Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A félelem arcai

A félelem jó dolog, amolyan veszélyészlelő és elhárító rendszer a fejünkben. Persze, mint minden műszer, ha elállítódik, akkor is jelez, ha nem kéne. Ezt nevezzük indokolatlan, súlyos esetben patológiás félelmi állapotnak.

 

Google hirdetés

 

Világunk tele van nem valóságos, csak szimbolikus veszélyekkel, amikkel nem lehet sem megküzdeni, sem előlük elmenekülni, így a félelem könnyen eszkalálódik szorongásrohammá. Aminek okát sokszor még az sem érti, aki átéli.

A félelem és az agy

A kutató elméket már a 19. század elejétől foglalkoztatta a két agyfélteke szerepe a lelki életben, hiszen ezek eléggé különálló képződmények, melyeket csak a kérges testnek nevezett híd kapcsol össze. Feltételezték, hogy különböző funkciókat látnak el, erre utaltak azok a megfigyelések is, hogy a jobbféltekében kialakuló epilepsziás rohamok gyakran jártak sírással, félelmi állapotokkal, míg a balféltekei rohamok eufóriával, nevetéssel. A kérdést szisztematikusan csak az 1940-es évektől kezdték vizsgálni, miután Juhn Atsushi Wada kifejlesztette a róla elnevezett Wada tesztet, amelynek lényege, hogy az egyik vagy másik oldali nyaki verőérbe altatót nyomva, az egyik vagy a másik agyféltekét szelektíven el lehet altatni. Amikor a balféltekét altatták el, azaz a jobbfélteke határozta meg a világészlelést, sok páciensnél katasztrófa reakciót figyeltek be, azaz a beteg kétségbeesett, sírt, erős félelmet mutatott. Féloldali elektrosokk alkalmazásakor ugyanezt tapasztalták. A balfélteke sérüléskor vagy agyvérzéskor gyakran lépett fel depresszió, apátia, míg ugyanez a jobbfélteke esetében eufóriához vagy mániához vezetett. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy a jobbfélteke fokozottan érzékeny a veszélyre, s ez a félteke vezérli a félelmi és elkerülő válaszokat. Mindkét szem retinájának jobb oldali feléről a jobbféltekébe, a bal oldaláról pedig a balféltekébe vetül a kép, így speciális - a fél látóteret kitakaró- kontaktlencsét alkalmazva vizsgálni lehetett különféle filmek "balféltekei" és jobbféltekei" élményét. A jobbfélteke ártatlan rajzfilmeket és útifilmeket is ijesztőnek látott. EEG vizsgálatokkal ki lehet mutatni, hogy az emberek egy részének a balféltekéje, másoknak a jobb működik aktívabban, s utóbbiak fokozottan félénkek, szorongók, s hajlamosabbak mindenféle fóbiákra.

Az amygdala

A félelem agyi szubsztrátumának kutatása vezetett el az amygdala nevű kéreg alatti központhoz, melynek elektromos ingerlése állatoknál is, embernél is félelmi válaszokat váltott ki. Egy SM monogrammú páciensnő nagy karriert futott be az amygdala kutatók körében, ugyanis egy ritka genetikai betegség miatt mindkét oldalon már gyermekkorában károsodott az amygdalája. SM nem ismeri a félelmet, bár minden más érzelmet át tud élni, ill. másokon felismeri őket. Próbaként a kutatók elvitték egy kisállat kereskedésbe, ahol semmi félelmet nem mutatott a kígyó kézbentartására, és egy tarantella pókot is meg akart fogni, de a csípés kockázata miatt ezt nem engedték meg neki. Veszélyes környéken élt, s elmesélése szerint többször majdnem megölték (egyszer késsel akarták leszúrni, máskor meg puskával akarták lelőni), de egyik esetben sem érzett félelmet. A késes támadás után hazasétált, és továbbra sem kerülte este azt a parkot, ahol megtámadták. Mikor három gyermekét kikérdezték, azok is úgy emlékeztek, hogy anyjuk soha nem félt semmitől. Tíz éves kora előttről azonban, amikor még működött az amygdalája, több félelmetes emléke is megmaradt. A kutatókat leginkább az lepte meg, hogy SM végülis nem értette, mit vizsgálgatnak rajta, hiszen nem érezte a félelmet, ezért nem is tudta, hogy neki bizonyos helyzetekben félnie kéne.

Fóbiás félelmek

A félelem evolúciósan kialakult alapérzelmünk, amely veszély esetén menekülésre vagy támadásra sarkall minket. A törzsfejlődésünk során ismétlődő veszélyekkel szembeni félelmeink genetikailag is rögzültek, ezért ezek a félelmek viszonylag könnyen kiválthatók. A Fóbiásoknál ez a félelem túl intenzívvé válik, s félelmeik hatására betegesen kerülni kezdik az ijesztő helyzetet vagy lényt, sőt mindazt, ami emlékeztet rájuk. Veszélyes állatok (pók, kígyó, béka), veszélyes helyzetek (magasság, mélység, bezártság, nyílt térség) sérülésveszély (v eszélyes állatok, vér látványa, orvosi beavatkozás) mind kiválthatnak fóbiás viselkedést. Az evolúciós gyökerekre utal, hogy bár hazánkban nincs halálos csípésű pók vagy mérgező béka, de a világ más tájain ezek veszélyes állatok. A különféle fóbiák gyakorisága érdekesen világítja meg evolúciós történetünket. Ha a majomtól származunk, miért oly gyakori a mélységtől való félelem, s miért ritka a vízfóbia, holott a nyugati csimpánzok félnek a víztől. Ennek valószínű magyarázata a vízimajom korszak, azaz 1-2 millió éven át vízparton éltünk, s sokat úsztunk vízben-víz alatt. Az idegengyűlölet is egyfajta evolúciósan kialakult félelem, amit akár "fóbiás" mértéket is elérhet. Gyökere a fertőzéstől és ellenséges támadástól való ősi félelem, nem véletlen, hogy az üldözött népcsoportokat általában fertőzésveszéllyel, piszkossággal, szexuális túlfűtöttséggel szokták vádolni. A hipochondriás félelmek is egyfajta fóbia, csak itt a veszély forrása maga a "meghibásodott" test.

A szociális fóbia jellegzetes emberi félelem. Forrása a mások előtti felsülés, megszégyenülés, kudarcot vallás. Szoros kapcsolatot mutat az önértékeléssel, ami nem más, mint a közösség általi elfogadottság/elutasítottság szubjektív megélése.

A páni félelem

A pánik körül sok félreértés van, amit részben a pszichiátria gerjesztett. Amit ma pánik alatt értenek, az valójában egy szorongásroham, aminek hátterében gyakran fóbiás reakció áll. Nem véletlen, hogy a pánik összemosódik gyakran a közlekedési félelmekkel, amit tévesen agorafóbiának szokás nevezni. Az agorafóbia a nyílt térségektől való félelem, aminek evolúciós gyökere az, hogy a nyílt térségen áthaladó jól látható ellenségei számára, míg ő viszont nem, láthatja megbúvó ellenségeit. A pánik gyakori oka a bezártság érzés, ill. a szorongás testi tüneteinek veszélyesként való értelmezése (ájulástól, infarktustól, agyvérzéstől való félelem). Ha ez volna a pánik, nem az ötvenes években fedezték volna fel, hiszen az emberrel egyidős a kontrollálhatatlan szorongásroham. Donald Klein orvos 1954-ben írta le az igazi pánikot, aminek valójában nem is a félelem a lényege, hanem egy biológiai vészreakció, melynek során az agy úgy érzékeli, kevés az oxigén, s hirtelen légzéselakadás, majd intenzív menekülési késztetés, végül erős hiperventilláció (gyors légzés) alakul ki. Persze, az emberek többsége a menekülési késztetésre és hiperventillációra (meg az annak hatására kialakuló szédülésre, zsibbadásra, homályos látásra, mellkasi szorításra, stb.) végső soron félelemmel reagál, de létezik félelem nélküli pánik is. A reakció saját értelmezésemben visszautal arra a - vízimajom korunkban sokszor átélt- helyzetre, amikor a víz alatt elfogyott a levegő, és sürgősen a felszínre kellett jutni, ahol a hiperventilláció állította helyre az oxigénhiányos állapotot. Alátámasztja feltevésemet az, hogy akiket korábban fojtogattak, vagy majdnem vízbe fulladtak, azoknál életük későbbi szakaszában sokkal valószínűbben alakul ki ez a fajta pánik.

A kényszeres félelem

Amit kényszercselekvésekként vagy kényszergondolatokként tartanak számon, azok valójában már csak elhárítása valami rossznak, ami bekövetkezne, ha a beteg nem végezné el az elhárító rítust. Ez gyakran cselekvések ismételgetését jelenti, vagy bizonyos cselekvések, gondolatok megvalósulásának megakadályozására irányul. A legtöbb félelem a biztonsággal, a környezet ellenőrzésével függ össze, vagy a másokban való kártétel, vagy megbotránkoztatás megakadályozására irányul. Lényegében a beteg attól fél, elveszíti a kontrollt vagy a külső veszélyek vagy önmaga agresszív késztetései felett. A betegek mágikusan gondolkodnak, azaz titkon abban hisznek, hogy a gondolat és a cselekvés közt olykor összemosódik a különbség. Például, ha az a gondolata támad, hogy talán elütött valakit, vissza kell mennie tüzetesen ellenőrizni a vélt helyszínt. Ha arra gondol egy kényszeres személy, hogy késsel megszúrhatna valakit, onnantól rettegni kezd a szúrásra alkalmas eszközöktől, mert mit lehet tudni, mi lesz, ha egyszer a kezébe kerül egy kés.

Kötődési félelmek

Ugyancsak ősi félelem a szeretett lénytől való elszakadástól való félelem. Ez különösen gyermekkorban erős, hiszen a gyermeknek évmilliókon át az élete múlott azon, hogy ne veszítse el az anyját. Ezért félnek a gyerekek a sötétben, és sírnak az óvodában, amikor szüleik "elhagyják" őket. A szülő-gyermek kötődés a mintája a felnőttkori kötődésnek is, amely a veszteség veszélye esetén ugyanolyan félelmekkel jár.

A félelem kezelhető

A félelmek hasznosak, nélkülük már régen kihalt volna az emberi faj. Sokszor azonban fölösleges szenvedést okoznak, mert valódi veszély nélkül is fellépnek. Az ember meganyi szert kitalált a félelmek csökkentésére (alkohol, kábítószerek, nyugtatók), de az igazán hatékony félelem-kezelés, ha megtanuljuk félelmeinket önerőből gátolni. Már pár hónapos kisbabáknál megfigyelték, hogy az anyjuk távozására könnyen sírva fakadó babáknak a jobb homloklebenyük fokozott aktivitást mutat, mert ez a terület a félelmi válaszokkal áll szoros kapcsolatban. A nem síró babáknál a bal homloklebeny működése fokozódott, és ez gátolta a jobbféltekei félelmi választ. Ez a titka a félelem legyőzésének: amikor egy ijesztő helyzetben a józan eszünkkel úrrá leszünk félelmeinket, ugyanazt tesszük, mint a nem síró kisbabák: a balféltekénk gátolja a jobbféltekénk aggodalmaskodását.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre