Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi G:
Az időről, ami igazából nincs is

Nincs múlt, ami fájhat, és nincs jövő, csak félelmek és vágyak jövő időbeni ragozása. Az idő - nyelvi bravúr. Minél fejlettebb egy társadalom, annál bonyolultabb igeidőket használ. Valószínűleg az időt azért találta ki az ember, hogy lehessen rá panaszkodni.

 

Google hirdetés

 

Aki az óráját vagy a naptárt nézegeti, netán emlékeiben kutat, vagy a nyaralását tervezi, az rendíthetetlenül hisz abban, hogy az idő létezik. Hiszen valamikor megszülettünk, öregszünk és majd valamikor meghalunk. Fényképeket nézegetünk, régi leveleket olvasgatunk, visszaemlékezéseket hallgatunk, nézzük, ahogy felnőnek a gyerekeink, és szomorúan konstatáljuk, ahogy elröppen az élet. Gyermekként oly hosszú volt az idő a nyaralásig vagy a karácsonyig, fiatal szerelmesként alig vártuk, hogy újra találkozhassunk, deres fejjel meg csak rémülten nézzük, milyen gyorsan rohannak a hónapok, az évek. Az idő cáfolhatatlan létezik, legalábbis makacsul hiszünk benne.

Clive Wearing zenetudós, karnagy, tenor és billentyűs 1985-ben herpesz vírus enkelafilitiszben betegedett meg, amely szétroncsolta a bal oldali hippokampuszát, és károsította a jobb oldalit is. Wearing retrográd és anterográd amnéziában szenved, azaz sem múltbeli emlékei, sem új emlékei nincsenek. Wearing maximum pár másodpercet tud átfogni az életéből, de szemantikus memóriája van, azaz, ami tudást betegségéig elsajátított, azt fel tudja idézni. Ha megkérdezik egy zongoradarabról, ismeri-e, el tud róla és szerzőjéről mondani mindent. Ha megkérdezik, le tudná-e játszani, azt feleli, sosem játszotta még. Ha leültetik a zongorához, az első taktusok után fejből lejátssza tökéletesen. De 20 másodperccel később azt állítja, sosem játszotta. Feleségébe ugyanúgy szerelmes, mint amikor megbetegedett. Számára megszűnt az idő, érzelmeit nem tudja eltompítani a megszokás és az unalom. Ha fél percnél tovább nem látja feleségét, olyan kitörő örömmel üdvözli ismét, mintha hetek óta nem látta volna. (Wearing intézetben él, felesége gyakran látogatja.) Wearing számára megszűnt az idő létezni. Teste öregszik, de az idő megállt. Vagyis nem is létezik. Hisz az idő természete, hogy múlik.

Wearing története azt bizonyítja, hogy az idő nem létezik. Az idő emberi találmány. Az állatok számára ugyanúgy nem létezik idő. Wearinghez hasonlóan az állatok is a jelenbe vannak bezárva. Persze, megtanulják, mi jó és mi rossz nekik, mitől kell félniük és mit szeressenek. De nincs énjük és autobiografikus memóriájuk, ahogy Wearing sem tudja tudását egy képzeletbeli időtengelyen elhelyezni.

Vajon az erdőbe kitett, állatokkal felnevelkedett farkasgyerekeknek van-e időélményük? Valószínűleg ugyanúgy nincs, mint ahogy az állatoknak sincs. Csak jó és rossz van.

Az időélmény a nyelvhez kötött. Kultúránkban a gyerekeknek kezdetben nincs időfogalmuk, s emlékeiket nem tudják idősorrendbe rendezni. Nem is csoda, hiszen sokáig énélményük sincs, magukról egyes szám második személyben beszélnek. Ha nincs az énnek létezéstudata, nem lehet létezéstörténete sem. Amíg nincs beszéd, nincsenek emlékek sem. A mentális utazás képessége az emlékek időbeliségének élménye. A gyerekek lassan a felnőttektől lesik el az énről való beszéd képességét és az emlékek időben való elhelyezését. A múlt, a jelen és a jövő nyelvi lelemények csupán. Az emlékezés az időélmény alapja. Minél fejlettebb egy kultúra, a nyelv annál bonyolultabb igeidőket képes kifejezni: a múltban kezdődik és a jelenben is tart; folyamatos jövő; befejezett múlt; régmúlt, stb. Szenvedünk is ezzel eleget, amikor nyelveket tanulunk. A világ nyelveinek atlaszában azonban 88 olyan nyelvet írtak le, amelyekben nem létezik a múlt idő, s kb. 80 nem ismeri a jövő időt. Micsoda nehézség volna, ha többé nem használhatnánk igeidőket, nem tudnánk arról beszélni, hogy valami már megtörtént, éppen történik, vagy történni fog.

Kitaláltuk az időt, mert, ahogy bonyolódott az emberi világ, rendkívüli előnnyel járt, ha egyéni életünk, kapcsolataink vagy a törzs történetének eseményeit időrendbe tudtuk rendezni. A világ szabatos leírásához hozzátartozik, mi mikor történt, mi történt előbb és mi később. Mi az ok és mi az okozat. Kitaláltuk az időt, de most szenvedünk tőle.

Amikor agykutatók az agyat vizsgálták, vajon mi történik múltbeli, jelenbeli vagy jövőbeni események felidézésénél, ill. elképzelésénél, meglepődve tapasztalták, hogy mindhárom időben nagyjából ugyanazok az agyi területek aktiválódtak. Vagyis az agyban csak egy idő létezik, a jelen. Ha felidézünk egy múltbeli eseményt, agyunk itt és most éli át a "múltat". Nem is annyira felidézi, mint inkább csak az eltárolt adatokból rekonstruálja jelenbeli élményként. Ha jövőbeni eseményt képzelünk el, agyunk a memóriánkban tárolt adatokból kreál egy eseményt, de a jövőt itt és most éljük át. Az érzelmek, a vegetatív reakciók mindig jelen idejűek.

Ha csak jelen idő létezik, s minden más csak nyelvi bravúr, ebből messzemenő következtetéseket vonhatunk le például a pszichoterápiára, vagy általában az ember működésére nézve.

Bevett dogma, hogy a múltbeli események határoznak meg minket. Terapeuták sok-sok idő töltenek el a múltbeli "okok" feltárásával, s az emberek maguktól is sokat vizsgálják múltjukat. A múltban keresik a magyarázatokat arra, hogyan és miért is alakult úgy az életük, hogy végülis boldogtalanok tőle. Sokan csalódnak vizsgálódásaik eredményében, mert a terapeuták vagy a pszichológiai tárgyú könyvek magyarázatait követve hiába fejtik fel sorsuk alakulásának vélt okait - ettől semmi nem javul meg. Mondjuk, valaki ma bizonyos helyzetekben szorong vagy pánikrohama alakul ki. A múltban kutató elme talál valami eseményt, amivel magyarázni véli a jelen szorongásait, s készen áll a tétel: ez és ez okozza a szorongást. Csakhogy mindez ellenőrizhetetlen teória, mert más emberekkel ugyanilyen "traumák" estek meg, s mégsem szoronganak felnőttként, másrészt az emlékezet véges, s önkényes dolog csak a felidézhető emlékek közül kiválasztani a szorongáshoz leginkább "illőt". Mi van, ha a szorongást olyan félelmetes esemény okozta, amire az illető már emlékezni sem tud. Jól ismert jelenség, hogy sok trauma -egyfajta önvédelemből- örökre kitörlődik az emlékezetből. Azt is tudjuk, hogy sok felnőttkori problémát nem az okoz, ami történt, hanem ami nem történt meg. Amiről nem is lehet emlék. Például, hogy valaki gyermekkorában sosem érezte, hogy szeretik. A "nem szeretésnek" nincs története.

De térjünk vissza oda, hogy az agy mindig jelen időben dolgozik. Ha a "múlt" fáj és szorongást kelt, akkor a múlt valójában egy itt és most jelenlévő gondolat, amely itt és most okoz fájdalmat és szorongást. Sőt, talán nincs is emlék, csak a depresszió és az értéktelenség érzés. Minek hát múlt időben beszélni, ingatag elméleteket gyártani, mikor a dolgok a jelenben történnek? Az időfogalmunk becsap minket. Az ok-okozat elve alapján mindig azt hisszük, hogyha most fáj, akkor azt valami korábban történt esemény okozza. De, ha - tudomásul véve az agyműködés jelen idejűségét -, kikapcsoljuk az "időt", akkor azt mondhatjuk: ha most fáj, akkor most van valami a lelkünkben (agyunkban), ami a fájdalmat okozza. És akkor azzal kell foglalkoznunk. Tegyünk valamit, amitől az itt és most szorongása oldódik. X. például retteg a nyilvános beszédtől, mert látni fogják, hogy remeg és csorog homlokáról a víz. Hosszasan tudja mesélni, gyermekkorától mennyi megaláztatás érte őt már ezért. Rávesszük, hogy beszéde előtt jelentse be: remegni és verejtékezni fog. A probléma megszűnik, mert többé nem retteg a leleplezéstől. Érdekelt minket a sok múltbeli sérelem? Nem, mert az mind csak magyarázat volt.

De ugyanez a helyzet a jövővel is. A jövő nem létezik, csak "jövő időben" elképzelt a jelenbeli események vannak. A jövőfantáziák és az általuk gerjesztett félelmek is jelen idejűek. Ha megtanulunk csak jelen időben gondolkodni, szertefoszlik a félelmetes jövő. Ha át kell mennünk egy szakadék fölött, rémisztgethetjük magunkat azzal, hogy elképzeljük lezuhanásunkat. De koncentrálhatunk mindig a következő lépésre - és egyszer csak már odaát is vagyunk. A jövőbe vezető út jelen idejű percekből áll. Georges Blind francia ellenálló mosolygott, amikor 1944-ben kivégezték. A jelen adott neki erőt, hogy ne foglalkozzon a jövővel. Mosolyával legyőzte kivégzőit. Életveszélyes helyzeteket túlélőktől tudjuk, hogy azért menekültek meg, mert kizárták tudatukból a bénító jövőt és csak a jelen menekülési lehetőségeire koncentráltak.

Aki megszabadul a múlt árnyaitól és a jövőbe vetített félelmeitől, az hirtelen szabaddá válik. A múlt persze nyomot hagy bennünk, agyunk, személyiségünk, szokásaink lenyomatként őrzik a velünk történteket. De nekünk nincs dolgunk már nem létező eseményekkel, csak a jelenben is bennünk élő hatással. A múlt nem írható át, de a jelen igen. Bármikor dönthetünk úgy, hogy mostantól mások leszünk. És ez meg fogja változtatni a jövőt - már ha egyáltalán van ilyen.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre