Szendi G:
Az onkológia, a D-vitamin, és a rák

Egy újabb vizsgálat cáfolja - látszólag - a D-vitamin rákellenes hatását

 

 

Source: www.magnific.com

Ezért gondolom érdemesnek kivesézni az ilyen vizsgálatok buktatóit, de előtte egy rövid áttekintés a D-vitamin rákellenes hatásáról

A D-vitamin rákellenes hatásának rövid története

Régóta ismert, hogy a D-vitaminnak rákellenes hatása van. Már az 1940-es években kimutatták, hogy Északról Délre haladva az észak-amerikai kontinensen csökken a belszervi rákok kockázata és a védőhatás az egyes államok területét érő évi napenergia mennyiségével függött össze. (Apperly, 1941) Az 1980-as évek elején a Garland testvérpár bizonyította, hogy azonos táplálkozási szokások mellett a magasabb D-vitaminszintű embereknek fele akkora a vastagbélrák kockázata, mint az alacsonyabb szintűeknek, és hogy a vidékieknek szintén fele akkora a vastagbélrák kockázata, mint a városban élőknek (Garland és mtsi., 1989). Nagy epidemiológiai vizsgálatok igazolták, hogy ez az összefüggés nagyobb léptékben is fennáll, 16 ráknak - köztük a vastagbélráknak- a kockázata az északi országokban a legnagyobb és az Egyenlítő felé haladva a legkisebb (Szendi, 2018). Miközben a kutatások egyre nyilvánvalóbbá tették a D-vitamin rákellenes hatását, aközben az akadémikus orvoslás nyíltan tagadta ezt az összefüggést, arra hivatkozva, hogy kettős vak, placebokontrollos klinikai vizsgálat ezt nem igazolta (Szendi, 2011/17). Ez azonban körben forgó okoskodás. A nagy nemzetközi tekintélynek örvendő IARC és IOM olyan alacsony napi - 200-600 NE - szükségletet állapított meg, amellyel -mint kiderült-, az általuk javasolt D-vitamin vérszint el sem érhető (IARC, 2008; IOM, 2010). A mások által elvégzett újraelemzés szerint naponta 8-9000 NE a napi szükséglete a felnőtt népesség 95%-nak (Veugelers és Ekwaru, 2014). De még ez is csak a 20-30 ng/ml (50-75 nmol/l) D-vitamin vérszint eléréséhez elégséges, aminek a vizsgálatok szerint csekély a rákellenes hatása. Ennek ellenére, a mai napig a két szervezet nem módosított az álláspontján. Az amerikai Endokrin Társaság 2024-es ajánlása odáig ment, hogy felesleges a D-vitamin mesterséges pótlása és a vérszintet sem érdemes méricskélni (Demay és mtsi., 2024).

A kőbe vésettnek tekintett napi 600-800 NE ajánlást követve csak egy-két kutatócsoport végzett olyan vizsgálatot, amelyekben rákbetegek vizsgálatában 600-1000 NE közti D-vitamindózist teszteltek placebóval szemben. Természetesen az ilyen vizsgálatok hatástalannak mutatják a D-vitamint, amit aztán az IARC és IOM arra bizonyságul idéznek, hogy a D-vitaminnak nincs rákellenes hatása (IARC, 2008).

A téves ajánláshoz való görcsös ragaszkodás a kutatók kezét sokáig megkötötte, hiszen etikai bizottság szokta engedélyezni egy vizsgálat protokollját, és etikailag elfogadhatatlannak minősítették a "nagy dózisú" D-vitamin alkalmazását, mivel az a betegek egészségét "kockáztatná".

Az epidemiológiai vizsgálatok viszont azt mutatták, hogy a D-vitamin rákellenes védőhatása igazából 40-60 ng/ml (100-150 nmol/l) vérszint felett kezdődik (Garland és mtsi., 2009). Magyarán, a józan észnek mond ellent minden olyan klinikai vizsgálat, amely nem vérszintet mér és nem támaszkodik az epidemiológiai vizsgálatokra, hanem a betegeknek olyan dózist adnak, amellyel még véletlen sem lehet elérni a hatásos vérszintet.

Az onkológia gondolkodása lassan változik

Mára valamelyest a hivatalos onkológiai körökben is kezd elfogadottá válni a D-vitamin rákellenes hatása, ami a korábbiakhoz képest haladás, de egyrészt továbbra is alacsony dózisokat ajánlanak, másrészt nehéz megítélni, hogy a napi klinikai gyakorlatban ez a szemléletváltás mennyire elterjedt. A szemléletváltozásra, de egyben a visszafogottságra is jellemző az Orvostovábképző Szemle 2025 július 31-i online számában ismertetett vizsgálat, amelyben D-vitaminhiányos mellrákban szenvedő nők egyik csoportja a műtét és a kemoterápia mellett napi 2000 NE D-vitamint, a másik csoport a műtét és kemoterápia kombinációja mellé placebót kapott (OTSZonline, 2025). Ahogy írtam, idézni csak azt lehet, amit vizsgáltak, és a D-vitamin dogma alapján általában csak ilyen kis adagokkal próbálkoznak a klinikai vizsgálatokban.

Mégis, a napi 2000 NE meglepően hatásosnak bizonyult, bár hat hónap alatt a D-vitamin csoportban az induló, mindössze átlagosan 19.6 ng/ml-ről hat hónap után 28 ng/ml-re emelkedett a betegek D-vitaminszintje. A minimális D-vitaminszint emelkedés ellenére a csoport 43%-át rákmentesnek nyilvánították, míg a placebocsoportban ezt csak 23% érte el (Omodei és mtsi., 2025).

A vizsgálathoz érdemes egy-két megjegyzést fűzni. A vizsgálatban a mellrákos betegek eleve D-vitaminhiányosak voltak (vérszintjük átlagban 20 ng/ml alatt volt), ez is hozzájárult betegségük kialakulásához. A hat hónapon át napi 2000 NE vitamint szedő csoportban az átlagos D-vitaminszint 28±8.7 NE-re emelkedett. Azaz, 6 havi szedés után a betegek jó része még mindig csak az elégtelen D-vitaminszintet érte el (20-30 ng/ml közti érték), a csoport néhány tagja pedig éppen csak meghaladta az elégtelen szintet.

Igaz, a kutatók az elért elégtelen szintet megfelelőnek nevezték, követve a "tekintélyes szervek" kategóriáit. Hogy mégis volt hatása ennyi D-vitaminnak is, az arra a szomorú tényre mutat rá, hogy hány életet lehetett volna megmenteni csak ebben a vizsgálatban, ha nagyobb dózist adtak volna a betegeknek. Amúgy felvethető az az etikai kérdés is, hogy a D-vitaminkutatás eredményeinek ismeretében, egyáltalán elfogadható-e 400 NE D-vitamint adni rákbetegeknek, hiszen pontosan tudható, hogy a D-vitaminszint elégtelen szinten tartása növeli a halálozás kockázatát. Az ilyen vizsgálat sérti a legjobb kezelés elvárhatóságának elvét.

Az OTSZonline vizsgálatismertetőjében a következő, ajánlásnak is tekinthető rész olvasható: "A napi ajánlott bevitel 600 NE azok számára, akiknek nincs vitaminhiányuk, és 800 NE azok számára, akik idősebbek. Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia napi 400 NE D-vitamint ajánl csecsemők számára. Fontos megjegyezni, hogy a túlzott mennyiség mérgező lehet, és hányást, gyengeséget, csontfájdalmat és veseköveket okozhat."
Hm! Tapasztalt valaki ilyet?

Az ilyen típusú, orvosoknak szánt cikkismertetők közös jellemzője, hogy úgy kezelik a D-vitamint, mint valami olyan hormont, amelynek a hatásos és a mérgező dózisa közt kicsi a különbség, ezért nem árt az óvatosság. Egy ilyen cikk modellértékű a tekintetben, hogy ha valaki "modern felfogású" orvos, mire gondoljon "nagy dózis" esetén. A D-vitaminellenes propaganda ismételten azt hinti el az orvosokban, hogy a D-vitamin veszélyes. A fentebb említett vastagbélrák vizsgálat végén a kutatók azt is megjegyezték, hogy a túladagolási tünetekben sem különbözött a 400 és 8000 majd 4000 NE-t kapó csoport. Ez már a vicc kategóriája, miután legalább 20 éve tudjuk, hogy a hónapokon át szedett napi 40 000 NE D-vitamin sem vezet túladagolásos tünethez (Szendi, 2011/2017).

Hogyan értelmezzük a D-vitamin rákellenes hatását cáfoló vizsgálatokat?

1.A hatás megítéléséhez szükséges a D-vitaminszint ismerete

Jól ismert, hogy rengeteg tényező befolyásolja azt, hogy adott adag D-vitamin mekkora D-vitaminszintet idéz elő. A felszívódás minősége, a D-vitamin aktiválásában szerepet játszó szervek és enzimek, a testtömeg és elhízottság mértéke. (lásd. A D-vitaminszedés titkai))

A D-vitamin felszívódását meghatározza, hogy kinek milyen állapotban van a bélrendszere, szenved-e cöliákiában, gyulladásos bélbetegségben, krónikus hasmenésben, vagy esetleg zsírszegény étrendet követ (a D-vitamin zsírban oldódó).

A keringésbe eljutó D-vitamin egy része a zsírszövetekben köt ki, azaz, minél elhízottabb valaki, annál kisebb mennyiség jut a sejtekbe (Vayrynen és mtsi., 2016).

A D-vitamin aktiválódásához nélkülözhetetlen a magnézium (napi 3-400 mg elemi Mg) (Dai és mtsi., 2018; Mursu és mtsi., 2015). Sajnos a magnéziumhiány nagyon gyakori. Egy finn 22 éven át tartó követéses vizsgálatban az alacsony D-vitaminszintűeknek az összhalálozási kockázata 23%-kal volt nagyobb, mint a legmagasabb szintűeknek, ám, ha az alacsony D-vitaminszint alacsony magnéziumszinttel párosult, akkor ez a kockázat már 60% volt (Mursu és mtsi., 2015).

Ebből és más vizsgálatokból is úgy becsülhető, hogy a megfelelő magnéziumbevitel 30%-kal növeli az aktív D-vitaminszintet (Deng és mtsi., 2013).

A magnéziumhoz hasonlóan, a bór és a cink is fontos szerepet játszik a D-vitamin hatásában.

A D-vitamin aktiválódása két lépcsőben történik, először a májban, utána a vesében válik aktívvá. A rosszul működő máj és/vagy vese kevéssé, vagy egyáltalán nem aktiválja a D-vitamint. Amit a vérben a laborok mérnek, az nem az aktív D-vitamin, hanem csak az inaktív vitamin szintje (Pakosiński és mtsi., 2025). Veseelégtelenség esetén fontos volna az alfa D3 (alfacalcidol ) nevű készítményt szedni, ami a D-vitaminnak olyan aktív formája, amely megkerüli a vesét (Chan és mtsi., 1975).

2, Még a D-vitaminszint sem elég a hatás megítéléséhez

A D-vitaminrezisztenciában szenvedő emberek vérében lehet akár még az átlagnál is magasabb a D-vitaminszint, ez valójában nem jut be a sejtekbe, mivel a sejtek rezisztensek lehetnek a D-vitaminra. (Lemke és mtsi., 2021)

D-vitaminrezisztencia esetén magas D-vitaminszint esetén is fokozott a rákkockázat, mert az ilyen emberek sejtszinten valójában D-vitaminhiányban szenvednek. A D-vitaminrezisztencia esetleges fennállását könnyen és olcsón lehet ellenőrizni, ugyanis a parathormon (mellékpajzsmirigy hormonja) szintje fordított kapcsolatban áll a D-vitaminszinttel. Minél magasabb a D-vitaminszint, annál alacsonyabb a parathormonszint (Holick, 2010).

Magyarán, a szedett mennyiségből, de még a vérszintből sem lehet megállapítani, hogy a D-vitamin képes-e hatni a sejtekben.

3, Azonos D-vitaminszint esetén is eltérő lehet a védőhatás

A D-vitaminnak kisebb genetikai eltérések miatt legalább 4 fajta receptora van, ezek közül van, amelyik sokkal kevésbé érzékeny a D-vitaminra (Usategui-Martín és mtsi., 2022), s ehhez a receptorhoz a vizsgálatok fokozott rákkockázatot társítanak (Pakosiński és mtsi., 2025).

A receptortípust elvileg csak genetikai vizsgálattal lehet megállapítani, azonban a gyengén hasznosító receptorokra vannak ráutaló jelek.

Az egyik az autoimmunbetegség fennállása. Az autoimmunbetegek eltérő mértékben D-vitaminrezisztenciában szenvednek (Lemke és mtsi., 2021), s extrém dózisú napi D-vitaminpótlással több autoimmunbetegség tünetmentessé válik (lásd. Coimbra protokoll, Domene, 2016), ugyanis a D-vitamin képes gátolni az autoimmunitásért felelős Th₁₇ immunágat.

A családi halmozódású csontritkulás betegség vagy felgyorsult érelmeszesedés ugyancsak utalhat D-vitaminrezisztenciára.

A D-vitaminrezisztenciát leggyakrabban az elégtelenül működő D-vitamin receptorok okozzák.

4, A rák és a D-vitamin receptorok működése

Mivel a ráksejtek egy hihetetlen gyors természetes szelekción mennek keresztül, kiválasztódnak azok, amelyek képesek inaktiválni az osztódásukat és terjedésüket gátló hatásokat. Az egyik trükk, hogy blokkolják a D-vitaminreceptorokat, ez különösen erős hatás a vastagbél ráknál. Giardina és mtsi. (2012) ezt írták:

" A megfigyeléses vizsgálatok nagyrészt egybehangzóan igazolják a D-vitamin és a vastagbélrák kialakulásának kockázata közötti fordított összefüggést. …A D-vitamin a sejtek szaporodásának szabályozása révén gátolja a rák kialakulását. Ezeket a többnyire pozitív adatokat ellensúlyozzák azok az emberi klinikai vizsgálatok eredményei, amelyek szerint a D-vitamin-kiegészítés hatástalannak bizonyult a vastagbélrák kockázatának csökkentésében. Ezen eltérések egyik lehetséges magyarázata a D-vitamin-beavatkozás időzítése. Lehetséges, hogy a vastagbél elváltozásai olyan stádiumba jutnak, amelyben már nem reagálnak a D-vitaminra…. a vastagbélrák kialakulása során szomatikusan kialakuló génkikapcsolás és egyéb molekuláris változások korlátozhatják azt a védelmet, amelyet a D-vitamin étrendi beavatkozás révén egyébként nyújtana." (Giardina és mtsi., 2012)

Az itt elemzett vizsgálatban áttétes, előrehaladott stádiumú vastagbélrákos betegek vettek részt, azaz jórészt előállt az a helyzet, amelyben a vastagbélrákos sejtek már képesek gátolni a D-vitaminhatást (Sun, 2017; Sheinin és mtsi., 2000). Innentől hiába is növelnék a napi D-vitamindózist, az csak keringene a vérben, de hatástalan maradna. Jelen esetben az itt elemzett, a JAMA-ban megjelent vizsgálatnak a sikertelensége elsősorban ennek tulajdonítható.

Fontos megjegyezni, hogy a vastagbélrák kialakulásának folyamatában, kezdetben alacsony a D-vitaminreceptor sűrűség, majd a rákmegelőző állapotokban megnövekszik a sűrűségük, végül a kifejlett vastagbélrák esetén drámaian lecsökken a D-vitaminreceptorok száma (Matusiak és mtsi., 2005). Vastagbélrákra való családi hajlam, kolonoszkóppal eltávolított adenómák és polipok esetén megelőzésként nagyon is hatásos a D-vitaminpótlás. Előrehaladott vastagbélrák esetén is fontos a D-vitaminpótlás a más szervekben jelentkező áttétek kivédésére, de magának az előrehaladott vastagbélráknak a kimenetét nem fogja befolyásolni. A JAMA vizsgálatot ezen tények ismeretében teljesen fölösleges volt elvégezni, előre tudható lett volna az eredmény. A D-vitamin nem általában hatástalan a rákkal szemben, hanem ebben a speciális esetben volt az, amiben vizsgálták.

5, És mi a helyzet a D-vitaminkötő fehérje változataival?

A D-vitaminkötő fehérje legfontosabb funkciója a D-vitamin szállítása. Természetesen, ennek a fehérjének is van szerkezetileg enyhén módosult változata, ami viszont jelentősen módosítja funkciójának hatékonyságát.

Vastagbélrákos betegeknél a kevésbé hatékony változat 2,24-szeres vastagbélrák eredetű halálozással járt, míg az aktívabb D-vitaminkötő fehérje esetében ugyanaz az átlagos D-vitaminszint 0,94-szeres kockázatot képviselt, azaz 6%-os védőfaktort jelentett. (Gibbs és mtsi., 2020). A halálozási kockázat tekintetében tehát 2,3-szeres különbség volt a csökkent aktivitású és az aktívabb D-vitaminkötő fehérjét hordozók között.

Az itt elemzett D-vitaminbevitel és vastagbélrák halálozás kapcsolatát vizsgáló kutatásban 35-35 fős volt a D-vitamin és placebót kapó két csoport. Ilyen kis mintán különösen erős torzító hatású lehet a fentebb felsorolt megannyi, a D-vitaminhatást befolyásoló tényező.

Összegzés

Túllépve a JAMA-ban megjelent kis vizsgálat negatív eredményén, általában is megfogalmazhatjuk azokat a szempontokat, amik alapján értelmezhetjük a különféle vizsgálatokat, amelyek kijelentéseket tesznek a D-vitamin rákellenes hatásáról.

A minimum elvárás, hogy a vizsgálat legalább akkora D-vitamin dózissal dolgozzon, amitől más kutatások alapján eredmény várható. Ha nem várható, mint a jelen JAMA vizsgálatban, akkor elvégezni is fölösleges, nemhogy utána még hangzatos kijelentést tenni,hogy a D-vitamin hatástalan vastagbélrákban.

A dózis azonban igazából több okból nem informatív, hiszen mit sem tudunk a bevitt D-vitamin egyéni hasznosulásáról, azaz a vizsgált személyek BMI-jéről, magnézium, bór és cink szintjéről, a felszívódás és a májban majd a vesében szükséges konverzió hatékonyságáról, a D-vitaminkötő fehérje típusáról, a receptorfajtáról és az általános vagy lokális D-vitaminrezisztenciáról (mint idéztem, a vastagbélrák előrehaladott változatában lokális D-vitaminrezisztencia alakul ki)

Mindezek után a "D-vitamin mégsem hatásos rák ellen" típusú címekkel beharangozott média cikkekkel, de a mögöttük álló eredeti tudományos közleményekkel szemben is legyünk kételkedők, mert a D-vitamin rákellenes hatását vizsgáló kutatásoknak rengeteg buktatója van. Aki erre nem figyel, bekerül a média pofozógépébe, s egyik nap olvashat egy megerősítő, másnap egy cáfoló hírt, hogy aztán csalódottan lemondjon arról, hogy szilárd álláspontja legyen a kérdésben.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre