Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Az öregedés mítosza

Jó, persze, hogy öregszünk. De vajon nem értékeljük-e túl az öregedés testi-szellemi hatásait, és ezáltal nem értékeljük-e le öregedő önmagunk és öregedő kortársain képességeit, lehetőségeit?

 

Google hirdetés

 

Az öregedés nem egyszerűen biológiai folyamat, hanem szociális természetű is, sőt sok kutató szerint, amit ma öregedésnek és az öregedés hatásának gondolunk, annak jó része szociális sztereotípiákból és elvárásokból fakad. Az "öregség" egy szociális szerep, amit a legtöbb idősödő ember fokozatosan érvényesnek kezd tekinteni magára nézve és kezdi elfogadni, kezd aszerint élni és viselkedni. A legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb példa, amikor valaki a ruházatában kezd "öregesen", azaz szürkébben, kevésbé divatosan, sőt akár elhanyagoltan öltözni. A szociális szerep visszahat a biológiai folyamatokra is. Az átlagember utoljára az iskolába sportolt, aztán későbbi életében -ha szerencséje van - munkájából fakadóan még végezhet valamilyen fizikai munkát, de a legtöbb ember ülőmunkát végez, izmai lassan elsorvadnak. 50 év felett az izmok 1-2 százaléka épül le évente - hacsak nem tesz valaki azért, hogy izmai karban legyenek tartva. A sorvadó izmok egyre kisebb fizikai erőfeszítést tesznek lehetővé, az egyre kisebb fizikai erőfeszítések pedig tovább sorvasztják az izmokat, azaz ez egy önrontó körré alakul. A vége az, hogy már megerőltető akrobatikus mutatvánnyá válik felszállni a villamosra is. Még fiatal koromban olvastam James Fixx futóknak szóló könyvében, hogy egy 80 körüli idős nő már járni se tudott, de elkezdett edzeni, és rövidesen megnyerte a korosztályi futóversenyt. Charles Eugster svájci fogorvos azt hitte, nem fog tovább élni, mint 86 év. Aztán 86 évesen belenézett a tükörbe és egy múmia nézett vissza rá. Belefogott a testépítésbe, s most 97 évesen zsinórban nyeri korcsoportjában a különféle atlétika versenyeket, s intenzíven készül, hogy összemérje erejét egy 105 éves japán futóval. Vagyis soha nem késő. ezek az emberek nem rendkívüliek, csak nem tekintik érvényesnek magukra a "leépülés" szociális elvárását.

A betegség nem öregség

Ronald Lee 2010-ben azt vizsgálta, a különböző társadalmakban mennyit fogyaszt és mennyit termel a 60 év feletti ember. Kiderült, hogy mind a fejlett, mind a szegény országokban, az emberek 60 év felett már többet fogyasztanak, mint amennyi termelnek, azaz "eltartottak". Ezzel szemben a vadászó-gyűjtögető társadalmakban a 60 év felettiek jóval többet termelnek, mint amennyit fogyasztanak, azaz "aktív keresők". Hogy lehet ilyen különbség az ősi és a modern társadalmak között? A kérdés összetett, mert egyfelől létezik a nyugdíj korhatár, s bár sok ember dolgozna még tovább is, de elküldik. De a többség már alig várja, hogy nyugdíjba mehessen, mert egészsége addigra megrokkan, s nincs ereje már dolgozni. S igazság szerint a munkaadó sem szívesen nézi a csökkent teljesítményű, betegeskedő munkaerőt.


A kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy a természeti ember (aki a tévhittel ellentétben nagyjából addig él, mint mi) miért marad egészséges öreg korára is, míg a civilizált embernél az öregség és a betegség gyakorlatilag egy érem két oldala. A mai orvostudomány a civilizációs betegségek jó részét az idős kor betegségének tartja. Valójában arról van szó, hogy a nyugati életmód folyamatosan erodálja az embereket, s ez a folyamat 50-60 felett kulminálódik tünetekben. Ahogy nagy sebességgel távolodik a modern életmód attól, amire az ember eredetileg "tervezve" van, az "időskori" betegségek egyre fiatalabb korban jelentkeznek. A szív- és érrendszeri betegségek, a rák, a csontritkulás, a mozgásszervi betegségek, a demencia nem időskori, hanem életmód betegségek, s a természetellenes életmód "gyümölcse" érthető módon idős korra érik be leginkább. Például az érelmeszesedést a mai napig korral járó elváltozásnak tekintik, holott a természeti emberekben idős korban sem mutatható ki az erekben mészlerakódás. Ma már tudjuk, hogy a K2-vitamin élethossziglan tartó hiánya vezet az erek elmeszesedéséhez, ill. a csonttömeg csökkenéséhez (ebbe ugyebár belejátszik a D-vitamin is). Magyarán egy fel nem ismert vitaminhiányból fakadó megbetegedést neveztek el "időskori" betegségnek. A rák ugyancsak a modern táplálkozás alattomos, lassan kibontakozó hatásával magyarázható. de az orvoslás azzal akarja elkendőzni azt, hogy a rák gyakorisága a 20. század során folyamatosan növekedett. Az az állítás, egyre tovább élünk, azért van annyi rákos beteg, mert egyre tovább élünk, azt sugallja, hogy idős szervezetben gyakoribbak a genetikai mutációk. Ez teljesen hibás érvelés, ugyanis az 1800-as években is, pl. a dán népesség 30 százaléka simán megérte a 70. évét, sőt a népesség 5%-a elérte a 85 feletti életkort is, a rákos halálozás mégis ritka volt. Ugyanígy a természeti népeknél a rák szinte ismeretlen.

De vegyük az öregedéssel leginkább társított elbutulást. Elterjedt nézet, hogy az időskori memóriahanyatlás és a demenciák csak súlyosságukban különböznek, de nagyjából hasonló folyamatok mehetnek végbe. Persze, romolhat valakinek a memóriája, de ez élesen meg kell különböztetni a tényleges dementálódástól. Az Alzheimer betegségre egy bizonyos gén hajlamosít, a betegek 95%-a hordozza ezt a gént. Csakhogy vannak természeti népek, akiknél a törzs fele hordozza ezt a "demenciagént", még sincs egyetlen demens ember sem közöttük. Az Alzheimert szokás 3-dik típusú cukorbetegségnek is nevezni, ugyanis az agyi inzulinrezisztencia az egyik oka a betegségnek. Innentől világos kell legyen, hogy korunk Alzheimer "járványa" a finomított szénhidrátokra épülő étrendünkből fakad, ahogy a népesség legalább 10%-a szenved 2-es típusú cukorbetegségben, szemben akár csak az 1950-es éveket, amikor ez még 1% volt.

Hosszasan lehetne még elemezni tehát azt a kérdést, hogyan mossa össze a nyugati orvoslás az életmód okozta fokozatos testi romlást az öregedéssel, de szerintem további példák fölöslegesek. Elég annyit leszögeznünk, hogy az egészséges öregség nem szerencse, hanem megfelelő életmód kérdése. Hogy mekkora súlya van a hiedelmeknek, azt bizonyítja az a vizsgálat, amelyben 23 éven át követtek 660 embert, és az önmagukat pozitívabban szemlélők 7.5 évvel éltek tovább, mint az önmagukat negatív értékelők.

Az öregség, mint szociális szerep

Az öregedésről alkotott nézetek összessége sztereotípiákká és szerepelképzeléssé áll össze, amit folyamatosan szinte mindenki elsajátít. Már a gyerekek látják, hogy viselkednek az öregek, ill. hogy miként bánnak velük: gyengéknek, elesettnek, támogatásra szorulónak, bolondosnak, nyűgnek, stb. látják őket. Ahogy az emberek idősödnek, az öregedésre, mint közeledő, kikerülhetetlen szomorú végkifejlettre gondolnak, és különféle nem kívánatos tulajdonságaikat az életkoruk előre haladtával egyre inkább a korukkal kezdik magyarázni, mert ezt a kézenfekvő értelmezést sugallják a sztereotípiák.

Jellegzetes tünet a feledékenység. Nekem nem túl jó a névmemóriám, joggal gondolhatnám, hogy lám öregszem. Nem csinálok ebből hiúsági kérdést, de mégis, ha objektíve nézem a "memóriaromlásomat", akkor meg kell állapítsam,hogy soha nem volt jó a névmemóriám. Jól emlékszem, hogy 40 éves koromban azzal vigasztaltam fokozott feledékenységére panaszkodó idős páciensemet, hogy megmutattam neki: számítógépem indulásakor mindig egy kis ablak ugrott fel, benne Humphrey Bogart nevével, mert az Istennek nem tudtam megjegyezni a nevét, ezért így ismételgettem. Igazság szerint már akkor kezdtem aggódni, nem korral járó feledékenység kezd-e kialakulni nálam. Csakhogy már fiatalon is, s egész életemben szórakozott voltam, elfelejtettem elmenni a főiskolai diplomaosztásra, s azért végeztem 6 évig a pszichológia szakot, mert 5- évben elfelejtettem beiratkozni, s mire észbe kaptam, már túl késő volt. Ma azért is tűnik egyre romlónak a névmemóriám, mert előadásaim, beszélgetéseim során nagyon sok kutató nevére kéne emlékeznem.

Ezt a jelenséget az öregség kutatás jól ismeri, és több mechanizmus is felismerhető ebben. Egyrészt, az emberek nem szokták életük során dokumentálni maguknak pl. a memóriateljesítményüket, vagy a testi tüneteiket. Ha így tennének, össze tudnák vetni korábbi adataikkal, vajon tényleg a koruk miatt fáj- e a derekuk, a koruk miatt feledékenyebbek, a koruk miatt gyengül-e a fizikumuk. Nekem pl. évek óta fájt a keresztcsontom, néha már lehajolni is fájt, s gondolhattam volna azt is, hogy "ja, öregszem". Valójában egyre több ülőmunkát végeztem (terápia, cikk- és könyvírás). Aztán állva dolgozó lányomtól ellestem az ötletet, és vettem magamnak egy állítható magasságú asztalt, s a nap nagyobb részében állva dolgozom. Azóta nem fáj a derekam, ill., megfájdul, ha kényszerű okokból több órán át kényelmetlen székben ülök. Azaz testtartási problémáról van szó, nem öregedésről. És jól emlékszem, hogy a derekam fiatal koromban is könnyen megfájdult, akkor meg érdekes mód a sok állástól. A fizikai gyengülés, mint írtam korábban is, nem az öregedés, hanem az edzetlenség következménye. De ha az öregedéssel magyarázzuk, még inkább óvni fogjuk magunkat a terhelésektől. Azaz, az emberek a megjelenő különféle tévesztéseket, hibázásokat, testi tüneteket hajlamosak az öregedés számlájára írni, s így folyamatosan "bebeszélik" maguknak az öregedést, kezdik felvenni az öregember szerepét.

Ennek van egy önbeteljesítő hatása is. Szokás ezt Gólem hatásnak is nevezni: ha azt várjuk el magunktól, hogy egy új feladatot mi már nem tudunk jól ellátni, akkor valóban rosszabbul teljesítünk. Kísérletekkel igazolták, hogy ha egy feladattól azt állították idős embereknek, hogy ebben a kor előre haladtával kifejezetten romlik a teljesítmény, akkor a kísérleti személyek alulteljesítettek, míg ha azt mondták, ez korfüggetlen feladat, akkor pedig jól teljesítettek. A jelenség minden életkorban létezik, csak fiatalabb korban kudarckerülésnek, csökkent önértékelésnek nevezik. Ugyanezek a tulajdonságok, párosulva az öregember szerep elvárásaival, új nevet kapnak: én már öreg vagyok ehhez.


Az öreg szerep káros megerősödését nagyban elősegíti az is, ahogy a társadalom az öregekhez áll. Akinek folyton segítenek vagy segíteni akarnak, az lassan maga is elhiszi, hogy segítségre szorul. A munkából, aktív tevékenységből kirekesztett idős emberek a tétlenségben valóban romlást mutatnak, s gyakran alakul ki tanult tehetetlenség is. Az agy is, az izomzat is, folyamatos használatot igényel. Ha erre nincs mód, beindul a leépülés. De a lejtőn igenis van megállás. fizikai és szellemi értelemben is.

Az öregedő agy

Ma már az idegtudományi kutatásokban lassan közhellyé válik, hogy egy adott funkcióhoz köthető agyi terület a funkció gyakorlásának következtében növekedni fog. Azaz, az agy úgy viselkedik, mint az izomzat a fizikai terhelésre. Ha valaki sokat olvas, fokozatosan növekszik a verbális intelligenciája. Ha erőlteti a memóriáját tanulással, növekedés mutatható ki a memóriáért felelős agyterületeken. A Anders Ericcson által kimutatott 10 ezer óra gyakorlás szabálya, miszerint kb. ennyi idő kell bármilyen képesség (zene, sakk, festés, sport) mesteri szintű gyakorlásához, csak úgy képzelhető el, hogy eközben az agy érintett területei strukturális átalakulásokon mennek keresztül. Amikor például kísérleti személyek megtanulták, hogy három labdával folyamatosan tudjanak zsonglőrködni, agyuk egy megfelelő területén kérgi növekedést lehetett mérni. amikor három hónapra abbahagyták a zsonglőrködést, ez idő alatt a megnövekedett terület kezdett "visszasorvadni" eredeti méretére. Azok a fiatalok, akik rosszul olvastak, és ezért folyamatosan hanyagolták az olvasást, verbális intelligenciájukban komoly csökkenést lehetett kimutatni. Azaz, az agy nem csak növekedni tud, hanem romlani is, ha nem használják az adott struktúrához köthető funkciókat. Sokáig azonban úgy gondolták, ez a fiatal agyra érvényes csupán. Mára kiderült, hogy az agy ilyen értelemben mintha nem öregedne. Amikor idős embereket intenzív memóriatréningnek vetettek alá, vagy aerobikozni kezdtek, a gyakorlás idejével arányosan jelentős növekedés volt kimutatható az agy különböző területein. Logikus a feltevés, hogy az időskori szellemi hanyatlás tehát részben annak tudható be, hogy az öregedő ember funkcionálisan leépül, elhagyja magát, nem kényszerül agyát használni, és az válaszként "zsugorodik".

Időutazás

Ellen Langer régóta kutatja az öregedés szociálpszichológiáját és pszichológiáját. 1981-ben egy érdekes kísérlet során nyolc 70 felett járó férfit visszaröpített 22 évvel, azaz berendezett számukra egy nyaralót, amelyben a rádiók 22 évvel korábbi műsorokat és zenét adtak, a korhű televíziókészülékeken a korabeli tv műsorok voltak nézhetők, az újságok az 1959-es megfelelő dátumú lapoknak feleltek meg, a társalgóban'59-es filmet vetítettek, a szobák berendezése, a tárgyi világ, a személyzet öltözködése, stb. mind 1959-nek felelt meg. Érkezésük előtt gondosan felmérték fizikai állapotukat, marokerősségüket, hajlékonyságukat, hallásukat és látásukat, memóriájukat és gondolkodási képességeiket. A kísérleti személyeket arra kérték, hogy az 5 napos időutazás során igyekezzenek úgy érezni magukat, mintha valóban 1959-ben lennének, azaz 20 évvel fiatalabbak volnának. A szobákban nem volt tükör, csak 20 évvel korábbi fotójuk, s naponta vitattak meg olyan "eseményeket" és "újdonságokat", amelyek 1959 megfelelő időszakában történtek. Az idős emberek rövidesen ügyesebbekké, ruganyosabbakká váltak, egyenesebb derékkal ültek, s mi több, javult a látásuk is. Független megfigyelők fiatalabbnak ítélték őket. Langernek nem volt pénzforrása arra, hogy megismételje vizsgálatát, de 2010-ben a BBC egy négy részes sorozatban 6 idős, egykori hírességgel megismételte a kísérletet, s ugyanazt az eredményt kapták: a résztvevők megfiatalodtak, visszanyerték fiatalosságukat.

Azaz bizonyos keretek közt, annyi idősek vagyunk, amennyinek érezzük magunkat.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre