Szendi Gábor:
Antidepresszáns és placebo.
Az antidepresszáns vitáról
kiadja: Orsz. Addikt. Int., Budapest, 2004, 317. old.

A könyv történetéhez Még a klinikai szakpszichológus képzésre jártam, amikor Bitter István, az Magyar Pszichiátriai Társaság leköszönt elnöke tartott előadást a depresszióról. Mivel választható évzáró dolgozatot kellett írni, megkérdeztem tőle, megírhatom-e azt, hogy az antidepresszánsok hatástalanok. Azt felelte becsületesen, hogy természetesen, ha alátámasztom szakirodalommal. A dolgozatot megírtam, Bitter jelest adott rá, sőt kiemelte, hogy az általa látott dolgozatok egyik legjobbja.
A dolgozatot megmutattam az Magyar Pszichiátriai Társaság akkori elnökének és egyben munkahelyi klinikai vezetőmnek, Túry Ferencnek, aki gyógyszernevekre vonatkozó helyesírási javaslatokat tett, és megjegyezte, hogy kemény írás, nem lesz könnyű kiadni. Véletlen találkoztam Buda Bélával, aki korábban klinikai vezetőm volt, és sok folyóiratot alapított, szerkesztett. Megkérdeztem tőle, tudna-e segíteni a dolgozat megjelentetésében. Az ügyben abszolút a jobbító szándék vezérelt, és hátam mögött tudhattam a Magyar Pszichiátriai Társaság két vezetőjének támogatását. Buda azt javasolta, forduljak a Pszichoterápiához, melyet ő alapított. A lap elutasította a dolgozatot, mondván, nem a profiljába tartozik.
Ekkor Buda javaslatára a Szenvedélybetegségek folyóirathoz fordultam, melynek főszerkesztője Rácz József volt. A dolgozatra két hónapig nem jött válasz, akkor utánaérdeklődtem, mi a helyzet. A titkárnő azt válaszolta, hogy ők nem kaptak ilyen dolgozatot, rác József azt válaszolta, nem tudták, mi a célom vele, miért küldtem. Természetesen a kísérő levélben az állt, hogy Buda Béla javaslatára megjelentetés céljából küldöm. Ekkor több hónapos szünet után megkaptam Rihmer Zoltán lektori véleményét, aki nem volt egyértelműen negatív, dicsérte is az írást, de hiányolta az ő cikkeinek az idézését. Én addig az ő írásait nem ismertem, ma sem gondolom, hogy a témában idézni érdemes lett volna, de a lektornak engedelmeskedve cikkeit beszereztem. A cikkek számomra nyilvánvalónak tűnő tévedéseket és tévkoncepciókat tartalmaztak, ezt természetesen beleírtam tanulmányomba. Hamarosan kaptam egy levelet Rác Józseftől, amelyben az állt, hogy a cikket a vitarovatban szerették volna megjelentetni, de senki nem akart vele vitatkozni, ezért javasolják egy közéleti folyóiratban való megjelenését.
Én akkor azt gondoltam, Rihmer akadályozta meg a megjelenést, de mint később kiderült, ő olyan szövegű levelet kapott, amely azzal indokolt a a tanulmányom elutasítását, hogy a lektor által szükségesnek látott javításokat nem megfelelően végeztem el, így a cikk színvonala nem felel meg a megjelenéshez.
Itt nyilvánvaló mellébeszélés folyt már a kezdetektől, eleve el volt döntve, hogy nem fogják megjelentetni, csak a fogást keresték rajtam. Nem akarták bevallani, hogy cenzúra van, hanem ürügyeket kerestek az elutasításra.

A cikket megírtam a Mozgó Világba, amiből két okból lett botrány. Mivel utolsó pillanatban a szerkesztő javaslatára nevesítettem, hogy Rihmerre vonatkoznak azok a sorok, hogy írása tudománytalanságokat állít, az egész pszichiáter szakma nagy megkönnyebbüléssel ezen hördült fel. Megkönnyebbültek, mert nem kellett foglalkozniuk többé a cikk lényegi állításaival. A média és a közemberek azonban fütyültek Rihmerre, őket ez nem érdekelte, fel sem tűnt senkinek, ők azon háborodtak fel, hogy az orruknál fogva vannak vezetve. Saját munkahelyem, a Magatartástudományi Intézet MTI határozatban határolódott el tőlem, mert féltek a pszichiátriától. Az Intézet ekkor kezdte meg erkölcsi mélyrepülését, amely elbocsátásommal érte el mélypontját. De ez egy másik történet. A Mozgó Világ cikk jelentőségét jelzi, hogy 2005-ben beválogatták az írószövetség által kiadott Év esszéi kötetbe. A cikkből társadalmi vita lett, a pszichiátria azonban mély és sértett hallgatásba burkolódzott. Buda javasolta, írjam meg egy szakmai könyvben, azt ő majd szétküldi az ország vezető pszichiátereinek. Fizetni nem tud, mondta, de ugyebár ez egy komoly ügy. OK, mondtam, és megírtam. Ő szétküldte, és aztán a néma csend. Soha senki nem reagált, mintha a könyv és a benne foglaltak nem is létezne.
Ekkor értettem meg igazán, hogy a pszichiátria krémje nem akar tudni arról, hogy az antidepresszánsok veszélyesek és hatástalanok.