Fordította: Czárán Judit
A pszichiátria nyelvezete eltorzította az emberi problémákról való gondolkodásunkat
Source: www.Freepik.com
Ahol a dolgok elromlottak
A farmakológiai forradalom a nyugtatókkal kezdődött. A Miltown volt Amerika első "blockbuster" gyógyszere. A nyugtatókat a bőrproblémáktól és a gyomorpanaszoktól kezdve a koncentrációs zavarokon át a szociális szorongásig - és persze a depresszióig - mindenre ajánlották: ezek voltak az első olyan pszichiátriai szerek, amelyek széles körben elterjedtek egy olyan országban, amelynek történelme során először volt elkölthető jövedelme és a korábbinál több szabadideje.
1971-re az amerikaiak 15 százaléka szedett valamilyen nyugtatót. 1973-ban pedig már 104 millió receptet írtak fel. Hihetetlen, de mindez 11 évvel a Kefauver-Harris törvény életbelépése után történt, amely megkövetelte az orvosoktól, hogy a mentális problémák gyógyszeres kezelése előtt határozzák meg, milyen betegségben szenved a páciens.
Nem lehetett többé általános problémákra, például a "nyomott hangulatra" (amely egyébként létező tünet) gyógyszert forgalmazni, ami azt jelentette, hogy az orvostudománynak betegségeket kellett kitalálnia ahhoz, hogy az orvosok tablettákat írhassanak a pácienseiknek, és az orvostudomány élt is a lehetőséggel.
Csakhogy ellentétben a cukorbetegséggel vagy a rákkal, amelyek a vérből kimutathatók, a depresszió szubjektív. A szerotonin nevű gyakran használt kémiai marker összefügg a mentális egészség zavarával, de nem az okozója a depressziónak. Sokan mégis évtizedek óta állítják, hogy a depresszióért az agy kémiai egyensúlyhiánya a felelős. A Journal of Affective Disorder című folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmány arra is rámutat, hogy ahogy a klinikai idegtudományok szókincse felváltja a pszichoterápia szókincsét, a betegek állapota romlik.
Miként hat az orvosi nyelvezet a betegek állapotára?
A Harvard Medical School legnagyobb pszichiátriai intézményében, a McLean Kórházban működő kutatócsoport megpróbálta megérteni a mentális betegségek leírására használt neurobiológiai és genetikai kifejezések hatását. Arra voltak kíváncsiak, hogy vajon befolyásolja-e az orvosok által használt nyelvezet a kezelési protokollokat és a betegek elvárásait. Tanulmányuk szerint a kérdésre igen a válasz.
A szerotonin-egyensúly megbomlásának narratíváját évtizedek óta rengetegen megkérdőjelezik. Ahogy Joseph E. Davis "Chemically Imbalanced" (Kémiai egyensúlyhiány) című könyvében írja, az elmélet a DSM-IV-nek, a pszichiátria bibliájának 1994-es frissítésében érte el a csúcspontját, onnantól már csak lefele vitt az útja.
"Az ezt követő években a DSM kategóriáinak érvényességét, az agyi szerotoninhiány hipotézissel és a 'kémiai egyensúlyhiány' teóriával együtt a pszichiátria nagyrészt elutasította" .
Mindez már fényévekre van Howard Rusk 1947-es New York Times-beli vezércikkében írottaktól, amelyben azt követelte, hogy a mentális zavarokat a fizikai betegségekhez (például a cukorbetegséghez és a rákhoz) hasonlóan kezeljék. Ez a gondolkodásmód - amely nem csak Ruskra volt jellemző, ő csupán az akkori divat közvetítője volt - évtizedekig uralta a pszichiátriát, és az volt a lényege, hogy a lelki szenvedéseket genetikai és/vagy kémiai hiánybetegség okozza, amelyet farmakológiai úton kell kezelni.
Bár a pszichiátria nagyrészt elszakadt a DSM kategóriáitól, a terület továbbra is a kémiát használta létezésének igazolására. A pszichoterápia, amely vitathatatlanul a leghatékonyabb eszköz a szorongás és a depresszió kezelésére, idő- és munkaigényes. A tanácsadáshoz sok empátiára és éles észre van szüksége annak, aki a pácienst segíteni és irányítani akarja. Egy pirulát bevenni, amely elvégzi a munkát helyettünk, sokkal csábítóbb és egyszerűbb. Ahogy Davis írja, bár a szakma szakított a DSM-mel, továbbra is egy "agy alapú diagnosztikai rendszerrel" dolgozik.
A pszichiátria nyelvezete az embereket a biológiai magyarázatok felé tereli
A pszichiátria nyelvezete a köztudatba is beszivárgott. A McLean csapat 279 olyan beteget vizsgált, akik depresszió miatt akut kezelést igényeltek. Mint megjegyzik, a pszichológiai distressz állítólagos okai az évezredek során folyamatosan változtak: humorális egyensúlyhiányról beszéltek az ókorban; spirituális megszállottságról a középkorban; kora gyermekkori traumákról Freud idején; maladaptív gondolkodási mintákról a múlt század második felében. Míg a kutatócsoport megállapítása szerint a pszichoszociális magyarázatok továbbra is népszerűek, a biogenetikai magyarázatok, például a kémiai egyensúlyhiány elmélete egyre inkább előtérbe kerülnek.
Érdekes módon az a 80 ember, akiket Davis a könyve írása során megkérdezett, túlnyomórészt a biogenetikai magyarázatokban hitt. Sokszor már nem is az orvosok diagnosztizálják a betegeket, akik valójában azt várják el az orvosoktól, hogy megerősítsék őket az öndiagnózisuk helyességében. Meg vannak győződve róla, hogy a tabletta a legjobb megoldás, mert láttak valahol egy reklámot, vagy mert egy barátjuk ezt mondta nekik. Az orvosok pedig gyakran engedelmeskednek, anélkül, hogy megpróbálnák kideríteni, miért szoronganak.
Miközben a mentális egészség medikalizálása enyhíti a depresszió megbélyegzését - ha egy betegség örökletes, akkor nem mi vagyunk a felelősek érte -, egyúttal el is bizonytalanítja a beteget. Ahogy McLean csapata írja:
"A legújabb vizsgálatok szerint azok a résztvevők, akiknek azt mondták, hogy a depressziójukat kémiai egyensúlyhiány vagy genetikai rendellenesség okozza, hosszabb ideig tartó depresszióra számítottak, több tünetről számoltak be, és úgy érezték, kevésbé tudják kontrollálni a negatív érzéseiket".
Davis felhívja a figyelmet az Amerikában elterjedt, közvetlenül a fogyasztókat megcélzó reklámok által használt nyelvezetre. Az orvosok, a média és a reklámügynökségek mind azt közvetítik az emberek felé, hogy a mindennapi rosszkedv "ugyanolyan betegség, mint a többi", és hogy mindenki hajlamos a klinikai depresszióra, a gyógyszerek pedig olyan szomatikus alapállapotokat korrigálnak, amelyeket egyszerűen nem lehet tudatosan befolyásolni. Majd így folytatja:
"A belső életünk és az értékválasztásaink eszerint marginális jelentőséggel bírnak, ha egyáltalán van jelentőségük; az önismeret fejlesztésére irányuló tanácsadás, illetve a pszichoterápia pedig nem sok haszonnal kecsegtet".
A McLean-csoport is azt állapította meg, hogy a betegek keveset várnak a pszichoterápiától és sokat a tablettáktól. Ha a depressziót az életkörülményeink helyett egy belső és megváltoztathatatlan adottságként kezeljük, akkor a viselkedésbeli változásoktól nem várunk túl sok eredményt. Vagyis a közvélekedést továbbra is a kémia uralja.
A tablettába vetett hit megfoszt a valódi megoldás felismerésétől
Néha a tabletták is működnek. De gyakran nem. Robert Whitaker újságíróval, az "Egy járvány anatómiája" című könyv szerzőjével legutóbb a klinikai kísérletekről beszélgettünk. Azt mondta, hogy bár az FDA gyógyszerengedélyezési eljárása látszólag alapos, a gyártóknak valójában csak azt kell bizonyítaniuk, hogy a gyógyszerük jobban működik, mint a placebo, azt nem, hogy az emberek többségénél működik. Majd így folytatja:
"Tegyük fel, hogy van egy gyógyszer, amely az emberek 20 százalékának enyhíti a tüneteit. A placebónál ez az arány 10 százalék. Hány embernek nem használ a vizsgálatban a gyógyszer? Tízből kilencnek. És hányan vannak kitéve a gyógyszer káros mellék hatásainak? 100 százalék."
Annak ellenére, hogy egyes farmakológiai beavatkozások kevés hatékonyságot mutatnak, és annak ellenére, hogy a Xanaxot, ezt az addiktív és destruktív benzodiazepint, amely a klinikai vizsgálatokban csak rövidtávon (négy hétig) bizonyult hatékonynak, hosszú hónapokig, sőt évekig írják fel az orvosok, akik továbbra is a klinikai idegtudományok nyelvezetét használják a mentális zavarok leírására. Amíg ők a kémiát jelölik meg problémaként, addig az emberek is a kémiától fogják várni a megoldást.
Ahogy Dean Schuyler pszichiáter írja egy 1974-es könyvében, talán el kellene ismernünk, hogy a legtöbb depressziós epizódnak "van egy lefutása, és gyakorlatilag konkrét beavatkozás nélkül is teljes gyógyulással végződik". A probléma az, hogy ez az elmélet nem profitábilis. Pedig amíg az illetékesek a kémiai egyensúlyhiány nyelvezetét használják annak leírására, ami sokak számára csak egy epizodikus rossz hangulat, addig továbbra is több problémát fogunk okozni a betegeknek, mint amennyit megoldunk.
A kémiai megoldás keresése tévút
Az American Journal of Physical Anthropology című folyóiratban megjelent új tanulmány szerzői egyenesen azt állítják, hogy a mentális problémák elleni küzdelemben visszafejlődünk. Ahogy erre Kristen Syme, evolúciós antropológiával foglalkozó PhD-hallgató és Edward Hagen, a Washingtoni Állami Egyetem antropológus professzora rámutat, a pszichofarmakológiai kezelések száma a mentális zavarok számával együtt növekszik, holott ha az előbbiek működnének, az utóbbiak számának csökkennie kellene.
A mentális problémák jelenlegi pszichiátriai megközelítésével számos probléma van. Robert Whitaker újságíró szerint az agy kémiai egyensúlyhiányáért valójában maguk az antidepresszánsok, antipszichotikumok és egyéb szerek felelősek, amelyek hatékonyságát az elmúlt fél évszázadban egyre többen megkérdőjelezik. Ma már az enyhe szorongásban, illetve depresszióban szenvedő betegeket is hatástalan, gyakran akár többféle tablettával is tömik, és mivel számos fogyasztói érdekvédelmi csoportot a gyógyszergyártó cégek finanszíroznak, fordulóponthoz érkeztünk a mentális zavarok kezelésével kapcsolatos protokollok terén.
Ahogy Syme és Hagan írja, a fogyasztói érdekvédelmi csoportok nem az egyetlen kompromittált szervezetek. 397 klinikai vizsgálat áttekintése során kiderült, hogy a kutatások 47 százalékában van valamilyen összeférhetetlenség. Whitaker már korábban rámutatott, hogy ha a gyógyszergyártóknak nem tetszenek egy kísérlet eredményei, akkor azokat leselejtezik, és csak a számukra előnyös eredményeket publikálják.
Az emberiség a múlt században olyan tempóban szaporodott, mint korábban soha, a technológiai innovációnak azonban vannak árnyoldalai is. Abban az illúzióban éltünk, hogy a haladásnak semmi sem szabhat határt. Holott az például, hogy megszakadt a kapcsolatunk a természettel, mélyreható következményekkel járt az egészségünkre nézve. Syme és Hagan tanulmányának központi gondolata az, hogy az agy kémiáját nagymértékben befolyásolja a társadalom. Persze léteznek örökletes fejlődési zavarok is, ez azonban nem magyarázza, hogy miért szednek manapság egyre többen Zoloftot, Xanaxot és tucatnyi más pszichofarmakológiai szert.
A fizikai antropológia és az evolúcióbiológia nagyon fontos területek, amikor az egészségben szerepet játszó tényezőket vizsgáljuk. És itt fontos a történelmi perspektíva. A szerzők rámutatnak például, hogy 1900-ban az Egyesült Államokban az összes haláleset nagyjából felét valamilyen fertőzés okozta. Egy évszázaddal később ilyen betegségekben már csak elhanyagolható számú ember halt meg
Ez annak köszönhető, hogy a tudósok rájöttek, hogy a fertőző betegségek nagy részét patogén mikroorganizmusok okozzák. A szorongás vagy a depresszió eredetére azonban eddig nem találtak holisztikus magyarázatot. Ezt használták ki a pszichiáterek, akik a gyógyszergyártó cégekkel együttműködve kiagyalták és piacra dobták a kémiai egyensúlyhiány elméletét, majd kifejlesztették és eladták a világnak az ezt az egyensúlyhiányt orvosolni hivatott gyógyszereket.
Miért éppen most borulna fel agyunk kémiai egyensúlya?
Gondoljuk csak végig ennek az egésznek az abszurditását: egy évmilliók - jelenlegi formájában durván 350 000 év - alatt kifejlődött "állatfaj" egy évszázad alatt soha nem látott népességrobbanáson megy keresztül, miközben a több milliárd agysejtje hirtelen kémiailag veszélyeztetve lesz. Ez a narratíva teljesen zavaros, mégis pontosan ezt akarják elhitetni velünk a pszichiáterek és az orvosok világszerte.
Mint a szerzők írják, a kémiai egyensúlyhiány elmélete, amely a múlt század negyvenes éveinek végén kezdett széles körben elterjedni, a nyolcvanas években a mentális egészségügyi problémák megbélyegzésének megszüntetésére irányuló közegészségügyi kampány részévé vált. A valóságban azonban a kampány pont az ellenkezőjét érte el.
"Először is, egy szisztematikus áttekintés rámutatott, hogy a mentális zavarok biogenetikai okokra való visszavezetése nem csökkenti a megbélyegzést, sőt, a mentális egészségügyi szakemberek, illetve a mentális betegek körében még növelheti is azt. Másodszor, kevés bizonyíték van arra, hogy az említett pszichofarmakológiai szerek javítanának a feltételezett kémiai egyensúlyhiányon vagy a neurobiológiai problémákon".
Bár a mentális betegség tág fogalom, amely számos kategóriát foglal magában, a szerzők a rendellenességeket négy alcsoportra osztják:
Az első kettőbe számos gyakori betegség tartozik, például a demencia, az autizmus és a skizofrénia. A második kettő azokra a rendellenességekre utal, amelyeket a modern pszichiátria később kiaknázott. Azzal, hogy nem vették figyelembe a környezeti, faji, gazdasági, családi és társadalmi sajátosságokat, és azt a történetet adták el nekünk, hogy születésünktől fogva sérültek vagyunk.
Ez az utóbbi pedig egy célt szolgál, az anyagi haszonszerzést: a globális antidepresszáns-ipar forgalma 2023-ra várhatóan eléri a 16 milliárd dollárt. Az összehangolt marketing- és lobbitevékenységnek köszönhetően a receptfelírások száma nő, párhuzamosan a mentális betegek növekvő számával, és azzal, hogy egyre több gyereket is ilyen gyógyszerekkel tömnek. Ugyanis ha a gyógyszeripar egy piacot kimerít, akkor gyorsan keres egy másikat.
A Parkinson-kór, az Alzheimer-kór és az autizmus farmakológiai kezelése fontos lehet az ilyen betegségekkel küzdő páciensek számára. A probléma nem is a gyógyszerfejlesztéssel van, ezek a kutatások szükségesek az említett betegségek leküzdéséhez. De amint az már régóta - a 19. század óta biztosan, bár valószínűleg már sokkal régebb óta - ismert, a legtöbb szorongás és depresszió idővel enyhül, különösen, ha az érintett megfelelő étrendre tér át, többet mozog és javul az anyagi helyzete.
Ahogy Syme és Hagan megállapítják:
"A rendellenességek utolsó csoportja, például a szorongás, a depresszió vagy a PTSD, kevéssé öröklődik, ezeket általában a kedvezőtlen körülmények okozzák, és olyan tünetekkel járnak, amelyek tulajdonképpen a kedvezőtlen körülményekre adott adaptív válaszoknak tekintendők. Mivel az ilyen kedvezőtlen körülmények viszonylag gyakoriak egy felnőtt ember életében, a mentális betegségeknek tekintett problémák jelentős hányadáért ezek felelősek. De lehet, hogy itt nem is rendellenességekről, hanem inkább az átélt viszontagságokra adott averzív, de adaptív válaszokról van szó."