Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A perfekcionizmusról

Gyógyult perfekcionistaként írom e sorokat. Persze, nem, nem tökéletesen gyógyultam ki, de jól is néznék ki, ha tökéletes gyógyulásra vágynék: azt meghagyom a még mindig perfekcionizmusban szenvedőknek.

A Google adatkezelési elvei

 

Mert ugyebár a perfekcionizmus nem más, mint a "semmi sem elég jó", a "még nem tökéletes" érzése, ami aztán eredményezhet ambíciót, amitől valaki a még jobbra tör, de eredményezhet megsemmisülés érzést, ha az illető per pillanat éppen azzal szembesül, hogy nem képes jó (értsd. tökéletes) produkcióra.

Persze a perfekcionizmus kutatás alaposan körüljárta a kérdést, és természetesen -mint a rovargyűjtők szokták - besorolták a perfekcionistákat mindenféle típusokba. Ráadásul, a perfekcionizmus pszichopatológiákon átívelő személyiségvonás, hiszen egészen másként és másért perfekcionista a kényszerbeteg, az autista vagy a teljesítményszorongástól szenvedő, netán az önértékelési problémákkal küszködő.

Szóval, miért is voltam én perfekcionista és hogyan is gyógyultam ki, na jó, talán nem teljesen.

Rácáfolva a dinamikus elméletekre, gyermekkoromban egyáltalán nem volt velem szemben semmiféle teljesítményelvárás, nyoma nem volt nálam semmiféle perfekcionizmusnak. Gyermekkorom ugyanis meglehetősen viszontagságos volt, nem volt nekem ilyesmire energiám. Apukámat 4 évesen az '56 utáni megtorlások következtében elvesztettem, anyukámat állandóan kórházakban és szanatóriumokban ápolták, ha meg otthon betegeskedett, a nyomorunkon próbált úrrá lenni. Ilyen körülmények között, őszintén szólva az iskolai teljesítményem századrangú kérdés volt. Persze, az órákon én is féltem a feleléstől, de ez nem motivált túlságosan, ha kiszabadultam az iskola falai közül.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Sokat olvastam, barkácsoltam, az utcai gyerekekkel papírt és fémeket gyűjtöttünk, hogy legyen pénzünk vagy rohangáltunk a Gellérthegyen. A tanáraim sokra nem tartottak, nem volt veszteni valóm, hát nem is volt miért tepernem. A számkivetettség csak annak gond, aki ettől szenved, máskülönben nagy szabadsággal jár. Huckleberry Finn élete nekem akkor irigylésre méltó és követendő volt. Ha nem kell senkinek megfelelni, az védőoltás mindenféle tökéletesség utáni vágy ellen.

A fordulat akkor következett be, amikor a félvállról vett programozó matematika szak után programozóként szembesültem azzal, hogy bármit is hiszek magamról, szürke átlagember lettem. Pedig csak pont ez nem akartam lenni. Gubbasztottam egy faház szobácskájában és a kitörési lehetőségen törtem a fejemet. Így tört fel belőlem a perfekcionista. Ha az ember ugyanis "valakivé" akar válni, többé nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy semmibe vegye mások véleményét. Pláne, ha mindenről kicsit mást gondoltam, mint az átlag. Innentől bármit is csináltam, azt éreztem, hogy létkérdés maximálisan meggyőzőnek lenni. Na de, mi annak a titka?

Három évig végeztem a MAFILM forgatókönyv iskoláját, s rájöttem, hogy a legjobb önmagamat adni. Csakhogy ez olyan, mint két felhőkarcoló között kötélen egyensúlyozni. Ötvenből ötünket vettek fel a Filmgyárba. De ez csak annyi, hogy eljutottam a kötél közepéig. Innen ugyanúgy le lehet zúgni a mélybe.

Íróként és filmíróként az volt a nehézség, hogy az írás ugyebár az újat teremtésről szól. Na, de hogy lehet valami tökéletes, ha még sosem írták meg? Ülsz az üres papír fölött (akkor még kézzel meg írógéppel írtam) és azt írsz rá, amit akarsz. Na jó, de a millió változatból, ami az embernek eszébe jut, hogyan válassza ki a legjobbat? És a filmipar hamis világában, dicséretet könnyen lehet kapni, csak azt nem tudni, mennyit is ér az valójában? Az írás lényege mintha az volna, hogy eltalálni a megrendelő (filmrendező, olvasó, emberiség) ízlését és tetszését. Az aggodalom jogos, hisz Tolsztoj Shakespeare legjobb drámáiról is tudta azt írni, hogy: "miután a legjobbaknak tartott műveit, Lear király-t, Romeo és Juliá-t, Hamlet-et és Macbeth-et egyenként elolvastam - nemcsak, hogy nem voltam elragadtatva, hanem ellenkezően, leküzdhetetlen undor és ellenszenv fogott el" (Tolsztoj, 1930). Na, ha Shakespeare sem ülhet a babérjain, mit szóljak én?

Átugorva most néhány szakaszt az életemből, egyszer csak egy egyetemi intézményben találtam magamat kutató pszichológusként. Zöldfülűként nagy tekintélyű elméleteknek nekimenni veszélyes dolog, ezért kialakult az a szokásom, hogy minden állításomat tízszer is alátámasztottam. Képzeletben ugyanis állandóan kaján, ellenséges arcokat láttam, akik kétségbe vonják állításaimat. Ha valaki belelapoz bármelyik könyvembe, mindegyiknek a végén 20-30 oldalnyi apró betűs szakirodalmi hivatkozást talál. Kezdetben ez volt az én kikezdhetetlennek hitt körkörös védelmem. Úgy akartam írni, hogy senki ne köthessen bele. Hogy tökéletes legyen az érvelés. Aztán lassan rájöttem, hogy mindez olyan, mint a Maginot vonal volt a németeknek. Ha valaki utál engem, azt nem érdekli, hogy tudományosan kikezdhetetlen vagyok, mert el sem olvas. Hogy mást ne mondjak, a Depresszióipar könyvem végén hiába van 30 oldalnyi szakirodalmi hivatkozás, az nem védett meg az elbocsájtástól és a bírósági pertől. De ahogy kialakult az olvasói táborom, lassan ez a védekező perfekcionizmus átalakult egy mámoros, tobzódó perfekcionizmussá. Engem speciel lelkesít, ha látom, hogy a kutatások az én elképzelésemet támogatják. Már nem az ellenfeleimet akartam meggyőzni, hanem az olvasóimnak akartam beton biztosan alátámasztani a fősodorral szembemenő állításaimat.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Továbbra is precíz vagyok, kényes arra, hogy amit mondok, az többszörösen alátámasztható legyen. De már feladtam azt a titkos elképzelésemet, hogy a tökéletes érvelés mindenkit meg kell győzzön. Nyilván csak azt, aki követi a racionális gondolkodás szabályait. De van, aki presztízskérdést csinál abból, hogy engem hülyének nézhessen. Így aztán a külső elvárásnak való megfelelés átalakult belső elvárássá. Az "egy könyvbe mindent bele kell írni" elvet felváltotta az, hogy "a könyvírás a leadási határidőig tart".

Hogy különbséget lehessen tenni a perfekcionizmusok között, érdemes a kulisszák mögé kukkantani.

Mi is az a metakogníció?

És máris itt vagyunk, amiről tulajdonképpen írni akartam. Mi a metakogníció szerepe a perfekcionizmusban. Jó, de mi az a metakogníció?

Egy példával illusztrálnám a problémát. William James gondolatáramlásról beszélt, fordítsuk le ezt a folyó vizek metaforájára. Vannak szélesen elterülő, lassan hömpölygő folyók, vannak szűk medrű, sebes folyásúak, vannak sziklák közt, zúgókon át rohanó vad hegyi patakok, vannak sok ágra oszló, széles deltájú folyamok és vannak csordogáló, kanyargó kis erek. Ha mindegyik egy gondolkodási típus megfelelője, akkor azt mondhatjuk, hogy van a víz, azaz a gondolkodás és van a meder, amiben ez folyik. A víz nem feltétlen tud arról, hogy ő folyhatna más mederben is, neki ez a meder jutott, ez neki a természetes.

Visszaváltva az emberi gondolkodásra, a gondolkodás keretei egyénenként változnak. A metakogníció az arról való tudásunk, hogy gondolatáramlásunkat, világészlelésünk módját a világról és a magunkról alkotott hiedelmeink mennyire határozzák meg. Az én perfekcionizmusom működtetője az a metaséma volt, hogy "ha tökéletesen körül van bástyázva minden állításom, akkor nem lehet belém kötni". Az ilyen metasémákról nem feltétlen tudunk, mert mi sem természetesebb, hogy úgy gondolkodunk, ahogy, de ezek az gondolaterelő metasémák áthatják gondolkodásunkat az élet szinte minden területén. Egy hipochonder fejében pl. olyasmi lehet a vezérséma, hogy "minden apró testi tünet súlyos betegséget jelezhet". A csökkentértékűségtől szenvedő fejében a metaséma lehet olyasmi, hogy "nem vagyok szerethető", a mindenen megsértődő embert irányíthatja az, hogy "persze, mert nekem sosem lehet igazam".

De, aki nagyon alá akarja támasztani állításait, azt a "kikezdhetetlenség" vágya munkára serkenti. És ez pozitív motiváció, teljesítményre sarkall.

A destruktív perfekcionizmus nem a magas, hanem az irreális elvárásokról szól. Aki ettől szenved, az soha nem tud letenni egy munkát úgy, hogy belső megnyugvás töltené el. Helyette mindig a befejezetlenség, a tökéletlenség érzése marad meg lelkében. Az ilyen ember gondolatait olyasmi metasémák irányítják, hogy "kár erőlködnöm, alkalmatlan vagyok mindenre", "kizárt, hogy ez tökéletes legyen", "lelepleződöm, ha a világ elé lépek ezzel". Sokakat megbénít már annak a gondolata is, hogy le kéne írni az első sort egy levélben vagy szakdolgozatban. Megtalálni a legeslegjobb első sort reménytelen feladat. A destruktív perfekcionista ilyenkor úgy érzi, mintha leírt, megmásíthatatlan mondataival végleg könnyű prédává válna, ezért halogat, mert addig is késlelteti a biztos megszégyenülést. Számára végtelen sok idő és ideális körülmények kellenének, de ilyen sosincs. Hány diploma úszhatott már el a soha el nem készülő szakdolgozat miatt. A destruktív perfekcionistának nem a munkájával van a baja, hanem azzal, ahogy ő látja azt. Monet 15 vízililiomokat ábrázoló, kiállítás előtt álló festményét semmisítette meg, Michelangelo egy 8 éven át faragott szobrát törte össze. Francis Bacon rendszeresen pusztította azokat a képeit, amikkel elégedetlen volt.

Ezt a kétfajta perfekcionizmust, a teljesítményre serkentőt és a destruktívat szokás szelfre irányulónak is nevezni, hiszen az illető önmagát sarkallja magasabbra vagy pusztítja magát az irreális követelményekkel.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Van azonban egy másokra irányuló perfekcionizmus is. Aki ezt alkalmazza, az maró gúnnyal, agresszivitással, megalázással vagy éppen büntetésekkel kényszerít másokat arra, hogy a velük szemben támasztott irreális követelményeknek igyekezzenek megfelelni. A vizsgálatok arra utalnak, hogy az ilyen személyeket narcisztikus, machiavellista ás pszichopátiás vonások jellemeznek. Egyrészt a magas követelményekkel saját igényességükben tetszeleghetnek, másrészt kiélvezhetik mások felett gyakorolható hatalmukat, harmadrészt kéjeleghetnek mások testi-lelki gyötrelmeiben. Az ilyesfajta perfekcionizmusnak szerves része az önkény: a "tökéletes teljesítés" elvont eszméjét a zsarnok tölti meg aktuális kritériumokkal, ő dönti el, szerinte mi felel meg az elvárásainak és mi nem. Ez a fajta perfekcionizmus valójában hatalomgyakorlás egy módja. Ezt a szemléletet az emberek megvetését megfogalmazó metaséma irányítja: "Minden ember értéktelen féreg, ha beledöglenek is, kipréselem belőlük a maximumot".

A perfekcionizmus feloldása

A másra irányuló perfekcionizmussal szemben csak felmondással (házasság esetén) válással lehet védekezni. Az uralkodni vágyó legjobb alattvalói az amúgy is destruktív perfekcionizmusban szenvedők, hiszen ők lelkük mélyén egyetértenek az őket ért vádakkal.

A destruktív perfekcionizmusból való gyógyulás útja a metakogníció. Ha valaki megérti, hogy tökéletességre törekvése nem az éppen teljesítendő feladatból, sem a világ elvárásaiból nem fakad, hanem egyedül saját belső elégedetlenségében gyökerezik, akkor innentől beláthatja, hogy a probléma sajátos gondolkodásmódjában rejlik. Ez metatudás lesz saját működésmódjáról. Eddig hagyta, hogy ez a gondolkodási mód mindenbe belekössön, mindenen találjon fogást és előrevetítse a kudarcot. Eddig az volt mindig a kérdés, hogy "mi ebben a rossz?" Mostantól úgy hangzik a kérdés: "miért keresek mindig hibát abban, amit csinálok?". Másként: "mi az oka annak, hogy így gondolkodom?" Ha kívülálló pozíciót sikerül felvenni önmagunkkal szemben, akkor láthatjuk magunkat, amint gyártjuk a kifogásokat saját magunkkal és tevékenységünkkel szemben. Végső során ráébredhetünk arra, hogy a gondolat, az csak egy lehetséges verziója annak, amit adott pillanatban még gondolhatnánk. Ez az, amikor a víz már tudja magáról, hogy folyhatna ő más mederben is.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


A metatudást metakontrollra lehet használni. Ha tudom magamról, hogy az örök elégedetlenségemet úgysem tudom megszüntetni, akkor egyrészt megszokom és tudomásul veszem a rossz érzéseimet, de nem engedem, hogy viselkedésemet és döntéseimet befolyásolja. Másrészt új metasémákat lehet kialakítani ("ne tökéletes legyen, hanem elég jó"), vagy mesterséges korlátokkal lehet véget vetni a végtelen szőrözésnek ("a munka akkor van kész, amikor lejárt a határidő").

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

Tolsztoj, LN: Shakespeare. Budapest : Kultúra, [1930 körül]