Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Jó kis csapat vagyunk - a személyiségeinkről

Az emberekben él egy nagy illúzió, miszerint ők irányítják az életüket, ismerik a bennük zajló folyamatokat, s minden remekül működne, ha nem szólna közbe néha a "sors", nem hoznának "elhamarkodottan" elhibázott döntéseket, nem veszítenék el néha a fejüket. Valójában az a helyzet, hogy ezek a kizökkent pillanatok világítják meg igazi természetünket. Amire azt hisszük kivétel, valójában ott hasad fel a kulissza vászna és pillantunk be a felszín alatti ismeretlen működésekbe.

 

Google hirdetés

 

A hipnózis: valódi működésünk tükre

Amíg Mesmer, Faria abbé vagy Gassner páter embereket delejezett, vagy mai szóhasználattal hipnotizált és ezúton különféle testi betegségeket gyógyított, tevékenységük inkább csak a gyógyítás egy újabb, bár rejtélyes módja volt. Amikor azonban az ifjabb Puységur márki kezdett bátyja nyomán delejezni, különös dolgokat fedezett fel. Első betege, Victor deejezés hatására szomnambulikus állapotba került, azaz teljesen ébernek tűnt, de e közben a delejes állapot jellemzőit is mutatta. Megjósolta kórlefolyását, ami pontról-pontra be is következett. Puységur parasztjai között több személy is képes volt arra, hogy delejezett állapotban az elé járulóknak megállapítsák a bajait, sőt gyógyírt is javasoljanak rá. Ezt nevezték el claire voyance-nak. Ez a hipnózisnak azt a sajátos vonását mutatta be, hogy a delejezett mindazzal a képességgel rendelkezett, amivel a delejező akaratlanul felruházta. A francia forradalom aztán elsöpörte a mesmerista iskolát, s az áttelepült Angliába, ahol 1856-ig jelent meg lapjuk a The Zoist. A hipnózis történetében fontos mozzanat volt James Braid színrelépése: ő ideges alvásnak tekintette a hipnózist, hát betegei tényleg el is aludtak. Mindeközben a fantáziadúsabb franciák ismét felfedezték a hipnózist, s különösen a híres Jean-Martin Charcot foglalkozott sokat hisztériás betegei kapcsán a jelenséggel. Charcot úgy gondolta, a hipnózis három fázisból áll és csak hisztériás betegek hipnotizálhatók. Hát, mit ad isten, elvárásai szerint történtek a dolgok. Ekkoriban váltak ismertté a többszörös személyiségek is. Etienne Eug?ne Azam leírta egy Félida nevű lány esetét, aki kettős személyiséget mutatott. A lány naponta többször órákra letargikus állapotba került, ilyenkor erős fejfájásra panaszkodott, majd rövid időre elaludt, s felébredve vidám és panaszmentes volt, és semmit nem emlékezett előző letargikus óráira. Azam szerint a lánynak két független énje volt. Korábbi századokból is számos esetleírás ismert, amikor emberek személyiséget váltottak. Egyikük mondjuk angolul, másikuk csak franciául tudott, s egészen másként mesélték el életüket is. Pierre Janet francia pszichológus, Charcot tanítványa és kortársa, már a 19. században külön kórtermet hozott létre kedvenc többszörös személyiséget mutató betegeinek. Janet úgy gondolta, a személyiségrészek disszociálhatnak, azaz leválhatnak egymásról és önálló életre kelhetnek. Lucie nevű fiatal nőbetegénél hipnózisban azt a parancsot adta, hogy ha hatszor csettint kezével, hajtson végre egy viselkedést. A lány hipnózisból ébredve semmire nem emlékezett, ám amikor éppen társalkodott másokkal, Janet hatszor csettintett, és a lány automatikusan végrehajtotta a sugallt viselkedést. Blanche Wittman, Charcot egyik betege, akit szépsége miatt a "hisztéria primadonnája"-nak neveztek, éveken át demonstrálta a hipnózis Charcot által feltételezett három fázisát, majd az 1880-as évek végén elhagyta a kórházat, és Jules Janet, Pierre Janet testvére kezdte vizsgálni. Janet legnagyobb meglepetésére, amikor Wittman hipnózisba került, megjelent egy második alszemélyisége, "Blanche II", aki elmondta, hogy éveken át -elrejtőzve "Blanche I"- mögé jelen volt és öntudatánál volt, s mindvégig tudatában volt mindennek, ami a klinikai demonstrációk alatt történt, miközben az öntudatlannak tekintett "Blanche I" előadta a hipnózis három fázisát".

Blanche esete kapcsán érdemes rámutatni arra, hogy a hipnotizált alanyok mindig annak a teóriának feleltek meg, amit a hipnotizőr képviselt. Braid alanyai aludtak Bányai Éva, aki az aktív éber hipnózist fedezte fel, "ébren" voltak. A "háttérben" álló személyiségrész, mondhatni engedelmeskedett, és előadta a teóriának megfelelő viselkedést.

A többszörös vagy disszociatív személyiség létét különös bizonyítékok igazolják. Az Amerikai Optometrikus Társaság lapjában 1996-ban Martin Birnbaum és Kelly Thomann egy összefoglalót jelentettek meg, amelyben leírják, hogy az ilyen személyeknél személyiségváltáskor megváltozhat a kézdominancia, eltérően reagálnak gyógyszerekre, más-más dologra allergiások, más-más EEG mintázat jellemzi őket, különböző a vérnyomásuk, a szívfrekvenciájuk, sőt a szemük élessége is változhat. volt olyan eset, hogy a tűszúrások nyomai akkor jelentek meg a karon, amikor a nő a heroinista személyiségrészbe váltott, másnál ütésnyomok jelentek meg a bőrén,amikor a kisgyermekkori énje jött elő.

August Forel hipnózisról szóló könyvében számos olyan történetet lehet olvasni, amelyben emberek poszthipnotikus parancsokat automataszerűen hajtanak végre. Egy férfit hipnózisban arra utasítottak, hogy egy év múlva ismét jelenjen meg, mert a köztársasági elnök ki fogja tüntetni. A férfi egy év múlva katonás léptekkel megjelent, tisztelgett és várta, hogy kitüntessék. Tettét azonban nem tudta megindokolni, csak "tudta", hogy ezt kell tennie.

A 20. század során sok mindenki vizsgálta a hipnózist, de közülük kiemelkedett Ernest Hilgard, aki a rejtett megfigyelő különös teóriájával állt elő. Szerinte mindannyiunkban két lény lakozik, s hipnózisban elő lehet hívni a rejtett megfigyelőt, aki precízen be tud számolni mindenről, amiről az "elvarázsolt" hipnotizált alany mit sem tud. Teszem azt, azt a poszthipnotikus parancsot kapja, hogy ne emlékezzen semmire. De a rejtett megfigyelő - ezt a kísérletek bizonyították - mégis emlékezett mindenre. Vagy fájdalommentességet szuggeráltak, de ha előhívták és megkérdezték "tőle", a rejtett megfigyelő be tudott számolni a fájdalomról. ("Most egy olyan részhez szólok, aki mindeddig csak némán figyelte a történéseket.")

A legkülönfélébb teóriákban került elő az a megfigyelés, hogy az emberi személyiség mintha több részből állna, s mintha ez volna a természetes, nem pedig a kivétel. Valójában a freudi tudattalan is ezzel operált, és a tudattalan tévesztések és cselekedetek - akárhogy is nézzük - egy rejtett személyiségre utalnak, csak Freud nem így nevezte, mert nagyion igyekezett elhatárolódni mindenkitől, aki inspirálta őt, vagy akinek lenyúlta az ötletét.

A hisztéria

Felejtsük el, mit hordott össze Freud a hisztériáról, elég sok fölösleges kutatást indított el, amelyek mind cáfolták, hogy a hisztériát szexuális abúzus vagy elfojtott szexuális fantáziák okoznák. Ma már ezeket szomatizációnak nevezzük, leválasztva a problémakört egy spekulatív teóriáról. A hisztéria és az un. konverziós jelenségek önmagában izgalmas témánk szempontjából. Az 1800-as évek közepén, amikor a vasút elterjedt a maga szédületes 20-40 km/óra sebességével, megszaporodtak az olyan esetekből származó, indokolatlannak tűnő bénulások, amikor a vonat hirtelen fékezett vagy nekiment valaminek, s valaki a vonatban elesett. John Russel Reynolds vizsgált ilyen eseteket, és bizonyította, hogy a betegekben az a rejtett elképzelés alakult ki, hogy megbénultak, s ezért nem tudták végtagjaikat mozgatni. Hipnózisban ilyen bénulásokat bárki előállíthat, Charcot kedvenc mutatványai közé tartozott. Charcot maga is úgy gondolta, hogy a hisztériás bénulásokat egy, a személy számára rejtett képzet okozza. Ez tulajdonképpen a hipnózis ideomotoros teóriája. Ha egy mozgást, vagy éppen mozgásképtelenséget szuggerálunk a hipnotizált alanynak, az képzeletében egy mozgásos-érzékszervi képzetet hoz létre, amit agya aztán meg is valósít. De ehhez nem kell sem hisztériásnak lenni, sem hipnózisba kerülni. Erős szuggesztív hatásokra spiritiszta szeánszokon az emberek, anélkül, hogy tudnának róla, asztalra tett kezeikkel képesek az asztalt mozgatni, forgatni. Faraday kis szerkezeteket szerelt a szeánsz résztvevőinek kezére és bizonyította ezt. Ugye, felmerül a kérdés, ki az bennünk, aki elképzeli, hogy nem tudjuk a kezünket mozgatni, és ettől nem is tudjuk, mert "ő" nem engedi. Ki az, aki tudtunkon kívül mozgatja az asztalt, vagy produkálja az automatikus írást, vagy alvajáráskor elmosogat?

 

 

További csavar a hisztériás vakság, bénulás, süketség, stb. eseteiben, hogy ezeket a látszólag neurológiai jelenségek könnyedén kijátszhatók. Csak dobjunk egy hisztériás bénulásban szenvedő ember arcába hirtelen egy labdát, béna kezével félre fogja ütni a labdát. Hisztériás süketségben szenvedőknek magnóról játszottak le felvételeket, de a páciens nem hallotta. Ám amikor hirtelen egy velőtrázó sikoltást játszottak le, a páciens összerezzent. Amikor hisztériás vakságban szenvedőnek találomra meg kellett mondania, milyen ábrát (kocka, háromszög, stb.) vetítenek elé, egy idő után a páciens füle hallatára a két kísérletező egymás közt arról kezdett beszélni, hogy ha a vizsgálati személy valóban nem lát, akkor ahhoz képest túl jó a találati aránya. Ettől kezdve a találati arány erősen leromlott.

Ugye ezek az adatok naiv olvasóban felkelthetik a gyanút, hogy itt csalásról van szó, de ez nem magyarázat. A lehetséges magyarázat úgy szól, hogy van ezekben az emberekben "valaki", aki például nem akarja a karját mozgatni, de annyira azért mégsem, hogy a labda képen vágja. Ha két személy lakik benne, az egyik nem akarja mozgatni a karját, a másik viszont, mivel nem tud erről a szándékról, úgy éli meg, hogy a karja megbénult. Ugyanígy, a titokzatos "másik" színleli a vakságot, de ezt a páciens vakságnak éli meg.

A külső megfigyelő

Régi elgondolás, hogy nem érzelmeinket éljük át elsőként, hanem testi reakcióinkat, és ezekből "következtetünk" (persze nem tudatosan) arra, milyen érzelmek játszódnak le bennünk. Már William James, a 19. századvég nagy amerikai pszichológusának tulajdonítható az a mondás, hogy "nem azért futunk a medve elől, mert félünk, hanem azért félünk, mert futunk". Daryl Bem énészlelési teóriája igencsak érdekes. Szerinte az emberek megfigyelik saját viselkedésüket és abból következtetnek attitűdjeikre. Mondjuk, ha valaki egy unalmas kísérletről ellenszolgáltatás nélkül állítja, hogy az nagyon érdekes volt, akkor - bármilyen unalmas is volt a vizsgálat - egy hónappal később valóban úgy emlékszik rá, hogy a vizsgálat érdekes volt. Ha meg pénzért füllent, akkor később is emlékszik rá, hogy unalmas volt. A különbség: a kísérleti személy "feltételezi", hogy tényleg érdekes volt a kísérlet, amiben részt vett, ha ingyen azt állította, hogy érdekes. A különféle kognitív disszonancia vizsgálatok is ezt a hatást mutatják: az ember ír egy esszét az aktuális nézeteivel homlokegyenest, és ha ezt ingyen teszi, később úgy emlékszik, mindig is úgy gondolkodott, ahogy az esszében írta. De ha pénzért írt, akkor tudni fogja, hogy ő valójában mást gondol, mint amit leírt. E megközelítésekben is azt láthatjuk, hogy van bennünk egy megfigyelő, aki értelmez minket. De hát mi ő is vagyunk, nem?

Az élet mindezt visszaigazolja

A fejünkbe vettük, hogy mi egységes személyiség vagyunk, mi döntünk, érzünk, viselkedünk. Ám csak kerüljünk olyan helyzetbe, ami kidomborítja, hogy bizony inkább vagyunk egy "legalább két fős csapat", aminek tagjai csak az élet normál, lagymatag menetében élnek látszólagos egyetértésben. De, mondjuk már többször "végleg" szakítottunk szerelmünkkel, mert megalázott, bántalmazott minket, s mégis mindig visszamegyünk. Értetlenül állunk saját viselkedésünk felett, mert minden abba az irányba hat, hogy a szakítás végleges. Vagy, mi a helyzet, amikor egyszer csak a magunk számára is váratlanul kiabálni, veszekedni kezdünk? Nem akartuk, mégis kiabáltunk. Az "elcsábulás", a szenvedélybetegségek, a jellemmel össze nem illő viselkedések, az acting outok mind azt jelzik, hogy meg kell barátkoznunk a gondolattal: a bőrünkben nem egyedül élünk. Egyesekben ez odáig fajul, hogy többszörös személyiségűek lesznek, másoknál csak akaratlan vétésekben, elszólásokban jelentkezik. Ha egy nap "nem ismerünk magunkra", ne tekintsük ezt valami patológiás dolognak, csak felhasadt az a bizonyos kulissza, homok került a gépezetbe. s megpillanthattuk összetett lényünket.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre