Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A kilúgozott csoda is csoda

Vajon miért vonzódunk a rendkívülihez, miért vágyunk csodákra? Mert a csoda lenyűgöz? Felemel? Miért szeretjük az emberfeletti kitartásról, erőről, hitről szóló beszámolókat? Mert az már-már határos a csodával? És miért utáljuk, amikor jönnek az okostojások és mindent megmagyaráznak?

 

Google hirdetés

 

A magasztos utáni vágyat leforrázza a racionális magyarázat? És miért van az, hogy egyesek viszont egyenesen kiütést kapnak már csak a "csoda" hallatán is, mintha attól elveszítenék a talajt a lábuk alól? Ők azok, akik dühödten tagadnak minden csodás dolgot.

A csoda lélektani hatása egy sajátos tudatállapot, amelyben megszűnik tér és idő, megszűnik a racionalitás, egy mágikus világba kerülünk, amiben hirtelen minden megtörténhetőnek tűnik. Miért szeretjük ezt? Ez a mágikus gondolkodás varázslatos világa, ami az ember ősi "üzemmódja", ebben nő fel minden gyermek. Két éves lehetett lányom, éppen nyaraltunk, és barátunk idősebb lányai szaladtak lélekszakadva jelenteni, hogy Nóri ül a társalgóban és azt mondogatja maga elé, hogy "odamegy a papa a Nórihoz". Jó apaként loholtam Nórihoz, aki nyilván úgy vélte, bevált a "varázslás", elég mondogatni, és én máris megjelenek. Nap mint nap lejátszódnak ilyen csodák, csak a szülők mit sem tudnak róla, a gyerekek meg természetesnek veszik, hogy Jézuska kitalálta, mit szeretnének karácsonyra, hogy imájukat meghallgatták az égiek, és a mama meggyógyult. A csoda valami megfoghatatlan ígéret, egy különös bennünk rejlő, vagy szolgálatunkra álló transzcendens hatalommal való találkozás, amiről fontos tudni, mert egyszer még szükségünk lesz rá. Olyan mint Aladdin csodalámpájának a szelleme: ha majd hívjuk, jön és segít. Praktikusan nézve a vallás sem más, mint egy életre szóló csodavárás, amely szorgos hitgyakorlás révén az örökélethez segít hozzá minket.

A csoda létének állandó ébrentartásában a legtöbb ember érdekelt. Imádjuk az illuzionistákat, a csodás gyógyulási és megmenekülés történeteket (egyszer talán majd velünk is ez történik), s a csodákról szóló feljegyzések évezredek óta íródnak. Maga a Biblia sem más, mint csodák gyűjteménye.

A hihetetlennek tűnő dolgok elemzése mindig odavezet, hogy kényszerűen rájövünk, a csoda mégiscsak magában az emberben lakozik, de ezzel igazából csak látszólag magyarázzuk meg a dolgokat. Mert a csoda elemzése gyakran csak újabb rejtélyekhez vezet, egyik ámulatból csak a másikba esünk.

A teremtett csodák

Mi másra alakult ki az illuzionizmus vagy a bűvészet, mint az emberek elbűvölésére? De mi a nagyobb csoda? Amit látunk, vagy az az emberi furfang, ami létrehozta az illúziót? Az 1850-es években Algériában a törzsek lázadozni kezdtek, mert a Marabout törzs tagjai varázslatokkal szédítették őket, és a franciák elleni felkelésre szították őket. Robert Houdin (Nem azonos a későbbi Houdinivel, aki az ő nevét vette fel) a kor híres mágusa volt, s III. Napóleon hadsereg helyett Houdint küldte Algériába, hogy mutassa meg, a franciák nagyobb varázslók. Houdin bejárta Algériát, kábított a törzseket, de végül eljutott A Marabout-okhoz. A törzs sejkje párbajra hívta ki, hogy megbizonyosodjon arról, Houdini valóban legyőzhetetlen-e. Houdini másnapig kért haladékot, hogy imádkozhasson. Másnap a sejk felkínált két pisztolyt és két golyót, hogy Houdini töltse meg őket és válasszon. Aztán 15 lépésre távolodtak, és a sejké volt az első lövés joga. A sejk gondosan célzott és lőtt. Houdin pedig fogával elkapta a golyót és felmutatta a tömegnek. az ámulat csak fokozódott, amikor Houdini nem a sejkre lőtt, hanem a házak irányába, s a lövedék ütötte lyukból vér kezdett folyni. Elterjedt a hír, hogy a franciák nagyobb varázslók, s a lázadás szelleme elült (Blaine, 2002). Hiába tudjuk ma már, hogy a sejk pisztolyában vaktöltény volt, s a golyó pedig eleve Houdin szájában volt - csinálja utána valaki valós körülmények közt, árgus szemekkel figyelő tömeg előtt.

A Zancig házaspár 1880 és 1916 közt azzal bűvölték el a világot, hogy telepatikus és gondolatolvasási képességeik vannak. Julius a közönség sorai közt sétálgatott, s a kezébe adott tárgyat, pénzt, vagy a villamosjegy 5-6 jegyű sorszámát Agnes a színpadon leírta. Egy véletlenszerűen felütött könyv találomra kiválasztott sorát megjegyezték, majd becsukták, s utána Ágnes ugyanott kinyitotta és a szóban forgó sort megmutatta. Képességeik minden tesztet kiálltak, s komoly emberek is elhitték, hogy különleges gondolatátviteli képességgel rendelkeznek. Pályafutása végén Julius Zancig felfedte a titkukat: olyan észrevehetetlen, hangokra és vizuális jelekre épített kódrendszert gyakoroltak be több év alatt, amit senki nem tudott leleplezni, de ők ezen keresztül egymással könnyedén tudtak kommunikálni. Képességüket napi több órás gyakorlással tartották naprakészen (Fürst és Moszkowski, év. nélkül).

Az Aronson házaspár, Simon és Ginny az 1970-es évektől 1999-ig szórakoztatták közönségüket azzal, hogy Ginny bekötött szemmel ült a színpadon, Simon a közönség által hozott tárgyakat választott ki, amiket Ginny rendre megnevezett (Jay, 2013). Anélkül, hogy Simon egy szót is szólt volna, Ginny megnevezte pl. hogy egy ember egy Amex bankkártyát tart a kezében, s még a lejárat dátumát is lediktálta. Ők is kialakították a maguk Zancig kódját.

David Blaine artista és bűvész elképesztő mutatványaival kápráztatja el a közönségét. New Yorkban a Bryant parkban felállított 30 méter magas, fél méter átmérőjű oszlop tetején állt minden biztosítás nélkül 35 órán át, s a mutatvány végén leugrott egy négy méter magas, papírdobozokból álló halomra. Máskor majd három napot eltöltött állva egy jégtömbbe zárva étlen-szomjan alvás nélkül (Baumeister és Tierney, 2013). Az, hogy a víz alatt 17 percig vissza tudja tartani a lélegzetét, mindezek fényében már nem is tűnik olyan csodálatosnak, egészen addig, amíg valaki nem próbálja ugyanezt akár csak két percig is.

Uri Geller mostanában kiment a divatból, talán mert James Randi addig járt a nyomában, mint egy lerázhatatlan kopó, hogy lassan Geller minden titka lelepleződött. Kétségtelen, hogy a szemünk láttára görbített meg kanalakat és villákat, állítva, hogy paranormális erő birtokában van, csakhogy Randi is a szemünk láttára meghajlított, majd eltört egy kanalat, de ő ezt csak trükknek nevezi (Randi, 2014). De Randi mutatványán ugyanúgy csodálkozunk, hiába nevezi ő azt pofonegyszerű trükknek.

A leleplezett csodák azonban csodák maradnak, csak ezentúl az emberi kitartás, gyakorlás és megtévesztő képesség csodájának nevezhetjük őket.

Vagy csoda az, amire nincs magyarázat? De olyan ma már szinte nincs is.

A claire voyance

Franz Anton Mesmer története már jól ismert, az állati delejesség módszerével sikeresen gyógyította a legkülönfélébb betegségeket. Tanítványa, de Puységur márki története kevésbé ismert. 1784-ben járunk, birtokán egy Victor Race nevű parasztlegényt kezdett magnetizálni, mivel az fájlalta tüdejét és vért is köpött. Victor a magnetizálás hatására szomnambul (alvajáró) állapotba került, leírta betegségét, s annak lefolyását. Amikor más betegekkel került kapcsolatba, azoknál is felállította a diagnózist, s megadta a gyógymódot. Victor példája ragadós volt, Puységur több alanyáról is kiderült a clair voyance, azaz az érzékeken túli észlelés képessége. Henri-Joseph-Claude Joly 19 évesen került a márki elé. Tíz éve szenvedett súlyos, egyre romló süketségben. Szomnambulikus állapotban arról számolt be, hogy egy gennyes daganat van a fejében, amely, ha a torkán át ürülne, meghalna, ám ha az orrán át távozik, visszanyeri hallását. Következő nap azt mondta, a genny két adagban fog távozni, az első adag hétfőn, a második később. Hétfőn egy tojásnyi méretű fehér anyag távozott az orrán át. Másnap fuldokolva találták a birtokon, a márki magnetizált vizet itatott vele, és megnyugtatta. Joly szomnambulikus állapotban közölte, hogy másnap fog távozni a további genny az orrából. Tanúk jelenlétében a tisztulás meg is történt, fehéres anyag és vér távozott az orrán át, és hallását visszanyerte (Gauld, 1995). A márki több mint hatvan különös gyógyulásról számolt be. Higgyük? Ne higgyük?

 

 

A hipnózis története tele van csodálatosabbnál csodálatosabb történetekkel, s jószerével akár mindnek is hitelt adhatunk. A hipnózis és autohipnózis lényege ugyanis, hogy amit a hipnotizőr vagy az alany mond, az egyben szuggesztió is, s mint ilyen egyfajta önbeteljesítő jóslatként meg is valósul.

A stigmatizáltak

Stigmának nevezik azokat a sebeket, amelyek Krisztus keresztre feszítésekor keletkeztek a testén. Ilyen a szögek okozta sérülések a kezein és a lábain, a töviskoszorú okozta sebek a fején, a római katona dárdája okozta seb az oldalán, ill. a Golgota dombig vele cipeltetett kereszt vállán ejtett benyomódásai. Az első leírások 1097-ből származnak. A muszlimok által legyilkolt kereszteslovagok testének vizsgálatakor több tanú észlelte, hogy a harcosok jobb vállán a krisztusi kereszt benyomódásának helyei látszottak (Purkis, 2005). Bizonyítottan az első szent stigmatizált, akin a krisztusi sebek jelentek meg, Assisi Szent Ferenc volt, bár már Pál apostol talányos szövege is arra utal, hogy ő is stigmatizált volt, és két másik szentnél is történik erről említés, csak az egyház ezeket nem látja bizonyítottnak. Szent Ferenc utáni időkben napjainkig legalább 340 stigmatizáltat vettek számba. Szent Ferenc óta számos leírást ismerünk a jelenségről: a stigmák általában extatikus élmény során jelentek meg először, amikor a stigmatizált látomásában Krisztussal, Szűz Máriával, egy angyallal vagy valamely Szenttel találkozott. Volt, akinél a stigmák láthatatlanok maradtak, csak a fájdalom jelezte meglétüket. Ilyenek voltak Sienai Szent Katalin stigmái. Sok stigmatizált 33 évesen halt meg, vagy e körüli életkorban jelentek meg a stigmák. Sok stigmatizáltnál a sebek pénteken kezdtek vérezni.

Louise Lateau belga parasztlány volt, 1850-benszületett és 33 évet élt. Esete különösen érdekes, mert orvosok hada vizsgálta, és a stigmákat valódinak találták. Kezére kesztyűt húztak, a csuklónál megkötötték és lepecsételték, hogy az önsértésnek elejét vegyék. A stigmák heti ciklus szerint változtak. Szombattól csütörtök reggelig a kéz mindkét oldalán másfél centiméter átmérőjű vöröses, felületén száraz, de fényes folt volt látható. A homlokon ilyenkor nem látszott semmi, a pontok, melyekből pénteken a vér folyt, nem volt megkülönböztethető a környező területektől. Azonban keddenként a stigmák már elkezdtek viszketni. Csütörtök estére Louise feje mindig megfájdult, bőre száraz és forró lett, pulzusa felgyorsult majd megjelentek a hólyagok, s éjjel kezdtek vérezni. A fejen 12-15, körben elhelyezkedő pontból indult a vérzés. A vérzések 24 órán keresztül tartottak. A végtagokon "szögek" ütötte sebek mély sebekké alakultak, és a mélyből tört fel a vér. A nő alkalmanként negyed liter vért is veszített. A stigmák valódisága kétségbevonhatatlan volt, ám az már kevésbé volt hihető -mint eskü alatt vallotta-, hogy élete utolsó hét évében nem evett és nem ivott. A jelenség más szentek esetében is ismert, s mint az ő esetükben is, úgy Louise esetében is kiderült, hogy miközben hitt abban, hogy nem eszik és nem iszik, valójában természetesen rendszeresen táplálkozott (Wilson, 1989).

A stigmák magyarázata

A stigmák rejtélyét már a 19. században képes volt a neurológia és a pszichiátria megmagyarázni. Egyrészt az un. konverziós hisztériások gyakorlatilag bármilyen tünetet képesek voltak produkálni, bénulástól a vakságon át az álterhességig, és a kor hipnotizőrei rajtuk, vagy más hipnábilis alanyokon tetszés szerinti sebeket, vagy akár bőrükön véraláfutás formájában kialakuló írásokat, keresztet tudtak létrehozni. Bár a stigmatizáltak közt a nemek aránya 7:1 a nők javára, mégis túlzás volna egyszerűen hisztériás jelenségnek nevezni a stigmákat. Pláne, hogy azzal még nem magyarázunk meg semmit, ha elnevezzük hisztériának. Ha tovább vizsgálódunk, mi is az a hisztéria, a legújabb bizonyítékok fényében az autohipnózishoz jutunk el. A hipnózis mai fogalmaink szerint egy olyan képzet, amely testi-viselkedéses formában valósul meg. A hisztéria vagy szomatizáció valójában csak patologizálása egy sokkal szélesebb körű jelenségnek. Amit a korabeli hipnotizőrök erősen hipnábilis alanyokkal előidéztek, azt egy mélyen hívő ember Krisztus szenvedéseit intenzíven átélve, autohipnotikus úton maga is "létre tudja hozni" saját testén.

Hogy túllépjünk az elméleti feltevésen, idézném Dr. Alfred Lechler orvos kísérletét, amit saját alkalmazottjával végzett. A fiatal nőt azért fogadta fel, mert előtörténetéből hisztériás tünetképzésre következtetett. Lechler korábban vizsgálta Teresa Neumann-t, a kor híres stigmatizáltját, ezért érdekelte nagyon a jelenség. Először hipnotizálta cselédjét, és a stigmák nedvedző vörös foltok formájában meg is jelentek. Ezután arra kérte a nőt, hogy munka közben Teresa Neumann fényképét idézze fel többször, amelyen a stigmatizált szeméből vér folyt. A cseléd hamarosan megjelent gazdájánál, szeméből vér szivárgott. Amikor hipnózisban fejére töviskoronát helyeztek, másnapra véres sebek jelentek meg a homlokán. A cselédlány Lechlerrel gyakorolva hamarosan a stigmák teljes körét könnyedén produkálni tudta (Wilson, 1989).

Persze, ne higgyük, hogy a csoda megmagyarázható. Lerángatható a földre, adható egy racionális keret a megértéséhez, de a csoda akkor is csoda marad. Elmagyarázni annyi, mint szavakban megpróbálni egy Vermeer vagy egy Watteau festményt leírni, vagy egy Beethoven szimfóniát elmesélni. Hisz a rejtély maga az ember az ő különös képességeivel, amit egészen más közvetlen valóságában megtapasztalni, mint olvasni róla.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

  • Baumeister, RF; Tierney, J: Akaraterő. A legnagyobb belső erő újrafelfedezése. Ursus Libris, Budapest, 2013. ford: Varga Gábor.
  • Blaine, D: Mysterious stranger. Villard Books, 2002.
  • Fürst, A; Moszkowski, A: Az élővilág csodái. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T. évszám nélkül.
  • Gauld, A: A History of Hypnotism. Cambridge Univ. Press, 1995
  • Jay, J: It's the Thought that Counts. Simon and Ginny Aronson. Genii, The Conjurors' Magazine, 2013. nov.
  • Purkis, WJ: Stigmata on the First Crusaders. Studies in Church History, 2005, 41:99-108.
  • Randi, J: Debunking The Paranormal. 2014. web:https://www.youtube.com/watch?v=24kpAClYmmQ
  • Wilson, I: Stigmata. Harper & Row, New York, 1989.