Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Dr. Fung:
A nagy sóátverés

Fordította: Czárán Judit

Forrás:Dr. Jason Fung: The Salt Scam. Medium Health

A sófogyasztás csökkentéséről már régen kiderült, hogy még szívbetegeknek is kifejezetten káros, a sószegény közétkeztetés pedig veszélyezteti a gyerekek egészségét. A tények dacára mégis a sófogyasztás csökkentésére buzdít az orvoslás és a dietetika. Ne csodálkozzanak, ha hitelük már a nullát súrolja.

 

A Google adatkezelési elvei

 

A sófogyasztás csökkentéséről már régen kiderült, hogy még szívbetegeknek is kifejezetten káros, a sószegény közétkeztetés pedig veszélyezteti a gyerekek egészségét. A tények dacára mégis a sófogyasztás csökkentésére buzdít az orvoslás és a dietetika. Ne csodálkozzanak, ha hitelük már a nullát súrolja.

1982-ben a TIME Magazin egy alkalommal azzal a címlappal jelent meg, hogy "A nagy bajkeverő: a só". Az 1988-as INTERSALT vizsgálat pedig szentesíteni látszott ezt az állítást. A nagy mintán végzett vizsgálat során 32 ország 52 intézménye keresett összefüggést a sófogyasztás és a vérnyomás között, és minden országban azt tapasztalták, hogy aki több sót fogyaszt, annak magasabb a vérnyomása. Igaz, a hatás nem volt nagy, hiszen az 59 százalékkal alacsonyabb sóbevitel csupán 2 higanymilliméterrel csökkentette le a vérnyomást. Vagyis például 140 szisztolés vérnyomás nagymértékű sómegvonással 138-ra volt csökkenthető. Arra azonban semmilyen bizonyíték nem volt, hogy a sófogyasztás visszafogása a szívinfarktus vagy a sztrók kockázatát is csökkentette volna. Ám ennek a nagy port felvert vizsgálatnak a hatására 1994-től kiadtak egy ajánlást az USA-ban, hogy a napi sóbevitelt 2400 mg (kb. egy teáskanál) alatt kell tartani. De az igazság az, hogy szinte a világ összes egészséges populációja ennél jóval több sót fogyaszt. A lakosság várható élettartamában és egészségi állapotában az elmúlt 50 évben úgy következett be drámai javulás, hogy ebben az 50 évben az ajánlottnál szinte mindenki több sót fogyasztott.


Nos, az a helyzet, hogy az alacsony sófogyasztás hasznosságába vetett hitünk nagyrészt téves információkon és mítoszokon alapszik, és a mélyén az a feltételezés rejlik, hogy a magas sóbevitel újkori jelenség, ami a feldolgozott ételek nagyobb mennyiségben történő fogyasztásán alapul. Dahl például írásaiban azt hangsúlyozza, hogy a sónak, mint fűszernek a használata egészen a modern korig nem volt széles körben elterjedt.

A katonai archívumok adatai szerint régen a katonák, ahogy feltehetőleg a társadalom többi tagja is, napi átlagban 16-20 gramm sót fogyasztott. Az 1812-es háború alatt a katonák napi sófogyasztása -annak magas ára ellenére- 18 grammra rúgott. Amerikai hadifoglyok viszont keserűen panaszolják, hogy a napi 9 gramm só, ami jár nekik, "siralmasan kevés". A második világháború után azonban, mikor az ételek tartósításában a hűtés széles körben átvette a sózás szerepét, Amerikában lecsökkent sófogyasztás napi 9 grammra, és azóta is kb. ezen a szinten van. Ám a második világháború előtt senki nem panaszkodott arra, hogy túl sokan halnának meg szívbetegségekben, sztrókban vagy vesebetegségekben, melyektől való félelmükben manapság sokan drasztikusan csökkentik a sóbevitelüket.

A dolgok változnak

Azzal a feltételezéssel, hogy a sófogyasztás csökkentésével életeket lehet menteni, első pillanattól voltak problémák. Dahl például elfelejtette megemlíteni azokat a kultúrákat, ahol az emberek hagyományosan sok sót fogyasztanak, még sincsenek egészségügyi problémáik. A sumburu harcosok például közel két teáskanálnyi sót fogyasztanak naponta, sőt, még az is előfordul, hogy egyenesen az állataiknak szánt sótömböket nyalogatják. Ennek ellenére az átlag vérnyomás ebben a populációban 106/72, és ez az érték idős korukra sem lesz magasabb.


Ezzel szemben Amerikában a lakosság kb. harmadának magas a vérnyomása, ami 140/90 mmHg fölötti átlagos értéket jelent. Összehasonlításképpen a normál vérnyomás 120/80, mely érték az Egyesült Államokban a korral általában nő. Nepálban, egy Kotyang nevű falu lakói napi két teáskanál sót fogyasztanak, a kuna indiánok pedig napi másfelet, viszont a magas vérnyomásra még szavuk sincs, ami egyértelműen ellentmond Dahl feltevésének, hogy a sóban gazdag étrend magas vérnyomást okoz.

A legutóbbi globális kutatások azt mutatják, hogy nincs olyan hely a világon, ahol bármi is indokolná az AHA-nak (az Amerikai Szívtársaságnak) vagy a WHO-nak a sófogyasztás csökkentésével kapcsolatos ajánlásait. A legmagasabb sóbevitel a közép-ázsiai régióban figyelhető meg, közvetlenül utána Ázsia csendes-óceáni régiójának gazdag országai, köztük Japán és Szingapúr következnek. A japán konyha hagyományosan sok sót használ, különösen a rengeteg szójaszósz, szójakrém és sós lében eltett zöldségek miatt. Ám semmi nyoma annak, hogy a japánok egészségének ez ártana, ellenkezőleg, Japánban a legmagasabb a születéskor várható élettartam: 83,7 év. Szingapúr pedig a harmadik helyen áll 83,1 évvel. Ha a só valóban annyira káros lenne az egészségre, akkor miként élhetnének éppen azok a legtovább, akik a legtöbb sót fogyasztják?

Az alacsony sófogyasztással kapcsolatos aggályok 1973-ban jelentkeztek, amikor egy elemzés talált hat olyan területet, ahol az átlag vérnyomás a magas sófogyasztás ellenére kifejezetten alacsony volt. Például Okayumában az emberek sokkal több sót fogyasztottak, mint a legtöbb más országban (akár 3,3 teáskanállal naponta), átlagosan mégis nekik volt az egyik legalacsonyabb a vérnyomásuk a világon.


Sőt, bizonyos esetekben a vérnyomás és a sóbevitel között mintha kifejezetten fordított arányosság állna fenn. A vizsgálat szerint az észak-indiaiak például átlagosan 2,5 teáskanál sót (14 gramm) fogyasztottak naponta, a vérnyomásuk mégis normális volt (133/81 mmHg). Dél-Indiában a sóbevitel ennek körülbelül a fele volt, az ott élőknek mégis szignifikánsan magasabb volt az átlag vérnyomásuk (141/88 mmHg).

De akkor mi a helyzet a nagymintán végzett INTERSALT vizsgálat eredményével? Nos, az adatok további elemzése alaposan megváltoztatta az első ránézésre kialakított képet. Az eredeti vizsgálatba például négy olyan primitív népet is bevontak (a yanomamöket, a xingukat, a pápua új-guineaiakat és a kenyanokat), akik az átlagosnál jóval kevesebb sót fogyasztottak. Ők azonban nagyon más, kifejezetten kezdetleges szinten éltek más populációkkal összehasonlítva, és egyikük 99 százalékkal kevesebb nátriumot fogyasztott, mint a többiek. Ezek a szélsőségek nagymértékben korlátozták az eredmények általánosíthatóságát, és mivel ennyire szélsőségesek voltak, szélsőségesen torzították az átlagot.

Ezek a primitív társadalmak ugyanis sok más dologban is különböznek a modern társadalmaktól, nemcsak az étkezésükben. Például Brazília yanomamö indiánjai a mai napig tradicionális vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnak, ugyanúgy, ahogy tették ezt évszázadokkal ezelőtt. Az endokannibalizmus gyakorlata például továbbra is dívik náluk, ami abban áll, hogy elfogyasztják elhunyt szeretteik maradványait, mivel hitük szerint ezzel életben tudják tartani őket. Feldolgozott élelmiszert egyáltalán nem fogyasztanak. A modern orvoslás nem jut el hozzájuk. Aligha lenne helyes ezeket az Amazonas őserdeiben élő törzseket a new yorki felhőkarcolókban lakó modern amerikaiakkal összehasonlítani. Kiválasztani táplálkozásuk egyetlen összetevőjét, a nátriumot, és azt állítani, hogy egyedül az a felelős a magas vérnyomásukért, pontosan az, amit rossz kutatói módszernek nevezünk. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy az ágyékkötő viselésétől csökken az ember vérnyomása.


De voltak itt más dolgok is. A yanomamö és a xingu indiánoknál például azt figyelték meg, hogy náluk szinte teljesen hiányzik egy specifikus gén, a D/D, ami az angiotenzin átalakító enzim termelődéséért felelős, miáltal ebben a két populációban alig fordul elő szívbetegség vagy magas vérnyomás. Vagyis esetükben valószínűleg nem az alacsony sóbevitellel magyarázható, hogy az átlagosnál alacsonyabb a vérnyomásuk.

Ebben az esetben viszont több információhoz juthatunk, ha ezeket az átlagtól minden másban is eltérő populációkat nem vizsgáljuk, és úgy nézzük meg, vajon tarthatók-e a sóhipotézis eredeti állításai. Nos, ha figyelmen hagyjuk az erre a négy primitív törzsre vonatkozó adatokat, és csak a többi negyvennyolc, nyugati életformát folytató populáció tagjait vizsgáljuk, akkor az eredmény pontosan az ellenkezője lesz az eredetinek. A magas sófogyasztás hatására nem nő, hanem csökken a vérnyomás. Vagyis a sószegény étrend nem egészséges, hanem káros.

Az Egyesült Államokra vonatkozó adatok sem támasztották alá a sóhipotézist. Az Országos Egészségügyi és Élelmezésügyi Felmérés (National Health and Nutrition Examination Survey, NHANES) keretében rengeteg amerikait kérdeznek meg rendszeresen a táplálkozási szokásaikról, és az első ilyen vizsgálatból az derül ki, hogy azoknak, akik a legkevesebb sót fogyasztották, 18%-kal magasabb volt a halálozási rátájuk, mint azoknak, akik a legtöbbet. Ami szignifikáns különbség és meglehetősen nyugtalanító eredmény.

A második NHANES vizsgálat megerősítette az elsőt: az alacsony sóbevitel itt is 15,4 százalékkal növelte a halálozási kockázatot. Egy másik vizsgálat pedig azt találta, hogy a szívinfarktus kockázata lényegesen nagyobb volt a magas vérnyomással kezelt és sószegényen táplálkozó vizsgálati személyeknél. Vagyis azoknál, akiknek az orvos azt tanácsolta, hogy fogyasszanak minél kevesebb sót.

2003-ban az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériumának Betegségmegelőző Központja felkérte az Orvostudományi Intézetet, hogy tekintse át a legújabb hozzáférhető kutatási eredményeket, mégpedig nem elsősorban a magas vérnyomásra, hanem inkább a szívbetegségekre és a mortalitásra fókuszálva.

Miután a kutatók alaposan áttekintették a vonatkozó orvosi szakirodalmat, a következő fontos megállapításokat tették. Bár az alacsony sóbevitel csökkentheti a vérnyomást "a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem jelenthető ki egyértelműen, hogy a napi 2300 mg alatti, alacsony sófogyasztásnak az átlagnépességet tekintve lenne bármilyen pozitív vagy negatív hatása a kardiovaszkuláris megbetegedések, illetve a kardiovaszkuláris halálozás gyakoriságára." Vagyis a sóbevitel csökkentése nem csökkenti a szívbetegségek és a halálozás kockázatát.

De a szívelégtelenség vonatkozásában "a bizottság arra a következtetésre jutott, hogy kellőképpen bizonyítottnak tekinthető, hogy az alacsony sóbevitelnek negatív hatása van". Vagyis azoknak ajánlották a legnyomatékosabban a sófogyasztás csökkentését, akiknek ezzel a legtöbbet ártottak.


Csakhogy dogmákon nem könnyű változtatni. A 2015-ös Táplálkozási Irányelvek még mindig a sóbevitel napi 2300 mg alá csökkentését ajánlja (ez nagyjából egy teáskanál), a magas vérnyomásban szenvedőknek, a középkorúaknak és az öregeknek pedig ennek a kétharmadát, maximum napi 1500 mg-ot tekintik kívánatosnak.

Miért veszélyes a sómegvonás?

A sónak fontos szerepe van a vér megfelelő mennyiségének és nyomásának a fenntartásában, ami ahhoz kell, hogy a szövetek elegendő oxigénhez és tápanyaghoz jussanak. A só két összetevője, a nátrium és a klorid. Ha megmérjük a vérben levő elektrolitokat, a só (a nátrium és a klorid) messze a legnagyobb mennyiségben előforduló ion benne. Például normál esetben a vér nátrium koncentrációja hozzávetőlegesen 140, a kloridé pedig 100 mmol/l, míg például a káliumé csak 4, a kálciumé pedig 2,2 mmol/l. Így talán már érthető, miért van olyan nagy szükségünk sóra.

A tudósok sokat gondolkodtak rajta, milyen evolúciós magyarázata lehet annak, hogy a vérünk ilyen nagy mennyiségben tartalmaz sót. Legtöbben úgy gondolják, ennek az az oka, hogy mivel mi is az őstengerekben élő egysejtűekből fejlődtünk többsejtűekké, majd onnan költöztünk ki a szárazföldre, magunkkal vittük az ereinkben az óceánt "sós víz" formájában, ezért van az, hogy a vérünk túlnyomó részt sóoldatból áll. Vagyis a só nem az ellenségünk, hanem testünk létfontosságú építőeleme.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre