkesztője, a The New York Review of Booksban publikált két írást a pszichiátria illúzióiról és az elmebetegség-járvány okairól. A legutóbbi kritikus irodalmat így foglalja össze:
"- A gyógyszercégek nagymértékben meghatározzák, hogy mi számít elmebetegségnek, ezeket hogyan kell diagnosztizálni és kezelni.
- Az elmebetegségek agyi kémiai egyensúlytalanság (chemical inbalance) elmélete legalábbis kétséges. A kutatók nem találtak eddig bizonyítékot egyetlen "inbalance" hipotézisre sem.
- A gyógyszerek hosszabb távú változásokat idéznek elő a neuralis funkciókban. Azaz, nem helyreállítanak egy abnormális agyi mechanizmust, hanem létrehoznak egy újat, amely némiképp kompenzálja az eredeti tüneteket. Röviden: a betegnek nem lesz egészségesebb agya, hanem másként lesz beteg, mint eddig volt."
A következtetést így vonja le: "Végül is az ilyen alternatívák (a gyógyszeres kezelés alternatívái) valószínűleg olcsóbbak. A pszichoaktív szerekre támaszkodásunk, láthatólag az élet minden kellemetlenségére, hajlamossá tesz más lehetőségek kizárására. Figyelembe véve a kockázatokat és a szerek megkérdőjelezhető hosszú távú hatásosságát, jobban kell csinálnunk. Mindenekfelett, nem szabad elfelejtenünk az időtálló orvosi parancsot: először is, ne árts. ...

Ma ott tartunk, hogy a nozológiai rendszer (DSM) vitatott - mind megbízhatóságát, mind érvényességét (reliability, validity) tekintve - és a még meg sem jelent új kiadása (DSM-V) komoly kritikák kereszttüzében áll. Az elmebetegségek okaival kapcsolatban "már folynak a kutatások", "ígéretes eredmények vannak", "már jó úton vagyunk, hogy megtudjuk" kezdetű mondatokkal tele a padlás, de ha az agyi logikában vagyunk, akkor arra az egyszerű kérdésre, hogy mi a szkizofrénia, vagy a depresszió, vagy a bipoláris zavar oka, azt kell válaszolni, hogy "nem tudjuk"....

A pszichiátriának az utóbbi évtizedekben tapasztalható egyensúlyvesztése különös "öngyilkos" következményekhez vezethet, mert miközben a célja a pszichiátria orvosi-szakmai erősítése, medikális identitásának növelése, aközben olyan úton indult el, amely éppen belső logikája miatt a szakma "kipusztulásához" vezethet. ...
Ha az elmebetegségek biológiai okúak, alapúak és eredetűek, ha tehát agybetegségek, ha tehát orvosi szempontból egyedül az a releváns vonásuk, hogy "agyiak", azaz az orvosi kezelésnek az agy biokémiai vagy műtéti manipulálásából kell állnia, akkor nincs szükség a pszichiátriára - már erre a funkcióra megvan a neurológia és az agysebészet.

...A pszichiátria válsága legmélyebben abból a kulturális konstellációból fakad, amely úgy hozta létre a lélekgyógyászatot, hogy a lelket azonnal válságba is hozta. És egy olyan medicinában találta magát, amely a betegséget testi problémaként kezelte, és azonnal az agy felé terelte a pszichiátriát. A pszichiátria története ezért a durva melléfogások, olykor embertelenségek, és a széles látókörű humanisták története egyszerre. ...

Ebből alakult azután ki a csodaszer várása, azé a piruláé, amely majd okilag hatva meggyógyítja az elme(agy)betegeket. A "csodára várva" rendszerint félretettek minden olyan érvet, kutatást, argumentumot, amely nem igazolta ezt a filozófiát…. a korlátolt nézőpontra figyelmeztetők így lassan ellenségekké ellenségekké váltak, és kaptak "diagnózisokat": szcientológusok, antipszichiáterek vagy egyszerűen csak a "másik oldal". A stigmatizáló címkék - éppúgy, mint a betegek esetében - leginkább a kizárásra, kirekesztésre alkalmasak, hogy a kritikus gondolatok ne jelenhessenek meg a "jó társaságban". Pedig, ha a pszichiátria nem képes integrálni - talán ma biztosnak látszó hatalmi statusának hamis bizonyosságával - a működésének lényegi elemeit érintő gondolatokat, észrevételeket, akkor könnyen "zárt szektává" válhat.

Hozzá kell azonban ehhez tenni, hogy a pszichiátria mai válságának kezelésében sok minden nem az aktorain múlik, az intézményes és kulturálistársadalmi kényszerek nagy urak.
Micsoda lelki (agy) -erő kellene ahhoz, hogy lemondjanak a csilli-villi konferenciákról, amelyek pazar, gazdagságot sugárzó kiállításukkal azt üzenik: ilyen jók vagyunk, ezt érdemeljük. Miközben a résztvevők tudják, hogy ők a "Meseautó" szegény leányai, akiket figyelmére méltat a gyógyszeripar, de ha a hétvégi "kocsikázás" varázsa elmúlik, vissza kell térni az alulfinanszírozott intézménybe az egzisztenciális nyomorultak közé, akiknek a gyógyszervásárlásaiból tellett az egyáltalán nem jótékonysági alapon szervezett pár napos csillogásra....
Felírni olyan gyógyszereket, amelyek hatásossága, és különösen jótékony hatása kétséges, amelyekről kiderülhet, hogy a lobotomia vagy az inzulinkóma a maga korában hatalmas tudományos sikerként ünnepelt sorsára juthatnak. És noha hatalmas erők állnak a gyógyszerek mögött, de mégis ők írták meg a receptet a konkrét páciensnek…

A pszichiátria sok mindet tud, de az a tudás leginkább arról szól, hogy mit nem tud. Történetileg találunk egy sor hipotézist az elmebetegségek típusairól és ezek okairól, de minden egyes ilyen hipotézis vagy már megcáfolódott, vagy nem nyert bizonyítást eddig. És mind e "részhipotézisek" mögött húzódik a nagy, mindent megalapozó feltevés arról, hogy az elmebetegség az agy betegsége. Ezt lehetséges természetesen magától értetődő ténynek venni (mi más is lehetne, mint az agy betegsége!?), de ettől még előfeltevés marad. Ez a keresés több mint másfél évszázada tart. ...
A diagnosztikus rendszer (DSM) tudománytalannak bizonyult, és a betegségek létének szavazáson alapuló eldöntése végképp kétségessé teszi azok megalapozottságát. Az agyi okok kutatására fordított idő és "energia" ellenére hipotézisek vannak, és… a fizikai terápiák - az utóbbi időben döntően gyógyszeres kezelések - pedig nem igazolják, hogy inkább használnak, mint ártanak.

...Természetesen a pszichiátria mai válsága nem fenyeget felszámolódásával, megszűnésével. Az intézmény épp-így-létét, azaz fennmaradását, de egyben állandó válságról válságra való botladozását iszonyatos erejű kulturális-társadalmi erők tartják fenn (pénz, hatalom, presztízs, érték, érdek stb.) mind belülről, mind kívülről. De ez egyben alapkérdéseinek megoldatlanságát, sebeinek időleges gyógyulását, majd újra és újra felfakadását jelenti. A pszichiátria válsága persze a pszichiáter válsága is. A szakma megmentése saját lelkének a megmentését is jelenti, és akkor következik be a lehetősége, ha lesöpörheti az asztalról a gúlában álló szakmai kacatokat, és csak a szenvedőre koncentrál. Hiszen - mint megállapítottuk - ma csak két dologban lehet biztos: páciense szenvedésében és a saját segíteni akarásában. Nemde, ezzel kezdődik minden orvoslás?

A teljes szöveg itt olvasható: www.elitmed.hu/upload/pdf/a_pszichiatria_megmentese-10562.pdf

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre