Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A pszichiátria válságának gyökerei

A pszichiátria története egészen napjainkig két összefonódó szálon fut: a mindenkori hatalom megbízása alapján egyfelől feladata a "zavartkeltőnek" minősített egyének begyűjtése, másfelől jogot formál az így begyűjtött emberek minden áron való - akár erőszakkal kivitelezett - gyógyítására.

 

Google hirdetés

 

A pszichiátria fokozatosan kibontakozó válsága nem egyszerűen nyilvánvaló korrumpáltságából fakad, hanem eredeti funkciója, a társadalmi kontrollgyakorlás specifikus privilégiuma válik egyre anakronisztikusabbá. Az ötvenes évek pszichiátriai forradalma, amely a véletlen felfedezett pszichiátriai gyógyszereivel megteremtette a társadalmi szintű biokémiai kontroll lehetőségét, a fizikai lekötözést felváltotta a biokémiai kényszerzubbony, de mit sem változott a pszichiátria "állam az államban" jellege, vagyis, hogy bármikor bárkit -eufemisztikusan fogalmazva- kényszergyógykezelésnek vethetnek alá.

Ronald David Laing így írt erről:
"Társadalmunkban sehol nincs még egy ilyen szélsőséges függőségi viszony egyén és egyén közt, mint ez: a pszichiáter, aki pszichiátriailag vizsgál valakit az egyik, az így vizsgált személy pedig a másik oldalon. Esetleg öt perc sem telik el, hogy a pszichiáter először látja az illetőt, aki talán még egy szót nem is szólt …, s ez már elegendő alap lehet bármely fejlett ország pszichiáterének, hogy aláírja a formanyomtatványt, és elintézzen egy telefont. Elegendő ez az illető személynek ahhoz, hogy elvigyék, rács mögé dugják, és határozatlan időtartammal megfigyeljék. S ez azt jelentheti, hogy hetekig, hónapokig vagy évekig is fogoly lehet az illető - kényszerű rabságban kell élnie, ahol is aztán orvosságozzák, regulázzák, kondicionálják, agyát elektromosság hullámaival mossák, kis darabkákat ki is szednek belőle esetleg késsel vagy lézerrel, vagyis megtesznek vele mindent, aminek kipróbálását a pszichiáter szükségesnek ítéli.,,
A pszichiátria története egészen napjainkig két összefonódó szálon fut: a mindenkori hatalom megbízása alapján egyfelől feladata a "zavartkeltőnek" minősített egyének begyűjtése, másfelől jogot formál az így begyűjtött emberek minden áron való - akár erőszakkal kivitelezett - gyógyítására. E két funkció szorosan összefügg, hiszen, ha a pszichiátria nem volna erőszakszervezet, nem tudná a tudományosan ma is igazolatlan és hatástalan "gyógyító eljárásait" rákényszeríteni a fogva tartottakra. Ahogy Norbert Elias megállapítja, a civilizáció folyamatában a külső kontrollt egyre inkább felváltja a belsővé vált kontroll. Az ötvenes években született pszichofarmakonok a társadalmi kontroll következő fokozatát teremtették meg: az ambuláns pszichiátria keretében az emberek ma már önként vetik alá magukat érzelmeik, gondolataik, viselkedésük pszichiátriai kontrolljának. A pszichiátriai kezelések hatásosságát a múltban is, ma is, elsősorban nem a valódi gyógyulással, hanem a "kezeltek" lenyugtatásával azonosítják. A láncraverés, a sterilizálás, a különféle agyroncsoló eljárások, mint az inzulinkóma vagy az elektrosokk kezelések és az agyműtétek, majd a különféle nyugtatók, antipszichotikumok és antidepresszánsok a szó igazi értelmében nem gyógyítanak, hanem csak tompává, apatikussá tesznek. A szociális kontroll lényege, hogy a társadalom működésében "zavart keltő", de amúgy törvényt nem szegő embereket hatástalanítani kell. A társadalom terhére levő elmebetegeket az amerikai, majd a náci eugenikai program keretében sterilizálták, ill. megölték, a kommunista rendszerben a politikai elnyomás ellen lázadókat elmebetegként gyógyszerezték és tartották fogva, s manapság a munkaképességet csökkentő, szociális nehézségek okozta szorongást és depressziót nem a körülmények orvoslásával, hanem az illető agyának kezelésével "oldják meg". E módszerek valójában gyógyításnak álcázott viselkedéskontrollt jelentenek. A tömegesen jelentkező szociális problémák valójában politikai-gazdasági kérdések, melyeket depresszió képében a pszichiátria "kezel le".

A pszichiátria történetében folyamatosan megfigyelhető a pszichiátria azon törekvése, hogy tudománnyá váljon, s létének szükségességét ne a hatalomtól kapott jogosítványból, hanem gyógyító funkciójából eredeztesse. A mentális zavarok definiálhatatlansága, biológiai mutatókkal való igazolhatatlansága miatt azonban a tudománnyá válás már ott elakad, hogy a pszichiátria nem tudja egzaktul definiálni tárgyát. Amíg objektív vizsgálatokkal nem lehet megállapítani egy mentális zavar fennállását vagy hiányát, addig a pszichiátria a ptolemaioszi világkép pszeudotudományos szintjén áll. "Gyógyítási teljesítménye" ugyancsak kevés alapot ad a "tudomány" címre pályázáshoz.
A pszichiátria történetének tanulmányozása fontos szempontokat vet fel mai szerepének megértéséhez.

A Nagy Bezárás

Mint Michel Foucault írja, hogy a középkorig "Az elmebetegséget lényegileg szabad állapotában észlelik, jelen van a társadalomban, a díszlet és a köznyelv részét alkotja, mindkettő számára hétköznapi jelenség, amelyet inkább magasztalni igyekeznek, semmint uralni. …A 17. század közepén hirtelen változás következett be; az elmebetegség világa a kizárás világa lett. Nagy zárt házakat létesítenek szerte Európában, amelyek nemcsak az elmebetegek befogadására szolgálnak, hanem…ide zárják a nyomorékokat, a nyomorgó aggastyánokat, a koldusokat, a megrögzött munkakerülőket, a vérbajosokat, a mindenféle kicsapongót, …kiugrott és kizárt papokat, egyszóval mindenkit, akik az ész, a morál és a társadalom rendjéhez képest a 'zavarkeltés' cselekedeteivel gyanúsíthatók." Ez a - Roy Poter szavaival - óriási "utcaseprés" szembement még az akkori jogrenddel is, hiszen törvényt nem szegő, csupán az egyre szervezettebb társadalmi működést zavaró elemeket pusztán "másságuk" miatt tartották fogva. A Nagy Bezárás másik következménye az lett, hogy ez az elmebetegséget egy szintre hozta a társadalmi devianciával, megbélyegezte, lealacsonyította. Ezek az intézményeket nem terápiás céllal hozták létre, hanem pusztán az elkülönítést és a szabadság korlátozását célozták. Sok helyen a fegyházak a tébolydákkal együtt működtek. Később kezdték a tébolyultakat külön "gyűjteni", de ettől helyzetük nem javult, hanem inkább romlott.
Az elmebajosokat, sivár, bűzös cellákban tartották, és "őrzőik", akik gyakran használták korbácsaikat, szabadon regulázhatták őket. Az engedetlen betegek, amikor éppen nem verték őket, a cella padlójába, vagy falába vert vaskarikához voltak láncolva, kéz- vagy bokabilincs tartotta őket féken, kényszerzubbonyokba voltak gyömöszölve, amelyben tehetetlenül vonaglottak. Egy látogató, Manasseh Cutler így írta le a szomorú helyzetet:

"Azután megnéztük a dühöngőket. Celláik az alsó szinten, félig a föld alatt vannak. Ezek a cellák körülbelül tíz négyzetlábnyiak, erősek, mint a börtön …férfiak és nők is voltak itt, úgy húsz és harminc közötti számban. Néhányuknak ágya van, a legtöbbnek csak puszta szalma. Néhány közülük rendkívül vad és őrjöngő, majdnem, vagy egészen meztelen; némelyik énekel és táncol, némelyik kétségbe van esve, némelyik néma, és ki sem nyitja a száját."

Emil Kraepelin, aki egész életét az elmebetegségek kutatásának és osztályozásának szentelte, 1917-ben a 19. század elmeosztályainak állapotáról írt nagy esszéjében arról számolt be, hogy szerte Európában a jobbik esetnek számított, ha az elmebetegekkel csak úgy bántak, mint a munkakerülőkkel, csavargókkal, vagy bűnözőkkel. Általában durva erőszakot alkalmaztak velük szemben, de a veszélyesnek ítélt betegeket "őrült doboznak" nevezett szűk ketrecekbe zárták.
Az 1800-as évek bécsi tébolydáját így írta le egy szemtanú:
"A sötét cellák és folyosók, a biztonságos masszív vasajtók és kerítések, a láncok és bilincsek mind a börtönszerűséget sugallják… Az e tömlöcökbe látogató orvosokat elviselhetetlen mocsok, bűz, zaj, ordítás és a durva láncokkal és vasgyűrűkkel lekötözött bentlakók rémisztő, szívfacsaró sírása fogadja. A legrosszabb állatkertben sincsenek ilyen embertelen körülmények. Az őrültek arca intenzív fájdalmat, szenvedést és reménytelenséget tükröz. Az szenvtelenül alkalmazott hólyaghúzás és fekélyek miatt helyzetük rosszabb, mint a legelvetemültebb bűnözőké és gyilkosoké. ..Az ételt egy kis lyukon át lökik elébük, mintha farkasok vagy hiénák volnának."

A tébolydákat vasárnaponként megnyitották a borzongani vágyó nagyérdemű számára, akik vagy kíváncsi szánakozással nézelődtek, vagy -mint állatkertben szokás- otromba cukkolással ingerelték az állati sorban tartott elmebetegeket. Mivel akkoriban úgy gondolták, az elmebetegek látványa is őrületet válthat ki, Imanuel Kant 1799-ben az "ideges embereket" arra figyelmeztette, hogy "Kerüljék az ilyen látványosságot, ha törődni akarnak saját elmeállapotukkal".
Theodore Millon 2004-es könyvében leírja, hogy az 1950-es években ellátogatott egy amerikai elmegyógyintézetbe, de amit látott "rémítő és megdöbbentő és végtelenül undorító volt; kevés különbség mutatkozott a 15-16 századi európai 'kigyóvermektől'."
Szilágyi Gyula szociológus hajléktalannak beöltözve vetette fel magát a pszichiátriára, s 2005-ös, visszafogottnak nevezhető könyvében így írt a zártosztályok légköréről:
A pszichiátriai zárt osztályok célja "elvileg a megfigyelés lenne, de valójában itt senki sem figyel meg senkit. … a gyógyszemélyzet tevékenysége a felvétellel kapcsolatos adminisztrációra és a rendkívüli nagyvonalúsággal adagolt gyógyszerek kiosztására korlátozódik. … az ingerszegény környezetben a teljes tétlenségtől, a bezártság okozta stressztől, a zavart agyi anyagcsere szülte démonoktól, kívülről hozott konfliktusoktól gyötört ápoltak között még a kémiai láncokkal szelídített ember is csak komoly önfegyelemmel tudja elkerülni a szélsőséges indulatkitöréseket, a kiborulásokat vagy a katatón stupor állapotához hasonló depressziót. Nincs tehát szükség folyamatos megfigyelésre, elégséges csak akkor reagálni, ha valaki kiabálni, esetleg sikoltozni kezd, vagy éppen nem hajlandó reggel felkelni, nem akar enni, egész nap gubbaszt ágya szélén ülve, csendesen sírdogál, s ha szólnak hozzá, csak ingatja a fejét, de nem válaszol."

A kezdeti kezelési próbálkozások

Thomas Willist úgy tartják számon, mint a neurológia és a pszichiátria egyik nagy alakját. 1664-ben könyvet adott ki az agy anatómiájáról és azt állította, hogy a mentális zavarok az agy betegségei, ezek kezelésére azonban az ütlegelést, a durva bánásmódot, a vércsapolást és a hashajtózást tartotta megfelelőnek. "Vad teremtmények ők", magyarázta Willis, "akik emberfölötti erővel bírnak. Köteleket és láncokat bírnak szétszaggatni, ajtókat, falakat ledönteni … szinte fáradhatatlanok … tűrik a hideget, a forróságot, a virrasztást, a koplalást, az ütéseket és a sebeket, érzékelhető sérülés nélkül. Ha meg akarjuk gyógyítani az őrülteket, elengedhetetlen, hogy félve tiszteljék orvosaikat, és úgy tekintsenek rájuk, mint kínzóikra". Robert Whitaker 2002-es könyvében azt írja, ez adta meg az alaphangot jó időre.
Az angol orvosok által javasolt legelemibb kezelések fizikailag gyöngítették le az őrülteket - érvágások az ájulásig, erős hashajtók, hánytatók és hányinger-keltő anyagok rendszeres használata. "Amíg a hányinger tart," javasolta George Man Burrows, "a hosszantartó hallucinációk szünetelnek, és néha teljesen megszűnnek, vagy esetleg másra cserélődnek ki, és a legdühödtebb betegek csöndessé és szófogadóvá válnak. Sokkal biztonságosabb" , tette hozzá, "a beteget az émelygés útján leigázni, mint kifárasztani". Az éhhalál küszöbéig tartó éheztetés szintén kedvelt módszer volt. A hólyaghúzás szintén "hasznos" eljárás volt, amellyel nagy testi fájdalmat tudtak kiváltani. A megborotvált fejbőrbe mustárport dörzsöltek, és amikor a hólyagok kialakultak, marószert dörzsöltek beléjük, hogy tovább irritálják és fertőzzék a fejbőrt. "A gennyes hólyagok kialakulását követő szenvedés gyakran leírhatatlan", írta az egyik orvos. Ez olyan fájdalom volt, ami lehetővé tette, hogy a beteg "visszanyerje valódi énje fölötti tudatát, felébredjen érzékeken túli szendergéséből és ébren is maradjon."
Az 1800-as évekre finomodtak a "technikák". A vezérelv továbbra is a beteges képzeteket és gondolatok "összezavarása" vagy "kikapcsolása" volt. Ezt változatos módszerekkel próbálták elérni. Az ájulásig tartó vízbemerítéssel majd újraélesztéssel, eszméletvesztésig való forgatással, erős vízsugárral való locsolással, "meglepetésfürdővel", amelyben a bekötött szemű beteget hirtelen hidegvízbe dobták. A vérlecsapolásnál sokszor a test vérmennyiségének négyötödét is leengedték. A "nyugtatószék"-be úgy belekötözték a pácienst, hogy mozdulni nem tudott, s akár napokig így tartották, amíg "meg nem nyugodott". A módszert elmeosztályokon ma is előszeretettel alkalmazzák.
A brutális és embertelen kínzások ideológiája a "gyógyítás" volt, s az orvosok azt állították, hogy betegeik a kezelések hatására igen jó arányban gyógyulnak. Szemben azonban az orvoslás más ágazataival, ahol mondjuk valaki dönthet úgy, hogy inkább meghal, de élete megmentésére ne vágják le a lábát, a pszichiátriát mindig is az az elv mozgatta, hogy neki joga van bármilyen, szerinte megfelelő- kezelést alkalmazni a beteg akarata ellenére is. Erre kimondva-kimondatlanul a mai napig az hatalmazza fel a pszichiátriát, hogy az elmebeteget társadalmon és törvényen kívülinek tekinti.

Az új korszak módszerei

A 20. század orvosi felfedezései megtermékenyítették a pszichiátriát is. A primitív megfélemlítést, "összezavarást" és "kikapcsolást" az agyra közvetlenebbül ható, de a maguk nemében ugyanolyan primitív módszerek váltották fel. Manfred J. Sakel 1927-ben a pár évvel korábban felfedezett inzulinnal kezdett kísérletezni. Hagymázas elméletének lényege volt, hogy az agysejteket egy időre "ki kell kapcsolni", és aztán "visszakapcsolva" minden jól fog működni. Nagy adag inzulint adtak be a betegnek, aki órákig tartó szenvedés, rettegés és halálfélelem után kómába esett, majd órákig ebben az állapotban tartották, s mielőtt meghalt volna, szondán át cukoroldatot vezetve gyomrába visszahozták. Kezelési céllal ezt egymásután 30-40-szer is megismételték. Sok beteg meghalt, de a gyógyítási láz hevében égő pszichiátereket ez nem zavarta, "heroikus küzdelmük" árát a betegek fizették meg. Kezdetben fantasztikus eredményekről számoltak be, azt állították, hogy a betegek 70-80%-a meggyógyult. Később kiderült, hogy semmiféle terápiás hatás nem létezik, agykárosodás viszont annál inkább. Ez azonban nem volt akadálya a további alkalmazásának, az 1967-ben kiadott, Nyírő Gyula által szerkesztett Pszichiátria tankönyv részletesen ismerteti, mint bevált módszert.
E tankönyvben arról is olvashatunk, hogy a Medúna László által a harmincas években bevezetett konvulziós terápiát még a hatvanas években is alkalmazták. Medúna úgy látta, hogy epilepszia és skizofrénia soha nem fordul elő azonos betegnél, így kigondolta, hogy mesterséges epilepszia kiváltásával kezelhető a schizofrénia. Először kámforral, majd cardiazollal váltott ki súlyos epilepsziás rohamokat, amelyek a betegre nézve életveszélyesek voltak, az esetek 20-40%-ban csigolyatöréshez vezettek.
A "kombinált" kezelést akár Dr. Mengele is kitalálhatta volna: az inzulinkómában haldokló betegben cardiazollal még epilepsziás rohamot is kiváltottak. Az így kialakult állapotok súlyos agyi traumának feleltethetők meg, s ennek következtében a kómából visszatért betegek "csendesek és nyugodtak" voltak, amit a gyógyulás jelének tekintettek. A módszert 1982-ben minősítették hatástalannak!
A Medúna-féle módszer népszerűségét csupán az csökkentette le, hogy Ugo Cerletti a Róma Egyetem Pszichiátria Tanszékének vezetője feltalálta az elektrosokk terápiát. Cerletti jó ember volt, ezért nem embereken, hanem kutyákon kísérletezett: a kutya szájába és végbelébe rakott egy-egy elektródát, s így idézett elő epilepsziás rohamot. Mivel a kutyák ebbe gyakran belehaltak, Cerletti némileg vonakodott emberen kipróbálni. A mentőötletet asszisztense, Lucio Bini szállította, aki a vágóhídon megfigyelte, hogy a sertéseket fejre mért elektrosokkal "ütik ki".

A 40-es évektől az elektrosokk szédítő karriert futott be, s még napjainkban is alkalmazzák, jól lehet valódi hatásosságát soha nem igazolták. Elterjedt módszer volt a halmozott elektrosokk, ennek során a "heteken keresztül naponta többször alkalmazott ECT-t jelentett, melynek célja a beteg teljes leépítése volt. Az így kezelt betegnél reverzibilis organikus pszichózis alakult ki inkontinenciával, teljes emlékezetkieséssel, a kezelő személyzettől való teljes függőséggel." , írja Kovács József tanulmányában. A betegeknél, amíg nem altatásban végezték, gyakori volt a csigolya és végtagtörés, és a kezelés halálos is tudott lenni. A betegek memóriájából gyakran évek, évtizedek törlődtek ki nyomtalanul. Nemcsak emlékeik, de szakmai tudásuk, készségeik is károsodnak. Az agyon átvezetett 100-120 voltos áram súlyos agyi károsodást idéz elő, ám az elektrosokk teoretikusai szerint pontosan ez a cél. Max Fink az ECT nagy propagátora, 1990-ig tagja volt az Amerikai Pszichiátriai Társaság ECT bizottságának. Híres mondása volt, hogy "Minél nagyobb a károsodás, annál nagyobb a gyógyulás".
"Ha valaki türannoszi elveket alkalmazva elektromos áramot vezet át egy testen, kínzásról beszélünk, de ha köz- és magán-kórházak hivatásos pszichiáterei vezetnek át elektromos áramot egy ember agyán, az már terápia", írta a Youssef házaspár tanulmányában.

A pszichiátriai kezelések szándékoltan agyroncsoló hatását azonban a leukotómiának nevezett eljárás mutatja leginkább, amelynek során a szem sarkába egy jégcsákányt nyomnak, és áttörve a koponyacsontot, a jégcsákány jobbra-balra forgatásával elroncsolták a homloklebenyt az agy többi részével összekötő rostokat. Az eljárásért Egas Moniz még Nobel díjat is kapott. A módszert az 1940-es évek környékén vezették be, s tízezreken hajtották végre a hatvanas évekig. A műtét súlyos elbutulást, tompaságot, érzelmi kiégettséget eredményezett, ezt értelmezték gyógyulásként.

A legújabb, a pszichofarmakológiai korszak

Azt gondolnánk, a modern kor pszichiátere igyekszik elfelejteni szakmája sötét múltját. Szó nincs erről, némileg más jelzőkkel illetve a fentebb vázolt terápiákat, "nagy kísérleteknek", s kiagyalóikat a pszichiátria hőseinek tekintik. Némelyik módszert, pl. az elektrosokkot, a mai napig méltatják és alkalmazzák a gyógyszereknek "ellenálló" betegeken. Ettől a szellemiségtől sajnos nem sok jó várható. A fantasztikus hatásúnak beharangozott antipszichotikumokról súlyos mellékhatások derültek ki, s ezek a szerek tartós szedése nem meggyógyítja, hanem krónikussá teszi a pszichózisokat. A WHO az 1970-es években lefolytatott vizsgálatai azt a megdöbbentő eredményt hozták ki, hogy a harmadik világban, ahol kevés gyógyszert használnak, két-háromszor jobban gyógyulnak a pszichotikusok, mint a fejlett országokban, ahol gyakran élethossziglan gyógyszerezik a betegeket. De ami leginkább megmutatja, hogy a pszichiátria nem tudományos, hanem ideológiai és üzleti alapon működik, az az a tény, hogy immáron sokadszor mutatták ki a gyógyszeripar által lefolytatott vizsgálatok metaanalízisével, hogy az antidepresszánsok depresszióban hatástalanok, a pszichiátria azonban erről makacsul nem hajlandó tudomást venni.
A 10 évig pszichiáterként dolgozó Dr. Joanna Moncrieff a pszichiátriai gyógyszerek hatásmechanizmusával kezdett el foglalkozni, s a Kémiai gyógyítás mítosza (The Myth of the Chemical Cure, 2008) rámutat, hogy a pszichiátriai gyógyszerek "hatása" annyi, hogy olyan módosult tudatállapotot hoznak létre, amely látszólag megszünteti a tüneteket, de eközben nem a betegség gyökerére hat. Mint írja, a szociális fóbiások remekül feloldódnak, ha alkoholt isznak, mégsem lehet azt mondani, hogy a szociális fóbia oka alkoholhiány. Ugyanígy, ha egy hallucináló beteg agyműködését annyira letompítjuk, hogy már gondolkodni is alig tud, akkor hallucinálni sem fog. A pszichiátriában az a primitív nézet uralkodik, hogy ha egy vegyület enyhíti a megcélzott tünetet, akkor az a betegség gyökerére hat. Ebből a szempontból az altatók a legtökéletesebb gyógyszerek, mert amíg alszik valaki, addig látszólag semmi baja.
A pszichiátria mindenkori problémája az, hogy lisztbemártott mancsú farkasként próbálja gyógyítónak beállítani magát, ám minden korban elsősorban a hatalomnak és nem betegeinek volt elköteleződve. Ez rányomja bélyegét a jelen korszakra is, hisz továbbra sem a beteg érdeke és a gyógyítás sikeressége szabják meg a terápiaválasztást, hanem az új hatalom, a gyógyszeripar diktálja az egyedül lehetséges módszert, a biokémiai kezelést.
Egy új társadalmi szerződésre van szükség, amelyben a pszichiátria önként lemond börtönőri funkciójáról, s az alkalmazott gyógyító eszközeit többé nem profitérdekek, hanem a tudományosan igazolt hatékonyság határozza meg.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre