Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Romeo Vitelli:
Biológiai program a kiszeretés?

Fordította:Mezei Elmira

Forrás:Romeo Vitelli: Falling Out of Love. Psychology today.

Létezik-e az embernél valamilyen biológiai mechanizmus a romantikus kapcsolatok befejezésére? Úgy tűnik, igen.

 

Google hirdetés

 

A szerelem egyetemes, legalábbis úgy tűnik.

Minden társadalomban él valamilyen romantikus tradíció és az ember ama vágya, hogy egy hosszú és (remélhetőleg) tartós szerelmi kapcsolatban éljen egy másik emberi lénnyel. Ez alapvetően hozzátartozik az emberi létezéshez. Míg a legtöbb ember számára a monogámia tűnik ideálisnak, könnyebb ezt az ideált megfogalmazni, mint megvalósítani. Tetszik-e vagy sem, az emberek valószínűleg nem fognak egész életükben megmaradni ugyanannak az egy romantikus partnernek az oldalán. Mindegy, hogy egy társadalom miként definiálja a házasságot, manapság a házasságok durván fele válással végződik.

És ez nem csak a modern társadalmakra igaz. David Buss evolúciós pszichológia professzor szerint, a halászó-vadászó társadalmak különösen hajlamosak a válásra. Például a paraguayi Achék akár tizenegy házasságon is túl vannak, mire elérik a felnőttkort. A legtöbb romantikus kapcsolat valamilyen oknál fogva, akár harmonikusan, akár nem, de véget ér.

Bár azt felismerjük, hogy a szerelem gyakran törékeny, néha nehéz megérteni, hogy pontosan miért is ért véget egy kapcsolat. A legtöbb ember számára ez gyakran traumatikus élmény lehet, különösen annak, akit derült égből villámcsapásként ér a szakítás. Egy csúnya szakításból fakadó sokkot és dühöt évekig tarthat feldolgozni, és rendkívül nehéz lehet tovább lépni.

Ugyan a romantikus szerelem pszichológiája egy széleskörű kutatási terület, vajon megtudhatjuk-e, hogy mi okozza azt, hogy az emberek kiszeretnek a társukból? És ha már itt tartunk: hogy lehetséges továbblépni egy szakítás után? A Review of General Psychology-ban (pszichológiai szaklap) megjelent egy új cikk, amely azt állítja, hogy az embernek valójában van egy konkrét mentális mechanizmusa a romantikus kapcsolatokra jellemző érzelmi kötelék megszakítására. A szerzők, Brian Boutwell a cincinnati-i Saint Louis egyetemről, és Kevin Beaver a Floridai Állami egyetemről rámutatnak, hogy a "párelutasítás modul" koncepciója nem új keletű.

Az evolúciós pszichológusok már régóta hangoztatják, hogy egy kapcsolat befejezésének és egy új kapcsolatra való felkészülésnek a képessége határozottan előnyös lehet a sikeres szaporodás szempontjából. Míg bizonyos fajok egy életre alkotnak párt, az emberre nem ez a jellemző. Kétségtelen, hogy a különböző kultúrák között óriási eltérések vannak, és a különböző történelmi időszakokban is, ami megnehezíti annak a rögzítését, hogy valójában hogyan is működik ez a "párelutasítás modul". Nem csak olyan kultúrák vannak, ahol a többszörös házasság megengedett, hanem sok olyan kor és hely is, amelyben és ahol egy házasság befejezése rendkívüli nehézségekkel jár. Még a felszínesebb kapcsolatoknál is, amelyeknek semmi köze a házassághoz, nehéz lehet továbblépni egyik partnertől a másikig.

A beszámolóban Boutwell és társszerzői azt vetik fel, hogy különálló mechanizmusok lehetnek itt. Szerintük először is van az elsődleges párelutasítás, vagyis egy társ elutasításának aktív döntése, míg a másodlagos párelutasítás azt fedi, amikor el kell fogadnunk egy visszautasítást és el kell jutnunk arra a pontra, hogy lehetővé váljon egy új romantikus párkapcsolat.

Nem meglepő, hogy a társelutasítási modul aktivizálódásának feltételeiben jelentős különbség van férfi és nő között. A hűtlenség kezelésében például nagyon különbözően reagálhatnak a nők és a férfiak, attól függően, hogy a hűtlenség milyen mértékű. Mivel a férfiak érzékenyebbek arra a lehetőségre, hogy esetleg más gyerekét nevelik fel, általában kevésbé toleránsak a szexuális hűtlenséggel kapcsolatban, mint a nők. Más részről a nők nehezebben bocsájtják meg az érzelmi hűtlenséget (pl. ha a partnerük beleszeret egy másik nőbe, akkor megszűnik biztos pontnak lenni a gyerekek támogatásában). A hűtlenség megbocsátásának hajlandóságát vizsgáló kutatások ilyen fajta nemi különbségeket mutatnak ki.

Az, hogy egy nő milyen tartalékokkal rendelkezik, belejátszhat abba, hogy mennyire hajlandó elutasítani egy társat. Ha munkaviszonyban áll vagy bármi más módon képes eltartani magát, akkor könnyebben dönt a szakítás mellett, mintha attól kell félnie, hogy a válást követően nélkülözni fog.

De lehetséges-e az idegtudomány segítségével megérteni, hogy miként működik a társelutasítás nőknél és férfiaknál? A tanulmányban Boutwellék megvizsgálták a romantikus szerelem néhány neurológiai mögöttesét, beleértve az fMRI vizsgálatokat, amelyek kimutatják, hogy a szerelemérzéssel kapcsolatos agyi pályák erős hasonlóságot mutatnak a függőséggel kapcsolatos pályákkal (valljuk be, ezt eddig is sejtettük…).

Ezek a pályák a homloklebeny és vele kapcsolatos területek, melyek mindegyike jutalmazó és élvezettel kapcsolatos agyi terület. A szerelem-függőség kapcsolat azt is segít megmagyarázni, hogy miért éreznek olyan akut kétségbeesést a visszautasított partnerek, illetve, hogy miért olyan nehéz a zaklatóknak lemondani a romantikus érzelmeikről

Bár a társelutasításhoz kapcsolódó érzések sok tekintetben emlékeztetnek a kábítószer elvonásra, mind az elsődleges, mind a másodlagos társelutasítás egy fokozatos folyamat eredményeként jön létre, amely alatt legyőzzük a régi érzéseinket és az agy felkészül egy új partnerhez való kötődésre. Mikor létrejön a társelutasítás (akár elsődleges, akár másodlagos), a homloklebeny bizonyos részei megkezdik az új kapcsolatra való felkészülés "tanulását".

Egy érdekes példa arra, hogy az agy biokémiája hogyan tud hatni a társelutasításra, magában foglalja az SSRI típusú antidepresszáns kutatás áttekintését. A szerotoninszint lecsökkentése (mert valójában ez történik antidepresszáns szedés során) az agy dopamin és noradrenalin szintjére is hatással van. Ez nemcsak a tesztoszteron szintet csökkenti, hanem a romantikus érzéseket is elnyomhatja. A férfiaknál ez kiválthat egy szexuális sokféleség iránti preferenciát és ennek eredményeképpen megnövelheti a hűtlenség rizikóját. Egyelőre Boutwell és munkatársai egyszerűen csak lehetséges magyarázatként említik ezt a lehetőséget arra, hogy miért válhatnak a férfiak szexuálisan poligámmá e gyógyszerek mellékhatásaként, de azt is segíthet megérteni, hogy a biokémiai változások párkapcsolati problémákhoz vezethetnek.

Még mindig számtalan megválaszolatlan kérdés van a társelutasítással kapcsolatban. Ugyanaz a helyzet a homoszexuális és a heteroszexuális kapcsolatokkal? Bár a korai vizsgálatok azt állítják, hogy igen, még sok megvitatandó kérdés van. És még ott van az a kérdés is, hogy miként lehet a társelutasítást mérni? Vajon ugyanazok az agyi pályák, amelyek a romantikus szerelemben részt vesznek, a szakítással kapcsolatos döntés meghozatalához is köthetők? És mi a helyzet a megszállott szerelemmel, mint pl. az erotománia? Segíthet a társelutasítás megértése a zaklatókkal való bánásmódban? Mindezek a kérdések potenciális jövőbeni kutatási területek.

Ilyen vagy olyan oknál fogva, a legtöbb szerelmi kapcsolatnak egyszer vége szakad. Léteznek ugyan "holtomiglan-holtodiglan" párok, de ezek rendkívül ritkák. Akár kölcsönös megegyezéssel, akár az egyik fél akaratából ér véget a szerelem, mindannyian rendelkezünk a továbblépés képességével, még akkor is, ha néha a szívfájdalom és a csalódás megsemmisítően hat ránk.

Egy szerelmi kapcsolat megszakítása sok tekintetben hasonlít egy komoly drogfüggőség legyőzéséhez, (és az agykutatás alátámasztja ezt). Az ember először kifejlesztette a társelutasítás képességét, ami az emberi élet fontos részévé vált. Igaz, hogy már rengeteg kutatás zajlott a romantikus szerelem témájában, még a kezdeti stádiumban vagyunk ahhoz, hogy megértsük, miért szeretnek ki egymásból az emberek.

A társelutasítás mélyebb megértése ahhoz is hozzásegíthet bennünket, hogy minél hosszabb ideig életben tudjuk a szerelmet.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre