Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A félreértett önértékelés

Nehéz az önértékelésről nem tudomást venni, mert akarjuk vagy sem, folyamatosan meghatározza közérzetünket, boldogságunkat vagy szerencsétlenségünket. Ezért aztán könnyen el lehet adni nekünk bármit, ami 'fejleszti' vagy 'növeli' önértékelésünket. De, mi lenne, ha nem lenne? Vagy legalábbis úgy tennénk, mintha nem lenne. Mint egy pattanás az orrunk tövében: tetszik, nem tetszik, odanőtt, de miért határozza meg ez a napunkat?

 

Google hirdetés

 

Van egy kiábrándító igazság: az élet nagy kérdéseivel a legtöbb ember csak foglalkozni szeret, de nem megoldani. Így aztán mindenki örömére zsinórban jelenhetnek meg az újabb és újabb könyvek a tuti fogyókúrákról , a boldog élet 3 (7, 10, stb.) titkáról, és az önértékelés növelésének biztos módszeréről. Minden könyv új remény, de a helyzet mit sem változik: a magyarok 60% túlsúlyos vagy elhízott, a házasságok fele válással végződik, és nincs ember, akit időnként ne terítene le a kishitűség érzése. Ha valaki megnézi az amazon.com-n az önértékelésről írott könyvek számát, előbb fogy el a türelme, mint a könyvek maguk. Én 1200-nál feladtam, de a találatjelző 122 410-et jelzett. Elgondolkodtató, hogy Einstein egyetlen 115 oldalas kis könyvecskében megoldotta a modern fizika jó néhány alapkérdését, az önértékelés problémáját pedig 120 ezer könyvvel sem lehet? Ugyan már, mitől nagyobb kérdés az önértékelés, mint a tér-idő probléma? Valószínűleg csak attól, hogy a világegyetem tágulása és a tér görbülése nem okoz szorongást, míg a negatív önértékelés nagyon is. A csökkent önértékelés szinte már betegség, ami meghatározza az ember párválasztását, karrierjét, boldogságát.

Az önértékelés mozgalom

Az emberbaráti buzgalom és a társadalomjobbító szándék a nyolcvanas évek Kaliforniájában oly elemi erővel tört föl, hogy a törvényhozás egy nagyszabású projektet indított a csökkent önértékelés felszámolására. Egy megbízott kutatócsoport hamarosan elő is állt "Az önértékelés szociális fontossága" című kötettel, amely a mozgalom bibliája lett. A recept roppant egyszerűnek tűnt. Növeljük meg az emberek önértékelését, és megszűnik a bűnözés, a kábítószerhasználat, az alkoholizmus, a tinédzser terhesség, csökken a válási kedv és feljavul a gyerekek tanulmányi eredménye. Röviden: minden szociális deviancia forrása az alacsony önértékelés. Ki ne kajálna be egy ilyen programot, mikor mindannyiunk fejében az a kép él, hogy az alacsony önértékelésű ember irigy, ott árt másnak, ahol tud, vagy szégyenében szerekkel kábítja el magát, képtelen megbirkózni a feladataival, stb. Sorra jelentek meg a vizsgálatok, amelyek igazolni akarták, hogy Hitlertől a terroristákon át az iskolában bántalmazó gyerekekig, mindenki csak "kompenzál".

Az önértékelés paradoxon

Önértékelést növelő tanfolyamokat indítottak, és a gyerekek az iskolákban külön önértékelés órákon azt hajtogatták, hogy "értékes vagyok", "szerethető vagyok", stb. Ettől azt várták, hogy drámaian javulni fog a teljesítmény. Hát nem javult, sőt. Az önértékelés mozgalom sok komoly kutatónál kiverte a biztosítékot, s válaszként megjelentek azok a tanulmányok, amelyek bizonyították, hogy az agresszorok, a terroristák, a bántalmazók, a kockázatos devianciákba belesodródók többnyire pozitív önértékelésűek. Végül az is bebizonyosodott, hogy a különféle programokkal tartósan és komoly mértékben nem lehet befolyásolni az önértékelést. Bizonyság erre a sztárok vergődése. Mára semmivé foszlott a boldog, sikeres celeb mítosza, hisz nap mint nap látjuk, hogy irigylésre méltónak gondolt hírességek öngyilkosok lesznek, vagy gyógyszer és kábítószer túladagolásban halnak meg. Méltatlan kapcsolatokban vagy magányosan éldegélnek, s időnként kitör belőlük a kétségbeesés, hogy egy nagy nullának tartják magukat. Akkor már a siker sem jelenthet gyógyírt a mardosó kisebbrendűségi érzéssel szemben? Abraham Lincoln, a farmerből lett elnök egész életében kishitűségtől szenvedett, ismételten összeomlott önnön értéktelenségétől, s nem egyszer az öngyilkosság gondolata is megkísértette. Ghandi hiába végezte el a jogi egyetemet, annyira gátlásos volt, hogy végül lemondott az ügyvédi pályáról. A testi hibás Sztálinról sem kell elhinni, hogy akkora volt az önértékelése, amekkora a hatalma. A jelenkor hírességei, de a történelmi nagyságok élete is arra tanít minket, hogy a csökkent önértékelés nagy tettekre sarkallhat, de a siker és hatalom nem szünteti meg a kínzó űrt a lelkekben. Talán még időben szólok, hogy ne várjunk nagy csodát a rangoktól, kitüntetésektől, de akár az ünnepléstől sem. Rövid időre persze dagadhat a mellünk a büszkeségtől, de hamarosan rájövünk, hogy ugyanazok maradtunk. Nem történt semmi.

Az önértékelés "műszer"

Ahogy mindenki tud félni, haragudni, örülni, úgy mindenkinek van valamilyen önértékelése. Lelki mechanizmusaink évmilliók alatt kódolódtak bele génjeinkbe. Az ember evolúciója során mindig is törzsközösségben élt és formálódott. A mai értelemben vett individuum nem létezett, az egyén oly mértékben összeolvadt törzse tagjaival, hogy a kiközösítés vodoo halálhoz vezetett. Az önértékelés, mint gyárilag beépített mérőműszer, élményszinten tudósította az egyént arról, hogy mi az értéke a törzsben. Ez eldöntötte szaporodási sikerét, ami az evolúcióban a legkomolyabb dolog. A pozitív önértékelésnek tehát óriási volt a tétje, s ha valamiért csökkent valakinek a közmegítélése, akár mert üres kézzel tért meg a vadászatról, vagy megfutamodott egy vitában, netán meddőnek bizonyult, akkor élet-halál kérdése volt önértékelése helyreállítása. Az önértékelés tehát arra vonatkozó feltevés, hogyan értékel minket a törzs.

Na, és most mutassa meg valaki, melyik törzshöz tartozik? Nincs ilyen, mert mindenki egy sor különféle csoport tagja, s mindegyikben másként tekintenek ránk. Megítéltetünk korunk, nemünk, iskolázottságunk, anyagi helyzetünk, vonzerőnk, személyiségvonásaink, képességeink, munkahelyi teljesítményünk, életben elért sikerességünk, családban betöltött szerepünk, stb. szerint. De melyik vagyunk mi?

A kalibrálás

És van egy még alapvetőbb gond, ami védtelenné tesz minket. Ez a mérőműszer beállítása. A törzsi társadalmakban kis kortól kezdve folyamatosan az egész törzs nevelő hatása érvényesül. A nukleáris család világában azonban minden gyermek születésétől kezdve ki van szolgáltatva két, ugyancsak önértékelési problémáktól szenvedő felnőttnek, akik a négy fal között éveken át szisztematikusan "félrekalibrálják" az önértékelés nevű beépített műszerét. Ha valaki abban a tudatban nő föl, hogy értéktelen, nem szerethető, annak később semmilyen siker nem képes tartósan pozitív tartományba lendíteni a mutatót. De, a nárcisztikus önértékelésűek sem járnak jobban, mert nincs az a kudarc, ami szembesítené őket reális értékeikkel.

Explicit és implicit önértékelés

Tovább bonyolítja a képet, hogy létezik explicit, azaz tudatosan hozzáférhető, és implicit, azaz önvizsgálattal kifürkészhetetlen önértékelés. Az explicit önértékelést lehet sikerekkel dagasztani ideig-óráig, de az implicit önértékeléshez, amely a csecsemőkori elfogadottsági-elutasítottsági élményekből épül fel, nem tudunk hozzáférni. Az, mint egy alattomos kór, észrevétlenül belülről emészt. Michael Jackson, Robin Williams, Philip Seymour Hoffman boldogtalansága nem a sikertelenségből, hanem negatív implicit önértékelésükből fakadt. Sokan menekülnek démonjuk elől a csillogásba, hogy aztán pályájuk csúcsán dermedten szembesüljenek azzal, hogy a belső üresség elől nincs menekvés. Persze, vannak magas implicit önértékelésűek is; a vizsgálatok szerint őket szerető figyelem vette körül csecsemőkorukban.

Kiút az önértékelés csapdájából

Az önértékelés trénerek szerint nincs semmi gond, minden csak technika kérdése. Megtanulhatjuk döngetni a mellünket, buzdító mondatokat mondogathatunk magunkban, önerősítésként sorolgathatjuk vélt vagy valós sikereinket- de mindez mindhiába. Valóban nem volna kiút?

David Burns évtizedekig az önértékelés fejlesztésével foglalkozott, több sikerkönyv szerzője is. Kikristályosodott tapasztalatait így foglalta össze: aki nagyon mélyről jön, annak először a feltételes önértékelést kell megismernie, azaz azt a fajtát, amit teljesítményekkel lehet fokozni. A következő fokozat a feltétlen önértékelés, amikor hinni kezdjük, hogy alanyi jogon jár mindenkinek az önbecsülés. A legfelső fok, amikor rájövünk, hogy nincs is olyan, hogy önértékelés, azaz nincs is mit növelni. Az önértékelés egy bennünk felejtett műszer, amely funkcióját veszítette, többé nem mér hitelesen, tehát viselkedésünket nem igazíthatjuk hozzá.

A hagyományos pszichoterápia mindig a tünetekkel foglalkozik, azokat akarja megszüntetni. Hogy ne érezze, ne gondolja, ne higgye a páciens azt, ami a lelkigyötrelmeket okozza. Ezzel szemben a realitásra koncentráló terápiák szerint, amit gondolunk, érzünk, hiszünk, az nem a valóság, hanem annak torzított képe. Vagyis nem kell vele foglalkozni. Nem a valóságtól szenvedünk, hanem attól, amit fantáziálunk róla. Az önértékelésünk csak egy hiedelem arról, minek láthatnak minket mások, és mások ítélete rólunk ugyancsak önkényes és megalapozatlan. A legjobb, amit tehetünk, ha elviseljük mindazt, ami a fejünkben kavarog, és tesszük azt, amit tennünk kell. Mindenki tud legalább egy lehetőséget, amit az aggodalmai miatt szalasztott el, és sokak életének legjobb döntése az volt, amikor félresöpörve aggályaikat, szembenéztek A Kihívással.

A témáról bővebben:

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre