Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Az önzés evolúciója

A szemforgató moralisták szeretik megbélyegezni az egoizmust, azaz az önérdekelvűséget, miközben valószínűleg őket is az egoizmus mozgatja. A feje tetejére állított világban sokan nem az emberi evolúciós történetéből akarják levezetni a morált, hanem azt gondolják, idealista elvek alapján kell meghatározni, miként kéne működnie az embernek. Pedig eszményekből nem lehet levezetni az embert, az emberből viszont le lehet vezetni az eszményeket.

 

Google hirdetés

 

Az önző önzetlenség

A morális érzékünk a törzsi társadalmakban gyökerezik. A morális érzék olyan, mint az ízlés. Erkölcsi ítéletet igénylő helyzetekben kapásból meg tudjuk ítélni valamiről, hogy az igazságos-e, helyénvaló-e, pedig nem is gondolkodtunk rajta.
A természetes és szexuális szelekció lényege, hogy minden apró tulajdonság felerősödik, ami kicsivel is elősegíti az egyed életben maradását és sikeres(ebb) szaporodását. Azt gondolnánk, ha az egyén túlélése és sikeres szaporodása a szelekciós szempont, akkor mindenkiben olyan tulajdonságok fejlődnek ki, amely arra teszi őt alkalmassá, hogy gátlástalanul gázoljon át másokon, csapjon be, akit csak tud, hagyjon cserben bárkit, ha a saját érdekeiről van szó. Meglepő módon sem az emberek, sem az állatok nem így működnek.

Pár éve láttam egy videót, amely arról szólt, hogy több oroszlán becserkészett egy bivalycsordát, és a fiatal bivalyt elszakítottak a csordától. Már éppen nekiláttak felfalni, amikor a csorda az első ijedtség után testületileg visszatért, és elüldözték az éhes oroszlánokat, megmentve a kisbivalyt. A romantikus állattörténeteken nevelkedettek azon talán még nem csodálkoztak volna annyira, ha a kis bivaly mamája próbálkozik utóda megmentésével, de miért tért vissza az egész csorda? Persze, mi tudjuk, hogy egységben az erő, csakhogy a bivalyok nem gondolkodnak ilyesmiben, mégis eszerint cselekedtek.

Az evolúciós pszichológiában az altruista, azaz önfeláldozó viselkedést az önző gén teóriából simán le lehet vezetni. Mivel minden állat saját génjei elterjesztésében érdekelt, több száz millió év alatt azok a gének terjedtek el a legjobban, amelyek vészhelyzetben arra késztetik az egyedet, hogy segítsen génrokonán. A másokkal nem törődő állatok hasonló helyzetben mentették a saját irhájukat, így az ő önzésre sarkalló génjeiket hordozó rokonok elpusztultak. Végülis, ezt nevezzük szelekciónak.


Az altruizmus lényege tehát az az "önző" szempont, hogy génjeim sikeresen terjedjenek el. Ezért, ha veszélybe kerül egy rokonom élete vagy egészsége, a rokonság fokának megfelelő mértékben bevetem magamat a megsegítésére. Egy bivalycsordában mindenki rokona mindenkinek, nem csoda hát az együttes fellépés.

Az emberi altruizmus

Az ember is csak egy állat, ugyanúgy működünk, mint a többi emlős. De mi igen sokszínű faj vagyunk, s minden különbözőségünk ellenére genetikailag egységesek vagyunk. Ezt bizonyítja az, hogy bármely rassz egyede bármely másik rassz egyedével termékeny utódot képes létrehozni. (Azaz, nem úgy, mint a ló és a szamár esetében, amiknek párosodásából a terméketlen öszvér születik.) Vagyis nekünk bizonyos értelemben rokonunk minden más emberi lény, aki csak a Földön él. Ezért éreznek sokan szánalmat az Európát elárasztó menekültek iránt, és vannak, akik aktívan is részt vesznek ellátásukban, megsegítésünkben. (Az más kérdés, hogy az idegengyűlölet is evolúciósan adaptív tulajdonságunk, és ez sokakban felülírja a részvétet. Az is nagy kérdés, a most érzett erősebb részvét meddig tartana tartós együttélés esetén.)
Számos genetikailag rögzült, a gondolkodást és viselkedést alapvetően meghatározó morális alapelv alakult ki sok millió éves társas együttélésünk során. Az egyik a másokon való gondoskodásnak, a segítésnek, a másoknak nyújtott védelem elve.
Ennek egyik alesete a szülői befektetés modellje. Ennek értelmében a szülő szaporodási sikeréhez hozzátartozik megszületett utóda felnőtté nevelése, de a nevelés során, amikor az utód már eléggé önállóvá vált, konfliktus támad a szülőben, hogy nevelje-e még kicsinyét, avagy engedje el a kezét és inkább hozzon létre új utódokat. A saját "önző" szempontja az, hogy megtalálja az optimumot, ne mondjon le a további sikeres utódok világra hozataláról sem, de ne hagyja cserben a már megszületett sem. Embereknél is megfigyelhető, hogy egy ponton már úgy érzik, jogos elvárás volna, hogy gyerekük menjen el dolgozni, álljon a saját lábára. Persze, szintén evolúciós késztetés az utód részéről, hogy lógjon szülője nyakán, ameddig csak tud, hiszen annál később kell szembenéznie a rideg valósággal. "Önző" szülők küzdenek tehát "önző" gyermekekkel.
Mindez azt mutatja, hogy a kissé leegyszerűsítő egoizmus helyett sokkal szerencsésebb evolúciósan rögzült, a szaporodási sikert maximalizáló viselkedésmintákról beszélnünk.
Érdekes kérdés, hogy ezek a morális elvek hogyan ismerhetők meg, és miként működnek a mindennapokban.
A morális érzék kutatását speciális történetekkel vizsgálják, amelyekre kapásból egészen más választ adnak az emberek, mint gondolkodás után. Ez azt bizonyítja, hogy ösztönösen tudjuk etikai kérdésekre a választ. Jellemző, ahogy az emberek pl. a csalásra, becstelenségre reagálnak. Szinte azonnal undort, felháborodást éreznek, mielőtt még bármit is gondoltak volna.
A belénk "égett" morális elvek a hétköznapokban úgy működnek, hogy ha például látunk egy tömegben elveszett gyermeket, akkor hirtelen úgy érezzük, segítenünk kell neki. Az elmulasztott segítség viszont sokszor kellemetlen érzéseket hagy maga után, s tulajdonképpen a segítésben az a hármas önző szempont mozgat minket, hogy
-el akarjuk kerülni a későbbi bűntudatot,
-engedni akarunk a segíteni vágyásnak, és végül
-a segítés után belső jutalomérzést fogunk átélni.
Mind a három "rohadtul önző" motívum, de éppen ez a lényeg: az "önzetlen" viselkedés érdekvezérelt viselkedésen keresztül is megvalósulhat.
De vajon egymás segítése vagy a kooperációra törekvés általános emberi tulajdonsága hogyan alakult ki?
Egyszerűen úgy, hogy azok az egyedek maradtak valószínűbben életben (és szaporodtak sikeresen), akik hajlamosak voltak másokon segíteni. Aki egyszer segít, abból a feltevésből indul ki, hogy holnap majd ő szorul segítségre, és akkor majd neki is segítenek. És ez így is van, az emberi társadalmak azért tudtak fennmaradni és fejlődni, mert a kölcsönös segítségnyújtás mindig is működött.

Segítünk, de nem bárkinek bármikor

Persze, a segíteni akarás és a személyes élet és érdekek védelme mindig konfliktusban van egymással, ezért az altruizmus nem egyetemes elv, hanem körülmények függvényében működik.
Az 1960-as és '70-es években komoly kutatások indultak meg a nagyvárosi közöny vizsgálatára. A kísérletekben variálták ki és milyen körülmények közt kerül bajba és szorul segítségre. Ha valaki összeesett az utcán, az emberek segítőkészsége gyér volt, mert a tömegben személy szerint kevesen érezték úgy, hogy éppen ők volnának az illetékesek a segítésre. Különösen ez a helyzet baleseteknél: az emberek körülállják az áldozatot, de senki nem segít, mert nem ért az újraélesztéshez, sebek ellátásához. Gyakran azért nem hívnak segítséget, mert evidensek tekintik, hogy "biztos már valaki telefonált". Általában is igaz az, hogy minél több ember van jelen egy beavatkozást igénylő helyzetben, annál tovább hezitálnak a jelenlévők, hogy most kinek is kéne segíteni. Ezzel szemben, ha valaki egyedül szembesül azzal, hogy segítenie kell egy bajbajutott embertársán, jelentősen megnő az esélye a segítségnyújtásnak.

A nyílt térrel szemben pl. a metróban, az összezártság miatt az emberek jobban átérzik személyes felelősségüket, és az összeeső ember segítségére sietnek. Ám, ha az bűzlik az alkoholtól, az emberek segítőkészsége elpárolog. Azaz, mindig mérlegeljük azt is, "jár-e" a segítség. Hiszen minden segítségnyújtás erőfeszítést, időáldozatot, kockázatot jelent, és arra érdemtelenért kevésbé vagyunk hajlandók áldozatot hozni.
Láthatólag segítségnyújtási helyzetekben mindenkiben viaskodik a jó szándék és az önérdek, miszerint nem jó belekeveredni "ügyekbe" (tanúskodni, bevéreződni, veszélyes szituációba kerülni). Azaz, a segítségnyújtást, különösen, ha komoly lelki vagy testi erőfeszítést igényel, kétszer is meggondoljuk.

A csalók

Ahogy eddig láttuk, az önzés vagy önérdekvezérelt viselkedés nem mond ellent az önzetlenségnek. Ahol azonban a többség "jó ember", mindig kialakul egy ezt kihasználó parazita embertípus, ez a pszichopata. Könnyen belátható, hogy a kölcsönösség mindenkinek előnyös, de aki ezzel visszaél, az viszonzás nélküli extranyereségre tehet szert. A pszichopaták azonban nem önzők, hanem csalók. Azért is fontos a két fogalmat megkülönböztetnünk, mert eddig azt bizonygattuk, hogy az önzetlen viselkedés motorja valójában az önző, jól felfogott érdek. A csalók azt az ősi szabályt szegik meg, miszerint "tedd másokkal azt, amit magad is elvárnál hasonló helyzetben". A csalást minden korban szigorúan vették. A természeti népeknél is megfigyelték, hogy azzal szemben, aki hazafele jövet a zsákmányából elrejt egy darabot a bozótban, és nem adja be a közösbe, komoly retorziókat foganatosít a törzs többi tagja.
A pszichopaták stratégiája arra épül, hogy kihasználják a többi ember segítőkészségét és kooperációhajlamát, de maguk ezt sosem viszonozzák, akkor sem, ha módjuk volna rá. Bennük ugyanis nem keletkeznek kínzó érzések a segítségnyújtás elmulasztásakor, vagy mások becsapásakor. A pszichopaták stratégiájának része az állandó vándorlás, hiszen sokszor nem lehet ugyanazt eljátszani adott közösség embereivel. A pszichopaták vándorló hajlama kényszerűség, ugyanis az emberek rendkívül jó arcfelismerő képességgel rendelkeznek, és néhány stikli után nagy a kockázata annak, hogy valaki felismeri a csalót. Agyunkban évmilliók alatt kialakult egy kifinomult csalásdetektor is, amely kiértékel minden akaratlan mozdulatot, félrenézést, arckifejezést. Persze, rabló-pandúr játék ez, hiszen a pszichopaták igyekeznek uralni azokat a változókat, amelyekre a csalásdetektorunk érzékeny. Azonban a tapasztalatok szerint valami mégis csak van a csalók arcában, amit már ők sem tudnak leplezni, mert számos vizsgálat igazolja, hogy az emberek a csalók arcát valamiért jobban megjegyzik, s meglepő módon akkor is, ha nem is tudják róluk, hogy csaltak.


A terhes segítség

A beépített segítőszándék gyakran túlműködik, hiszen belső jutalomérzés jár a mások megsegítéséért. Ehhez ugyanúgy addikció alakulhat ki, mint bármely más jutalmazó tevékenységért. Csak az ilyen embereket nem szevedélybetegeknek, hanem mártíroknak szoktuk nevezni. A mártír viselkedés a túlzásba vitt, a kölcsönösségen túlmenő lelkes áldozatvállalásban, megmenteni akarásban nyilvánul meg. Ez a viselkedés hosszú távon törvényszerűen kihasználtság érzéshez és kiégéshez vezet. A kórosan áldozatkész emberektől megszokják az állandó önfeláldozó viselkedést, és a több áldozatért egyáltalán nem lesznek sokkal hálásabbak. Régi megfigyelés, hogy ha ellenséget akarsz szerezni, tégy szívességet, ha barátot akarsz, kérj szívességet. A túlsegítést, éppen, mert a segítő és megsegített közötti kapcsolat nem indokolja, kellemetlen lekötelezettségnek kezdi érezni az, aki kapott, és kerülni kezdi a túlzott szívességet nyújtót, mert ő nem kért ekkora szívességet, és nem is szeretné viszonozni a jövőben. A kóros túlsegítésben szenvedő viszont éppen a lekötelezettségért dolgozik, mert hálát és szeretetet szeretne kizsarolni. A sok megtapasztalt "hálátlanság" aztán embergyűlölővé teszi az addig buzgó segítőt. A legjobb elv a segítségnyújtásban, ha csak addig megyünk el az áldozatvállalásban, amíg nekünk jó. Ez talán furcsa, de ez az a mérték, amit később sem bánunk meg. Azaz, annyira segítsünk, amennyire indokoltnak érezzük és ami után nem marad bennünk vissza rossz érzés a segítségnyújtás elmulasztása miatt. Akkor sem, ha tettünket nem követi hálálkodás.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre