Jason Fung:
Elhízás és rák

Forrás:Jason Fung: Obesity and Cancer – Cancer

Fordította: Czárán Judit

Beszédes, hogy a nyugati világ elhízásával arányosan növekszik a rák gyakorisága.

 

 

Az elmúlt években sokat beszéltünk az elhízásról, a metabolikus szindrómáról, a böjtölésről és a 2-es típusú cukorbetegségről. Ezeknek nagy szerepük van a szív- és érrendszeri betegségek (a szívinfarktus és a sztrók) kialakulásában, márpedig, napjainkban ezekben a betegségekben hal meg a legtöbb ember Amerikában. Arra azonban nem fordítunk kellő figyelmet, hogy milyen szerepet játszanak ezek a második legtöbb halálos áldozatot követelő betegség, a rák kialakulásában.

Nyilvánvaló, hogy a szívbetegségek, a sztrók és a rák mellett számszerűleg minden más halálozási ok eltörpül. De, jó, ha tudjuk, hogy sok más gyakori halálok is visszavezethető anyagcsere-problémákra. Ide tartoznak a cukorbetegség, az Alzheimer-kór, a máj- és a vesebetegségek. A 10 vezető halálok közül 6 az anyagcserével kapcsolatos. A többi a különböző fertőzéseknek, a tüdő dohányzással összefüggő betegségeinek, illetve az öngyilkosságnak és a baleseteknek a számlájára írandó.

Az elhízás és a rák közti kapcsolatról még nem tudunk eleget, mivel az elhízás csak valamikor 1977 körül kezdett járványos méreteket ölteni. Korábban az elhízottak aránya a népességen belül többé-kevésbé állandó volt, így nem volt összehasonlítási alap. A másik problémát az okozza, hogy jelenleg a mainstream tudomány a rákra elsődlegesen genetikai betegségként tekint. Ennek okaival később részletesebben is fogunk foglalkozni. Ám a rák majdnem biztosan elsősorban nem genetikai betegség. Először is kérdés, mit értünk pontosan rákon? A rák nem egyetlen betegség, hanem számos típusa van, amelyek mind különböznek egymástól. Vannak egyrészt a gyakori rákbetegségek, a mellrák, a vastagbélrák, a prosztatarák, a bőrrák, a hasnyálmirigyrák, a májrák, stb. Aztán léteznek vérrákok, mint a leukémiák vagy a limfómák. Ezek is mind különböznek egymástól, de vannak közös jellemzőik.

Ezek közé tartozik a korlátlan osztódás, a növekedésgátlók kijátszása, a halhatatlanság, az új erek képzése, az anyagcsere átalakítása, az immunrendszer megtévesztése, valamint a terjedés és metasztázis (1).

Hogy az elhízás és a rák közt kapcsolat van, az 2003-ban vált egyértelművé, miután a NEJM publikálta egy nagymintán végzett epidemiológia vizsgálat eredményeit (2). Itt egy hatalmas követéses vizsgálatról volt szó, amelyet a Rákmegelőzési Tanulmány II-nek neveztek el. Ez azt jelenti, hogy a vizsgálat kezdetekor a résztvevők mind egészségesek voltak, és az állapotukat hosszú időn keresztül követték nyomon. A vizsgálat 1982-ben kezdődött és csak a toborzás kivitelezéséhez 77 ezer önkéntesre volt szükség, a résztvevők száma ugyanis meghaladta az egymilliót.

Ezek az önkéntesek aztán 1984-ben, 1986-ban és 1988-ban személyesen megkeresték az összes résztvevőt vagy annak rokonát, hogy kiderítsék, ki halt meg közülük, és miben. Ez hihetetlenül nagy munka volt, ám 1988 után az országos adatbázisok nagymértékben megkönnyítették az adatgyűjtést.

A vizsgálatból összességében az derül ki, hogy a mérsékelt testzsír többlet nem növeli a rák kockázatát. A 25-30-as testtömeg indexszel bíró "túlsúlyosak" rákkockázata nem nagyobb a normál súlyúaknál. E fölött azonban a kockázat elkezd fokozatosan nőni, és a 40 feletti, "életveszélyes elhízást" jelentő tartományban már minden ráktípus esetében 1,52-szeres. Magyarán, a súlyosan elhízott embereknek 52%-kal nagyobb az esélyük, hogy rákban fognak meghalni, mint azoknak, akik normál testsúlyúak, vagy csak kis mértékben túlsúlyosak. Azonban vannak olyan rákfajták, ahol ez az arány sokkal rosszabb, például a májrák esetében az elhízottaknak 452%-kal nagyobb a relatív rákkockázatuk!

Ám a helyzet a valóságban szinte biztosan rosszabb ennél. A tüdőrák például inverz kapcsolatot mutat a rákkockázattal: a relatív kockázat itt 0,67%, ami azt jelenti, hogy a kövér emberek ritkában kapnak tüdőrákot. De ennek nagy valószínűséggel az az oka, hogy dohányosok közismerten soványabbak. És mivel a tüdőrák az egyik leghalálosabb ráktípus, az elhízottak 52%-os kockázatnövekedése összességében minden bizonnyal erősen alábecsült szám. Ha az összes dohányost kivesszük a vizsgálati csoportból, akkor valószínűleg már az enyhén túlsúlyos kategóriában is nagyobb lesz a relatív rákkockázat. Nemdohányzó, 40-nél magasabb testtömeg indexű nőknél akár 1,88 szoros, vagyis 88%-kal nagyobb is lehet.

Hasonlóképpen, a jól ismert, cachexia (az előrehaladott rákbetegekre jellemző étvágycsökkenés és fogyás) jelensége is megnehezíti annak megállapítását, hogy pontosan mi a kapcsolat az elhízás és a rák között. Ami végső soron ugyancsak a túlsúlyosak rákkockázatának alulbecsléséhez vezet.

Férfiak esetében ez a becsült érték valahol 4,2% és 14,2%, nőknél 14,3% és 19,8% között van. Más szavakkal a rákos esetek hozzávetőlegesen 15%-a közvetlen összefüggésbe hozható az elhízással. De ne felejtsük el, hogy ez egy becslés, amelynél 1998 előtti adatokkal dolgoztak. Ám, mivel az elhízottak aránya a népességen belül az elmúlt 19 évben meredeken tovább nőtt, a fenti a számítás minden bizonnyal túl alacsonyra becsüli az átlagos kockázatot, ami bizonyos ráktípusok esetében még az átlagosnál is sokkal nagyobb. Például az endometriális rák esetében a megbetegedésekhez 56,8%-kal járul hozzá az elhízás (3).

De pontosan mely ráktípusok mutatnak szoros kapcsolatot az elhízással? Az első, amit összefüggésbe hoztak vele, a mellrák volt. 1970 óta az epidemiológiai vizsgálatok rendre kimutatták ezt az összefüggést, mind a mellrák előfordulása, mind annak prognózisa szempontjából. Nőknél a menopauza utáni testsúlynövekedés 30-50%-kal növeli a mellrák kockázatát. Vannak vizsgálatok, amelyek szerint a hasi (zsigeri) elhízás is kockázati tényező, más vizsgálatok szerint nem. A nagyon elhízott nőknek háromszor nagyobb a kockázatuk, hogy mellrákban haljanak meg, mint a nagyon soványaknak. Hogy ennek mi az oka, azt még nem tudjuk pontosan, de egy valószínű hipotézis szerint a zsírszövet növelheti az ösztrogénhatást. Az endometriális rák esetében ugyanez lehet az összefüggés ugyanezen okból.

Azonban más rákoknál is erős lehet a kapcsolat, annak dacára, hogy azokban az ösztrogén kevés szerepet játszik, vagy egyáltalán nincs szerepe. Például a nyelőcső adenokarcinómának (ez is egy ráktípus) egyelőre ismeretlen okból szintén hatalmas, 52,4% az elhízásból eredő kockázata. A veserák előfordulása is jóval gyakoribb az elhízottaknál. A hasnyálmirigyrák, a vastagbélrák, a májrák és az epehólyagrák esetében az összefüggés nem ennyire szembeszökő, de még mindig szignifikáns.

Összefoglalva elmondható, hogy az elhízás a legtöbb rákfajta kockázatát növeli, bár kétségtelenül nem mindegyikét. A rák olyan betegség, amelynek kialakulásában több tényező játszik szerepet.

A ráknál azonban makacsul tartja magát a nézet, hogy minden, ami a rákot okozza, genetikai mutációkon keresztül teszi ezt. Ami bizonyos esetekre kétségtelenül igaz, például, ha ionizáló besugárzás hatására alakul ki a rák. Vegyük például a rák és az elhízás kapcsolatát. Erről a genetikai mutáció elmélet hívei ritkán beszélnek, pedig a gyakori rákok 20-30%-a kapcsolatba hozható az elhízással. Az elhízás ugyanis nem okoz genetikai mutációt, mert a zsírsejtek nem mutagének. Viszont a ráknak az elhízással való kapcsolata arra ösztönözhet minket, hogy megnézzük, milyen hormonális/anyagcsere összetevői vannak a ráknak. Mert, ha az anyagcsere problémák kulcsszerepet játszanak bizonyos ráktípusok kialakulásában, akkor az anyagcsere problémák orvoslásával a rák is orvosolhatóvá válik. Ami kifejezetten reménykeltő.

Hiperinzulinémia és rák

Az elhízás és a rák közt szoros kapcsolat van. Mivel magam sok évet töltöttem annak bizonyításával, hogy miért a hiperinzulinémia az elhízás és a 2-es típusú cukorbetegség elsődleges oka, adja magát, hogy akkor a hiperinzulinémia a rák kialakulásában is szerepet játszhat.

Nos, a kettő közti kapcsolat jó ideje ismert, ám azért, hogy a rákot a felhalmozott mutációk okozta genetikai betegséggé nyilváníthassák, erről gyorsan elfeledkeztek. Mivel az elhízást és a hiperinzulinémiát biztosan nem mutációk okozzák, ezzel a kapcsolattal nem foglalkoztak tovább, egészen addig, amíg el nem kezdték komolyan venni a rák, mint anyagcserebetegség paradigmáját. Mellrák sejteket például laboratóriumban is könnyen lehet tenyészteni (4). A receptet évtizedeken keresztül sikeresen használták. Vegyünk néhány mellrák sejtet, adjunk hozzá glükózt, növekedési faktort (EGF) és inzulint. Sok-sok inzulint. A sejtek úgy fognak szaporodni, mint tavaszi eső után a gyom.

De, mi történik, ha a ráksejtektől megvonjuk az inzulint? Összeesnek és meghalnak. Ahogy Dr. Vuk Stambolic, ismert rákkutató mondja, "olyan, mintha ezek a sejtek inzulinfüggőségben szenvednének". De, álljunk meg itt egy pillanatra. Az egészséges mellszövetek nem különösebben inzulinfüggőek. Inzulinreceptorok főleg a máj- és a vázizomsejtekben vannak, a mellben nem igazán. Az egészséges mellszöveteknek nem nagyon van szükségük inzulinra, a mellrák sejtek viszont nem tudnak élni nélküle. 1990-ben a kutatók azt találták, hogy a mellrák sejtekben hatszor annyi inzulin receptor van, mint az egészséges mellrák szövetekben (5). Ez megmagyarázza, hogy miért van olyan égetően nagy szükségük inzulinra. És ez nemcsak a mellráknál van így, a hiperinzulinémia a vastagbélrák (6), a hasnyálmirigyrák és az endometriális rák esetében is megfigyelhető.

Sok, inzulin receptorban nem túl gazdag szövetben alakul ki olyan daganat, amely viszont rengeteg inzulin receptorral rendelkezik. Ennek nagyon nyilvánvaló oka van. A daganatnak a növekedéshez cukorra van szüksége - egyrészt energiaforrásként, másrészt nyersanyagként - és az inzulin segítségével rengeteg glükózhoz jut hozzá.

De van más probléma is a magas inzulinszinttel - és ez az inzulinszerű növekedési faktor 1 (IGF1) termelődése. Az inzulin serkenti az IGF1 szintetizálását és biológiai aktivitását. Ennek a peptidhormonnak a molekuláris szerkezete nagyon hasonlít az inzulinéra, és a sejtburjánzást szabályozza. Erre már az 1950-es években rájöttek, bár az, hogy a szerkezete is hasonlít az inzulinéra, csak két évtizeddel később derült ki. Ezen hasonlóságok miatt az inzulin könnyen serkenteni tudja az IGF1-et is.

Annak mindenképpen van értelme, hogy egy olyan tápanyagfelvételre reagáló hormont, mint az inzulin, a sejtek növekedéséhez kapcsoljunk. Ugyanis amikor eszünk, az inzulinszintünk megemelkedik, mivel szinte minden étel - kivéve talán a zsírokat - megemeli az inzulinszintet. Ez jelzi a szervezet számára, hogy táplálék állt a házhoz, kezdődhet a sejtosztódás. Hiszen nem sok értelme lenne, ha ezt olyankor tenné a szervezet, amikor nincs elérhető táplálék - az összes új sejt elhalna.

Ez derül ki az éhezés daganatokra gyakorolt hatását vizsgáló klasszikus állatkísérletből is. Először az 1940-es években Peyton Rous és Albert Tannenbaum figyeltek fel arra, hogy daganatos patkányokat életben lehet tartani úgy, hogy csak annyit adnak nekik enni, hogy ne haljanak éhen. Ebben van logika. Ha ugyanis a patkányok táplálékérzékelő szenzorai azt jelzik, hogy nem áll rendelkezésre elegendő táplálék, akkor az összes növekedést, beleértve a rákos sejtek növekedését is, a szervezet leállítja.

A lombik vizsgálatok világosan megmutatták, hogy mind az inzulin, mind az IGF1 növekedési faktorokként működnek, serkentik a sejtburjánzást és gátolják a programozott sejthalált (7). (A sejtek élethossza szabályozott, genetikai programjuk miatt idővel elhalnak.) Állatkísérletekben az IGF1 receptor inaktiválásával csökkenteni lehetett a tumornövekedést. De egy másik hormon is serkenti az IGF1-et - mégpedig a növekedési hormon (GH). Akkor a növekedési hormon is rossz? A növekedési hormon és az inzulin ellentétes irányban mozognak, pl. az evés csökkenti a növekedési hormon termelődését, így az IGF1 szintje az inzulin és a GH ingadozása ellenére is viszonylag stabil.

Az 1980-as években a kutatók rájöttek, hogy a daganatokban 2-3-szor annyi IGF1 receptor található, mint a normális szövetekben.

A hiperinzulinémiához kapcsolódó betegségek, például az elhízás gyakorisága nőtt. Fontos felismerés volt, hogy a rák is hiperinzulinémiás betegség. Ez többszörösen bebizonyosodott. Egy másik, 2007-es tanulmány a prosztatarákhoz kapcsolódó genetikai mutációk feltérképezését végezte el (11). Az egyik ilyen mutáció növelte a rák, viszont csökkentette a 2-es típusú cukorbetegség kockázatát.

Számos olyan gén, amely növeli a 2-es típusú cukorbetegség kockázatát, nagyon közel helyezkedik el azokhoz a génekhez, amelyek a sejtciklus szabályozásában vesznek részt, vagyis annak eldöntésében, hogy egy adott sejt osztódik-e vagy sem (12). Elsőre ennek talán nincs sok értelme, de közelebbről megvizsgálva nagyon is nyilvánvaló az összefüggés. A szervezet eldönti, hogy növekszik-e vagy sem. Éhínség idején nem előnyös növekedni, mert ez azt jelentené, hogy 'túl sok szájat kell jóllakatni'. Ilyenkor a programozott sejthalál felgyorsítása a logikus lépés, hiszen ezzel el lehet távolítani a fölösleges sejteket. Az autofágia olyan folyamat, amelynek során a szervezet megszabadul a fölösleges vagy működésképtelenné vált sejtösszetevőktől. Ajtót mutat ezeknek az immár haszontalan éhes szájaknak, hiszen az erőforrásai korlátozottak. Ezért a tápanyagérzékelőknek, mint az inzulin és az mTOR (erre később még visszatérünk) kulcsszerepük van annak eldöntésében, hogy a sejt növekedjen-e vagy sem. Ismert, hogy az inzulin és az IGF1 döntő szerepet játszik a programozott sejthalálban. Az IGF1-nél van egy küszöbérték, amely alatt beindul a programozott sejthalál. Vagyis az IGF1-nek fontos szerepe van a sejtek túlélésében.

Mitől lesz egy sejt rákos?

A ráknál két fontos kérdés van. Az első az, hogy mitől lesz egy sejt rákos. A második, hogy mi készteti a rákos sejteket növekedésre. Ez két teljesen különálló probléma. Az elsőben (amennyire én tudom) az inzulin nem játszik szerepet. Viszont vannak olyan tényezők, amelyek elősegítik a rákos sejtek növekedését. A rák normális szövetekből alakul ki, és e sejtek növekedési faktorai serkentik a rákos sejtek növekedését. A mellszövetek például érzékenyek az ösztrogénre (vagyis az ösztrogén növekedésre készteti őket). Mivel a mellrák normális mellszövetből alakul ki, az ösztrogén a mellrákos sejteket is növekedésre készteti. Ezért ösztrogén szupressziós kezelésekkel (pl. tamoxifen, aromatázgátlók) hatékonyan meg lehet akadályozni az emlőrák kiújulását. Ha tudjuk, mi készteti a szöveteket növekedésre, az hatékonyabb rákterápiákhoz vezet.

De mi van akkor, ha léteznek olyan általános növekedési faktorok, amelyek gyakorlatilag minden sejtben hatékonyak? Ez abban nem jelent különbséget, hogy miért alakul ki a rák, mégis értékes a kiegészítő rákterápiában. Ma már tudjuk, hogy tényleg léteznek olyan növekedési jelzések, amelyek szinte minden sejtben benne vannak. Ezek évezredek óta változatlanok egészen az egysejtű élőlényekig visszamenőleg. Az inzulin a szénhidrátokra és a fehérjékre, különösen az állati eredetű fehérjékre reagál. De még annál is ősibb és talán erősebb az mTOR (ami a fehérjékre reagál). Az mTOR egy fehérjecsoport, amely a sejtosztódás és növekedés egyik szabályozója.

Mi lenne, ha tudnánk, hogy lehet csökkenteni ezeket az általános növekedési jelzéseket? Ez hihetetlenül hatékony fegyver lenne a rák megelőzésében és kezelésében. Szerencsénkre a módszer már létezik, és ráadásul teljesen ingyen van. Hogy miről beszélek? A koplalásról!

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre