Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Dusenbery:
A nők veszélyes hátránya az egészségügyben

Fordította:Czárán Judit

Forrás:Maya Dusenbery: Everybody was telling me there was nothing wrong.

A macsó társadalomban még a betegségekhez sincs azonos joga a nőknek, pláne, ha még egyéb hátrányos megkülönböztetéstől is szenvednek.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Más betegségekhez képest az agydaganatot nem különösebben nehéz diagnosztizálni. 2016-ban az Agydaganatosokat Segítő Szervezet mégis olyan riportot tett közzé az Egyesült Királyságban, miszerint majd minden harmadik betegnek több mint ötször kell elmennie az orvoshoz, mire sikerül diagnosztizálni a betegségüket, és majd egynegyedüknél csak több mint egy év után fedezik fel a tumort.

És ez az idő egyértelműen a nőknél hosszabb. Nekik ugyanis a férfiaknál jóval nagyobb esélyük van rá, hogy tíz hónapnál is több idő telik el az orvos első felkeresése és a helyes diagnózis kézhez vétele között, ami alatt több mint ötször mennek el orvoshoz.

Egy 39 éves nő az említett riportban a következőket mondja: "Egy háziorvos még ki is nevetett, amiért azt mertem feltételezni, hogy a fejfájásomat agytumor okozza. Ezek után elmentem a neurológiai szakrendelésre. Ott is többször jártam, de mindig csak antidepresszánsokat, altatókat meg fájdalomcsillapítókat írtak fel nekem. Senki nem vette komolyan a problémámat."

Egyre több kutatásból derül ki, hogy az "implicit" előítéletesség -amely többnyire nem kapcsolható semmilyen vállalt előítélethez - hogyan járul hozzá az orvosi kezelésekhez való hozzáférés egyenlőtlenségeihez. "Szeretnénk azt hinni, hogy az orvosok minden beteget egyformán látnak el, de ez távolról sincs így" - állítja Linda Blount, a Fekete Nők Egészségügyi Érdekvédelmi Szervezetének elnöke. - "Az előítéleteiket az orvosok sajnos magukkal viszik a rendelőbe is."


Az egyik legelterjedtebb implicit előítéletesség az egészségügyi ellátó rendszeren belül a nőket sújtja.

Az agydaganat csak egy példa a sok közül. Egy 2015-ös tanulmányból az derül ki, hogy a női betegeknél 11-ből hat ráktípusnál hosszabb idő telik el az első tünetek jelentkezése és a diagnózis közt, mint a férfiaknál. És ez nem azért van, mert a nők hosszabb ideig halogatják, hogy orvoshoz forduljanak, hiszen a késlekedés azután történik, hogy először felkeresték a háziorvost. Egy 2013-as tanulmány szerint az Egyesült Királyságban kétszer annyi nőnek, mint férfinak kell több mint háromszor felkeresnie a háziorvost, hogy az elküldje szakorvoshoz hólyagrák gyanújával. És nagyjából ugyanez a helyzet a veserák esetében is.

És az még a kisebbik baj, hogy ez mennyire frusztráló a beteg számára, a nagyobb baj az, hogy a késlekedésnek akár halálos következménye is lehet. Becslések szerint csak az Egyesült Államokban évente 40-80 ezer ember hal meg téves orvosi diagnózis következtében.

A Ne árts című könyvem kapcsán a legkülönbözőbb betegségekben szenvedő nők tucatjai mondták el nekem, hogy amikor diagnózist próbáltak szerezni a bajukra, egy idő után rendre oda jutott az orvos, hogy a tüneteiket szorongás, depresszió vagy egyszerűen csak a stressz okozza.

Vegyük például Jackie esetét, amely eléggé tipikus. Jackie 16 éves korában betegedett meg, majd éveken keresztül krónikus veseproblémákkal, lázzal, fáradsággal küzdött, és szörnyű menstruációs görcsei voltak. Járt a háziorvosnál, volt urológusnál és pulmonológusnál is, de mindegyikük azt mondta, hogy nincs semmi baja.

Mivel a vizsgálatok nem derítettek ki semmit, a háziorvos végül úgy döntött, hogy ez nem lehet más, mint depresszió, és antidepresszánst írt fel neki. Ezektől azonban egyáltalán nem javult az állapota, ám Jackie számára az orvos szava továbbra is szentírás volt.

Annak, hogy a nők fizikai tüneteit lelki bajokkal próbálják magyarázni, történelmi gyökerei vannak. Gondoljunk csak a hisztériára, erre a misztikus női betegségre, amiért évszázadokon keresztül a "vándorló méhet" és a túlérzékeny idegrendszert okolták, és amit Freud óta lelki betegségnek tekintenek. Szóval a fogalmak változtak az elmúlt száz évben, de az elképzelés, miszerint a tudatalatti képes fizikai tüneteket okozni, a mai napig tartja magát az orvoslásban.


Nos, ennek az elképzelésnek a legnagyobb baja az, hogy benne rejlik a hamis diagnózisok magas kockázata, nevezzük azt hisztériának, szomatizációnak vagy stressz okozta "orvosilag nem magyarázható tünetegyüttesnek".

Pedig egy Eliot Slater nevű brit pszichiáter már 1965-ben arra figyelmeztetett, hogy az orvosok túl sok dologra aggatják rá a hisztéria címkét, azt gondolva, hogy ezzel megoldották a problémát, holott többnyire nem oldottak meg vele semmit. Egy londoni kórházban az 1950-es években 85 hisztériával diagnosztizált beteg követéses vizsgálatát végezték el - Slater maga is a kutatók közt volt -, és kilenc évvel a diagnózis után több mint 60%-ukról kiderült, hogy valamilyen szervi-neurológiai betegségben, például agydaganatban vagy epilepsziában szenvedtek, és tizenketten közülük meg is haltak.

A nőkről mindig is úgy tartották, hogy sokkal gyakrabban vannak lelki okokra visszavezethető tüneteik, így nem csoda, hogy az ő problémáikat nagyobb valószínűséggel intézik el annyival, hogy "mindez csak a fejükben van". Egy 1986-os tanulmányban a kutatók olyan pácienseket vizsgáltak meg, akik valamilyen súlyos neurológiai betegségben szenvedtek, ám eredetileg hisztériával diagnosztizálták őket. Próbálták azonosítani, hogy mik azok az ismérvek, amelyeknek a fennállása esetén az ember nagy valószínűséggel számíthat téves diagnózisra, és azt találták, hogy az mindenképpen az, ha az illető korábban valamilyen pszichiátriai problémával küzdött. A másik meg az, ha nő.

Az egyik oka, hogy a nők betegségeire gyakrabban ragasztják rá a "lelki eredetű" címkét, nyilván az, hogy náluk gyakoribbak a hangulatzavarok. Az Egyesült Államokban majd kétszer annyi depresszióval vagy szorongással diagnosztizált nő él, mint férfi.


Bár lehetséges, hogy a nők tényleg fogékonyabbak a mentális betegségekre, a nagy eltérést legalábbis részben, nyilván az okozza, hogy a nőknél túldiagnosztizálják, a férfiaknál pedig aluldiagnosztizálják a depressziót. Az 1990-es években több tanulmány látott napvilágot arról, hogy a depresszióval diagnosztizált nők 30-50 százaléka nem is depressziós. És az is igaz, hogy a depresszió és a szorongás maga is valamilyen betegség tünete, ám a betegség maga a nők esetében sokszor felderítetlen marad. És a folyamatos stressz, ami a felderítetlen - és ezért kezeletlen - betegségek okozta szenvedéssel függ össze, természetesen kihat az illető nő mentális állapotára. Ahogy az egyik cikk írja, "ironikus módon éppen a félrediagnosztizált szervi betegség az, ami depresszív reakciót válthat ki a női betegekből".

Márpedig ha egyszer valaki bekerült a "pszichés rendellenességben szenvedő" skatulyába, azzal csak tovább nő a kockázata, hogy a jövőben bármilyen testi tünetét automatikusan lelki eredetűnek fogják tekinteni.

Egyszer hallottam egy olasz származású középkorú hölgyről, akinek a kórtörténetében depresszió is szerepelt, és akinek egyre súlyosbodó hasi fájdalmaira három éven keresztül azt mondták az orvosok, hogy azok menstruációs panaszok. És még aztán sem vették őt komolyan, hogy elmondta, hogy a családban volt vastagbélrák előfordulás. Sőt, még akkor sem, mikor már vér távozott a beleiből. Mikor végül sikerült kierőszakolnia egy kolonoszkópos vizsgálatot, kiderült, hogy harmadik stádiumban levő vastagbélrákban szenved. Még néhány hónap, és a negyedik stádiumba került volna, amikor a betegség már biztosan gyógyíthatatlan.

Néhány év után a cikk elején említett Jackie-nek végül sikerült korrekt diagnózishoz jutnia, mégpedig úgy, hogy egy barátnője, egy jómódú fehér nő rábeszélte, hogy menjen el az ő orvosához, akinek egy gazdag elővárosi kerületben volt a rendelője. Ez az orvos állapította meg, hogy Jackie endometrózisban szenved, és egy műtéti beavatkozással végül sikerült enyhíteni a medencetáji fájdalmain.

De a többi problémája nem oldódott meg, sőt, azok tovább rosszabbodtak. Miután a tanulmányai miatt egy másik városba kellett költöznie, megint évekbe telt, hogy találjon olyan orvosokat, akik komolyan veszik a tüneteit. "Rengetegszer hallottam, hogy ez csak hisztéria" - meséli. "A másik leggyakoribb mondat, ami a rendelőkben elhangzott, az volt, hogy biztos kábítószerfüggő vagyok."


Színes bőrű nőként Jackie-nek nemcsak a nőkkel szembeni előítéletekkel kellett megküzdenie. (Magyarországon ugyanilyen előítéletek a romákkal szemben vannak.) A rejtett rasszizmus, az osztállyal, a testsúllyal és a szexuális orientációval kapcsolatos előítéletek az egészségügyi ellátásban is megjelennek.

Egyértelmű adatok bizonyítják, hogy az Egyesült Államokban a színes bőrű, és különösen a fekete bőrű betegeknek kevésbé csillapítják a fájdalmát. Egy 2012-es, 20 év publikált kutatási eredményeit összegző metaanalízis megállapítja, hogy egy fekete bőrű páciensnek 22 százalékkal kisebb esélye van rá, hogy bármilyen fájdalomcsillapítót, és 29 százalékkal kisebb, hogy opiát származékot kapjon a fájdalmára, mint egy fehérnek.

A szakemberek rámutatnak egy, az egészségügyi ellátórendszerben széles körben elterjedt, bár teljesen hamis sztereotípiára, miszerint a fekete bőrű betegek hajlamosak visszaélni a receptre kapható fájdalomcsillapítókkal. (Ezzel szemben az igazság az, hogy ez a fajta visszaélés a fehér amerikaiak közt sokkal gyakoribb). És ez az előítélet még a színes bőrű gyerekeket is sújtja, akikről igazán nem feltételezhető, hogy drogfüggőek lennének. Egy 2015-ös tanulmányból kiderül, hogy a vakbélgyulladásban szenvedő fehér gyerekek majd háromszor nagyobb valószínűséggel kaptak a sürgősségi osztályon opiátot, mint a fekete gyerekek.

Egy 2016 vizsgálat szerint az egészségügyi szolgáltatók rendre alábecsülik a fekete páciensek fájdalmát, mégpedig részben azért, mert meg vannak győződve róla, hogy nekik magasabb a fájdalomküszöbük. Készült egy vizsgálat, amelyben 200 fehér orvostanhallgató és rezidens vett részt. Azt volt a feladatuk, hogy döntsék el egy sor, a rasszok különbözőségével kapcsolatos állításról - például hogy"A feketék bőre vastagabb, mint a fehéreké" -, hogy az igaz vagy hamis. Az eredmény pedig az volt, hogy a megkérdezettek fele gondolta legalább egy hamis állításról azt, hogy igaz. Márpedig az az orvos, aki azt gondolja, hogy a feketék kevésbé érzik a fájdalmat, ennek megfelelően is fogja kezelni őket.

Nos, ha az embernek nem veszik komolyan a baját, és ezért nem is kap rá semmilyen kezelést, az önmagában is elég frusztráló, de még nagyobb baj az, hogy ha az orvos egyszer arra a következtetésre jutott, hogy a beteg csak képzelődik, vagy felnagyítja a tüneteit, hogy kapjon fájdalomcsillapítót, akkor nem is keresi tovább a tünetek okát.

Ha ráadásul a páciens valami ritka betegségben szenved, akkor átlagosan hét év kell hozzá, hogy megkapja a helyes diagnózist. Ez alatt négy alapellátásban dolgozó orvost és négy szakorvost keres fel, és kétszer-háromszor kap hamis diagnózist.

Bár ritka betegségek esetében némi késlekedés a diagnózis felállításában óhatatlanul előfordul, ám ez a hét év nemcsak azért hét év, mert ennyi időbe telik, mire a doktor megfejt egy nehéz esetet. Egy 12 000 ritka betegségben szenvedő páciens körében végzett Eurodis felmérés arra a következtetésre jutott, hogy azoknál, akik eredetileg téves diagnózist kaptak, több időbe telt a helyes diagnózis felállítása. Nevezetesen ha a rossz diagnózis során tévesen egy másik szervi betegséget állapítottak meg náluk, akkor ez megduplázta a helyes diagnózis felállításához szükséges időt. Viszont ha tévesen lelki eredetűnek nyilvánították a panaszaikat, akkor ez a szorzó akár 2,5-14-szeres is lehetett, betegségtől függően.

Tekintettel arra, hogy a nők jobban ki vannak szolgáltatva annak, hogy valamilyen szervi bajuk tüneteit az orvos lelki eredetűeknek bélyegezze, náluk ez az idő értelemszerűen szignifikánsan hosszabb, mint a férfiaknál.

Például míg egy férfi esetében átlagosan 12 hónap alatt állapítják meg a Crohn-betegséget (az emésztőrendszer autoimmun betegsége), addig a nőknél ugyanez 20 hónapig tart. Az Ehlers-Danlos szindróma diagnosztizálása (a kötőszöveteket érintő genetikai rendellenességek egy csoportja) férfiaknál átlagosan 4, nőknél 16 évig tart.

A tanulmány szerzői rámutatnak, hogy "attól, hogy a páciens történetesen nő, az orvosnak semmivel nem nehezebb felismernie a betegségét". Úgyhogy "teljesen elfogadhatatlan, hogy a nőbetegeknek jóval több időbe telik, hogy helyes diagnózishoz jussanak, mint a férfiaknak. A férfiak gyorsabb diagnosztizálása ugyanis azt bizonyítja, hogy az orvosok ugyanerre képesek lennének nők esetében is."

És mi a helyzet Jackie-vel? Neki végül félbe kellett szakítania a felsőoktatási tanulmányait. Hónapokig betegeskedett, lázas volt, amin a rendszeres antibiotikum kúrák sem segítettek. "Az egyik háziorvos -egy színes bőrű nő - végül hitt nekem, összeszedett rólam minden adatot, ami az egészségügyi nyilvántartásban fellelhető volt rólam, hazavitte, és megpróbálta összerakni őket, mint valami puzzle-t."


Ő arra gyanakodott, hogy Jackie lupuszban szenved, és a vizsgálatok végül igazolták a feltételezését. Jackie pedig úgy gondolta, hogy ezzel vége a küzdelmének, hogy vegyék végre komolyan a baját. Valójában fekete, krónikus betegségben szenvedő nőként, aki erős fájdalmai miatt sokszor fog még a sürgősségi osztályra kerülni, Jackie valószínűleg a jövőben is meg fogja tapasztalni az egészségügyi dolgozók gyakran elutasító magatartását.

De tíz év után legalább lett végre diagnózisa, amely kimondta, hogy a tünetei nem "lelki eredetűek". Hogy tényleg beteg. És ezzel esélyt kapott rá, hogy javuljon az állapota.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre