Szendi Gábor:
A fóbiák természete

Ha egy pszichiátert kérdez, akkor a fóbia betegség, és egy recepttel a kezében fog távozni. Ha engem kérdez, a fóbiák ősi tapasztalatok, persze kicsit eltúlozva. Ideje megkapirgálni sötét múltunkat, mert bár a média színvonala eloszlatott minden kétséget afelől, hogy a majomtól származunk-e, van egy-két tisztázandó kérdés ezzel kapcsolatban.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Kezdjük talán a végén. A víziszonynak kétféle változata van. Az egyiket idült alkoholistáknál lehet megfigyelni, akiknél a folyadék bevitelnek elképzelhetetlen formája a vízivás. A másik a vízfóbia, amely gyerekek közt meglepően gyakori, felnőttkorban viszont elég ritka jelenség.

Egy ausztrál vizsgálatban összeszedtek egy rakás vízfóbiás gyereket, és próbálták kideríteni a víziszony eredetét. Előszűrésként a gyerekeknek a vízbe kellett dugniuk a fejüket. Akik ezt megtették, haza lettek küldve, mert minden gyakorló szülő tudja, hogy a gyerekek esti fürdéstől való iszonya csak naiv egyedekben kelti a vízfóbia tévképzetét, valójában itt lefekvésfóbiáról van szó, amit a tudomány még nem vett fel a fóbialistára. A szimulánsoktól így megtisztított víziszonyosok csapatát alaposan megvizsgálták a tekintetben, mi válthatta ki belőlük a víztől való rettegést. Kiderült, hogy húsz gyerekből mindössze egynél lehetett kimutatni valamiféle vízzel kapcsolatos traumát, a többi "csak úgy spontán" rettegett a víztől, és érdekes mód, anyukájuk közt is gyakori volt a víztől való félelem. Ebből vagy arra következtetünk, hogy a fóbiás gyerekek szülei ugyan fojtogatták gyermeküket a fürdővízben, de ezt nem tartották fontosnak megemlíteni, mert őket is fojtogatták gyermekkorukban, vagy a víztől való félelem nem negatív tapasztalatokból ered, hanem valami módon "öröklött".

Ezt gondolják az evolúciós talajon álló kutatók az összes fóbiáról is. Nem tudom, kell-e itt hosszasan körülírni, mi is a fóbia, az Internet amúgy is tele van olyan írásokkal, amelyek hemzsegnek a "prevalencia", az "epidemiológia", az "anticipátoros" és a "komorbiditás" minden halandó által jól ismert fogalmaitól, csak épp a fóbia lényegét nem lehet megtudni belőlük. A felkent szakértőknél már csak a "témának utánajáró" újságírók rémesebbek.

A cég általam ajánlott kedvezményes termékei itt tekinthetők meg


A fóbia, csak így házi használatra, egyszerűen nagyon erős félelem olyan dolgoktól, amiktől mások nem (annyira) félnek.

Normááális?

A pszichiáterek szeretik élesen elválasztani a normálist a nem normálistól, a reálist a nem reálistól, imádnak mindent betegségnevekbe és tünetlistákba gyömöszölni, mert ez szinte már gépesíthető módon kiadja, melyik gyógyszert kell felírni.

Ennek szellemében a fóbiás félelmet irreálisnak szokták nevezni, mert ettől betegség. De mi az, hogy "irreális"?

Tény, hogy a repülésfóbiást nem tudja megnyugtatni az, hogy a repülő mindig másokkal szokott lezuhanni, hiszen még egy repülésfóbiás sem számolt be arról, hogy azóta fél a repüléstől, mióta lezuhant vele a gép. Mondhatnánk is minden túlélt repülőút után, hogy "na ugye!". De mennyire tud ez meggyőző lenni a következő út előtt? A szakemberek szerint a repülésfóbia azért irreális, mert százmilliomodnyi az esélye annak, hogy pont a fóbiással zuhanjon le a gép. Az evolúció azonban nem tanított meg minket az ilyen kis valószínűségek élményszerű megélésére, mi csak azt tudjuk elképzelni, hogy vagy lezuhan vagy nem zuhan le. Ez ugye 50-50 százalékos esélylatolgatás. Ilyen rizikóval még üzletbe sem fogunk, nemhogy az életünket tegyük kockára.

De ugyanez a helyzet a tériszonyos embereknél. A magas helyektől rettegők előtörténetében sem szokott szerepelni olyasmi, hogy lezuhantak az Eiffel toronyból, és azóta rettegnek. Sokan már a hidaktól és viaduktoktól is félnek. De sajnos az az igazság, hogy szakadtak már le hidak, viaduktok és ebbe sokan bele is haltak. Milyen hitele lehet annak a terapeutának, akinek gyógyult tériszonyos betege pont egy ilyen balesetben hal meg?

A kígyófóbiásoknál sem jellemző, hogy korábban halálos marást szenvedtek volna el. A pókfóbiát is irreálisnak tekintik, holott egész Amerikában elterjedt a barna remete pók, aminek csípése kegyetlen fájdalmat, esetleg halált is okozhat. A globalizációval előbb-utóbb nálunk is megjelenhet ez a pók, ahogy a tigrisszúnyog már meg is érkezett és itt él közöttünk, veszélyes kórt terjesztve. És az egész világon elterjedt a fekete özvegy nevű - akár halálos csípésű- pókcsalád is. Nem akarok senkit pókfóbiássá átképezni, de lássuk be, sokan csak azért nem azok, mert nem vesznek tudomást a potenciális veszélyekről. Úgy tűnik -szerencsére-, nem vagyok fóbiára hajlamos, mert ébredtem már arra, hogy valami mászik a paplan alatt rajtam, és felrántva a paplant, egy pók igyekezett a lábamon felfelé. Bevallom, nem kerestem elő a pókhatározót, hanem agyoncsaptam.

A békafóbia is teljesen nevetségesnek tűnhet, pedig százezer embert lehetne a nyílhegy béka egy grammnyi mérgével megölni. Hogy nálunk nem élnek ilyen békák? Per pillanat nem.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


A vér-sérülés-injekció fóbia kevésbé ismert, pedig az emberek 3-4% szenved tőle. Az ettől szenvedő emberek nem ritkán el is ájulnak a tű vagy a vér láttán. Ez a holtnak tettetési reflex maradványa, ilyenkor leesik a vérnyomás. Ez ellen mellesleg az izmok váltakozó megfeszítésével lehet védekezni.

Mára leírták a tomofóbiát is, ami az invazív orvosi beavatkozásoktól való fóbiás félelem neve. Na jó, de most őszintén, mennyire tekinthető ez irreálisnak, amikor minden műtét előtt a beteg bele kell egyezzen abba az eshetőségbe, hogy maradandóan károsodik vagy meghal a műtőasztalon. A koronáriák sztenttel való tágításának a halálozási kockázata 1%.

A politikailag inkorrekt fóbia

Kevésbé megértő a társadalom a xenofóbiával, azaz az idegenekkel szembeni félelemmel. Nem állítom, hogy ennek ne volna gerjesztett fajgyűlölet része is. De képalkotó vizsgálatok szerint az emberi agy egy fajtárs megpillantásakor először azt regisztrálja, azonos rasszból (törzsből, faluból) származik-e az illető, és a rejtett előítélet vizsgálaton szerintem senki nem bizonyul előítéletmentesnek. (Ennek lényege, hogy pozitív és negatív tulajdonságokat kell egy rasszbelihez és egy másik rasszbelihez rendelni. Mérik a reakcióidőt. A negatív tulajdonságokat gyorsabban, a pozitívokat lassabban rendeljük a másik rasszbelihez hozzá.) Persze, megtanulható ennek a fóbiának is a gátlása, de ez is ugyanúgy ősi örökségünk, mint a többi fóbia. Ez a fóbia is pozitív tapasztalatokkal semlegesíthető. Mily meglepő, a pszichiátria diagnosztikai rendszerébe javasolták az előítéletes személyiség kategória felvételét, de aztán -egyelőre - győzött a józan ész és nem lett belőle diagnózis. Pedig nagy üzlet volna gyógyszerrel kezelni ezt a fóbiát, ugyanis - tetszik vagy nem tetszik - mindenki szenved benne.

Amire nem vagyunk, pedig jó lenne fóbiásnak lennünk

Amúgy rengeteg dologra lehetnénk még fóbiásak.

Én még nem találkoztam a praxisomban kullancs-fóbiával, de ezen inkább csak csodálkozni lehet, ugyanis a kullancs enkefalitiszbe három évente egy ember meghal, a Lyme-kór okozta rejtélyes betegségekre pedig csak mostanában terelődött a figyelem. (Megjegyzem, kullancsfóbiás sem lettem, pedig volt kullancs enkefalitiszem).

Pedig sok dologra kifejezetten adaptív volna fóbiássá válnunk, gondolok itt a paracetamolra, a nem szteroid gyulladáscsökkentőkre, a pszichiátriai gyógyszerekre, az alkoholra, a dohányra vagy a finomított szénhidrátokra… de sajnos, amiről az evolúciónk során nem tanultunk meg, hogy életet veszélyeztető, azzal szemben nem alakul ki ösztönönös félelem.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Évmilliók alatt csipegettük össze a túléléshez szükséges tapasztalatokat, és ez bizony már genetikailag is bevésődött. Mi több, az újabb vizsgálatok szerint a fóbiák epigenetikusan is öröklődhetnek egyik generációról a másikra. Egérvizsgálatban pl. egy nőstényt először megtanítottak félni a cseresznyevirág illattól, majd utódját egy másik egérnősténnyel neveltették fel, az utód mégis félt a kellemes illattól. azaz, nem eltanulta, hanem örökölte anyjától a félelmet.

A fóbiák evolúciós szemlélete szerint ezek a félelmek hasznos "faji tapasztalatok", "ősemlékek", melyek mindenkiben ott lapulnak, és előhívhatók.

Fóbiás az, akiben könnyen, egészséges az, akiben nehezebben aktiválhatók ezek az emlékek. A fóbiás félelmei teljesen jogosak, az ő igazi problémája az, hogy miért nem tudja magát ezeken túltenni?

Ha így nézzük, eléggé mesterkélt a "beteg-egészséges" szembeállítás. Ha majd' mindenki fóbiás valamire - ilyen pl. a széklettől vagy a hányadéktól való ösztönös undor - , akkor azt nem tekintjük betegségnek. Ez esetben a "gyógyult" esetek a köpőcsésze- és csatornatisztítók, a wécés nénik és a pöcegödör szippantók.

A fóbiáknak evolúciós értelme van

Eltekintve néhány bizarr fóbiától, a fóbiák döntő többsége mind valamilyen életveszéllyel, biztonságvesztéssel, testi- vagy egészségkárosodással, beszennyeződéssel kapcsolatos veszéllyel függ össze.

Pl. a kígyófóbia evolúciós gyökereire mutat, hogy laboratóriumban nevelt majmoknak, akik soha nem találkoztak még kígyóval, levetítették vadonélő társaik kígyóra adott reakcióját, és onnantól a majmok rettegtek még a locsolócsőtől is. De, ha megvágták a filmet úgy, mintha a majmok egy nagy fehér virágtól rémültek volna meg, s levetítették ezt a laboratóriumi majmok egy másik csapatának, azok nem kezdtek el rettegni a nagy fehér virágtól. Akármire tehát nem alakul ki félelem, mégoly meggyőzőnek tűnő élmény esetén sem. John Watson, a behaviorizmus "atyja" is ezért sült fel végül a félelemkeltés "egyetemes teóriájával". Egy 9 hónapos kisfiúval, kis Alberttel kísérletezett, akit sikerrel tanított meg félni egy ártatlan patkánytól egy vasrúd döngetésével, ám később kiderült, hogy mondjuk fakacsára nem sikerült félelmet kialakítani.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


A fóbia tanulás elmélete nem stimmel

Más vizsgálatok szerint a kígyótól való félelem életkorhoz kötött, a majmok egy bizonyos életkorig nem félnek a kígyótól, később viszont már a látványára is izgatottak lesznek. Ezek után nem meglepő, hogy az ember különféle fóbiái is eltérő életkorban kezdődnek. Legkorábban a vízfóbia indul öt éves kor körül, majd az állatfóbia, kb. hét éves kortól, míg a bezártságtól való félelem a húszas évekre tehető. Mindez azt sugallja, hogy bizonyos fóbiák bizonyos idegrendszeri érettséghez köthetők.

A fóbiák tanuláselmélete szerint a félelmek fenyegető élményekre, vagy azok megfigyelésére alakulnak ki, mintegy megtanuljuk, hogy mitől féljünk.

Azonban az a tény, hogy az egyes fóbiatípusok eltérő életkorban kezdődnek, hogy a fóbiások egy jó része nem tud beszámolni semmiféle átélt vagy médiában látott borzalomról, mint kiváltó okról, s végül az, hogy a fóbiák általában evolúciós értelemben jogos félelmeket tükröznek, azt bizonyítja, hogy a félelmek belénk vannak építve, mint valami alvó ügynökök, s aztán egyszerre csak valami aktiválja őket.

A (még) nem fóbiás embereket végülis az jellemzi, hogy figyelmen kívül tudják hagyni a nagyon is reális, de kis valószínűséggel bekövetkező veszélyeket. A legtöbb ember, amíg be nem következik vele valami ijesztő, ártalmas dolog, addig abban a hitben él, hogy ő "védett", vele "ilyen nem történhet".

Félelem nélkül, vagy legalábbis megfelelő mértékben elnyomott félelemmel élni egyfajta naivitást vagy ártatlan vakmerőséget jelent. Mondjuk, ennek a hamis biztonságérzetnek is kell legyen evolúciós előzménye, elvégre hol lennénk, ha állandóan félelemtől reszketve éltünk volna? Akkor ott maradtunk volna a fákon.

Visszatérve a vízfóbiára, meglepő, hogy ez gyermekkorban gyakori, tekintve, hogy az újszülött remekül úszik. Igaz, ez egy olyan képesség, ami idővel elfelejtődik, és a gyerekeknek újra meg kell tanulnia úszni. Felnőtt korban már viszont ritka, ami azért meglepő, mert a bezártságtól és a fulladástól való félelem viszont elég gyakori. Pl. a modern agyvizsgáló eljárások során az embert lekötözik, és bedugják egy sötét csőbe, amit aztán kattogva körbeforog egy hatalmas gépezet. A vizsgálatot az esetek 4-10%-ban a páciens elviselhetetlen pánikérzése miatt abba kell hagyni, ami persze nem azt jelenti, hogy a maradék 90% vidáman tölti odabent az időt, hanem csupán "fegyelmezettebb". Na most, ha a liftben és egyéb kasznikban az emberek 10-20%-a komolyan szorong a fulladástól, ők, vagy mások miért nem rettegnek a víztől, amely remek közeg egy jó kis fulladásos halálhoz? Ha igaz az a tétel, hogy bizonyos félelmek evolúciós okokból csak bizonyos dolgokhoz kötődhetnek, akkor fel kell tennünk a kérdést, a vízhez miért nem kötődik legalább annyi emberben a fulladás félelme, mint mondjuk a lifthez? Pedig vízben igen sokan megfulladnak évente, liftben pedig száz évben egyszer, akkor is kell hozzá minimum egy bostoni fojtogató.

A fóbia-puzzle

Ha a fóbiákból próbáljuk puzzleként kirakni egykori környezetünket és fajtörténetünket, akkor ez a vízfóbia dolog, pontosabban a ritkasága nem illik bele abba az elterjed spekulációba, amit szavanna elméletnek nevezhetünk, s ami szerint a Homo Akármi lekászálódott a fáról, mert az neki jobb volt, és elkezdett rohangálni a szavannán. Ha mi tényleg közvetlenül a majmoktól származnánk, akkor a vízfóbia szinte minden embert jellemezne. Legközelebbi rokonaink, a csimpánzok ugyanis annyira utálják a vizet, hogy teljes pánik tör ki rajtuk, ha beleesnek egy tíz centis pocsolyába. Ezzel szemben az ember, leszámítva a néhány vízfóbiást, rajong a vízért. Az összes nagy kultúra vizek partján alakult ki, az ember szeret úszni, lubickolni, strandolni. Szeretjük, ha a víz simogatja, a zuhany permetezi bőrünket. Elájulunk a gyönyörtől, ha meglátjuk a tengert, amelyet titokzatosnak, rejtelmesnek, stb. látunk, s vagyonokat költünk arra, hogy vízpart mellett nyaralhassunk.

De van egy másik bibi is. Nem elég, hogy közeli rokonainkkal homlokegyenest ellentétben imádjuk a vizet, de az emberek közt az egyik leggyakoribb fóbia a magasságtól való félelem. Egy felmérés szerint ezer emberből százhúsz fél a magasságban. Ez már azért mégiscsak furcsa, hogy egykoron a fán ugrándoztunk, aztán most meg már félünk a magasságtól. Végülis a szavanna elmélet szerint nem leestünk a fáról, hanem lemásztunk.

A vízimajom elmélet

Alister Hardy professzornak tűnt fel először, hogy az a kevéske szőrzetünk, ami még van, az sem olyan irányba nő, mint a majmoké, hanem áramvonalasan, ahogy a víz áramlik úszás közben testünk körül. Igyekezett azonban titkát és ezzel szakmai tekintélyét is megőrizni, de egy népszerűsítő előadásán elkottyantotta magát, s onnantól a média felkapta a témát. Hardy pironkodva ismerte be, hogy egy eszelős pillanatában arra gondolt, hogy az ember fejlődése egy szakaszában félig-meddig vízben élő emlős volt. A szenzáció lecsengett, de egy újságírónő, Elaine Morgan beleásta magát a témába, és könyvekben publikálta a vízimajom elméletét. Csányi Vilmos szerint ez az egyik legnagyobb gyengéje az elméletnek, ugyanis egy kis "firkász" nem szalonképes a tudomány élő mellszobrai közt. Előbb minimum le kellett volna doktorálnia és addigra el is ment volna a kedve ilyen hülyeségeket írni, teszem én hozzá.

(A vízimajom elméletről kimerítően itt írok: Vízimajom )

A vízimajom teória itt most csak annyiban érdekes, mert érthetővé válik, miért oly ritka a vízfóbia, és miért oly gyakori a mélységtől való viszolygás. A víz, mint éltető közegünk ugyanis millió években mérve sokkal közelebb van hozzánk, mint a banánt érlelő fa koronája.

Újkori fóbiáink

Szögezzük le, hogy repülési fóbia csak azóta létezik, amióta az ember képes repülni. A repülésfóbia azon fóbiák körébe tartozik, amelyeket a kontrollvesztéstől való félelem jellemez. A mozgáskorlátozás minden élőlényt kihoz a sodrából, mert megfosztja őt a menekülés vagy a küzdelem lehetőségétől. Modern életünk rengeteg ilyen fóbiás helyzetet teremtett, hiszen a közlekedési eszközeinkre általában jellemző, hogy bele vagyunk zárva egy "dobozba", amiből nem lehet akármikor tetszés szerint kiszállni. Ide tartozik a lift, az MRI, de az alagút vagy a mozi is. ezen eszközök, helyszínek igénybevétele szociálisan szabályozott, és ezeket a szabályokat kínos, vagy éppen lehetetlen is felrúgni. Két megálló közt kiszállni talán még buszon megoldható, de a metróban semmiképpen, és persze a moziból ki lehet rohanni, de mégis sokakat zavarna, ha a sor közepéről film alatt kezdenénk kifele csörtetni.

A szociális zavarkeltéstől vagy a megszégyenüléstől való félelem igen sok újkori fóbia alapja. A nyilvános szerepléstől, feleléstől való félelem, az elpirulás-fóbia, a nyilvános hányástól vagy beszékeléstől való fóbiás rettegés, vagy a pánik közös gyökere a megszégyenülés, s végső soron a kiközösítéstől, megbélyegzettségtől való félelem. Valójában ezek is evolúciós gyökerű félelmekből erednek, hiszen a kiközösítés az egyik legrémisztőbb ősi szociális félelmünk. Ezekkel elsősorban az a probléma, hogy modern körülmények közt az alkalmazkodásnak sokkal több megsérthető szabálya és helyszíne van. Persze, az ősi társadalmakban is voltak/vannak szociális és vallási szabályok, amiknek a megsértése súlyos következményekkel jár. Ha nem így lenne, nem volnának a szociális félelmeink is előre huzalozottak.

Fóbiakezelés

Miért olyan nehéz a fóbiák kezelése?

A félelmi válaszok a limbikus agy, pl. az amygdala túlműködéséhez köthetők. Ez az ősi agyterület nem érti a beszédet, azaz, a terapeuta érvelése vagy a fóbiában szenvedő fejében lejátszódó racionális érvei nála hatástalanok, mondhatni, az amygdalának falra hányt borsó minden megnyugtató szó. Az amygdala dolga az, hogy megvédjen minket minden olyantól, amit ő veszélyesnek vél. Persze, szót lehet érteni az amygdalával is, de ő csak az eseményekből, cselekvésekből ért. Ha újra és újra demonstráljuk neki, hogy a jövőre vonatkozó jóslatai nem érvényesek, azaz, nem következik be az a szörnyűség, amit ő feltételezve távol tart minket helyzetektől, viselkedésektől, akkor lassan "megnyugszik" és módosítja predikcióit. Tulajdonképpen az egész kicsit paradox, hiszen valójában neki van igaza, hiszen mindaz nagyon is megtörténhet, amitől óvni akar minket, de mi elhitetjük vele, hogy "irreális" a félelme. Az egész hasonlít ahhoz, mint amikor egy kisgyereket győzünk meg arról, hogy nem fog fájni a szuri, holott az igenis fáj, de mégis a kisebb rossz az oltatlanság következményeihez képest.

A meggyőzés eszköze az un. expozíció, azaz, amikor a fóbiás minden félelme ellenére belemegy abba a helyzetbe, amitől addig a félelme elriasztotta.

Megszabadulni a fóbiától nem azt jelenti, hogy megszabadultunk a ránk leselkedő veszélyektől, csupán azt tanuljuk meg, hogy ne a félelem irányítsa az életünket. Ettől még a repülő lezuhanhat velünk és el is hányhatjuk magunkat nyilvánosan. De túl sok embert korlátoz az életében az olyasmitől való félelem, ami ténylegesen nagyon ritkán és nagyon kevés emberrel történik meg.

Az alábecsült, háttérbe szorított kockázatért cserébe szabadabban élhetünk.

 

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre