Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Élő halottak

Megjelent: IPM 2002 december 42-47. old.

A bíróság nem akar hinni a 'mesének', mi a fene ez a Cotard szindróma, ez csak a védelem újabb trükkje. A rokonok bosszút akarnak. McDermott nyugodt, kétszer nem lehet meghalni.

 

Google hirdetés

 

Az ember, aki megölte Hitlert

Michael "Mucko" McDermott-nek most 43 éves. Fiatalsága szomorú volt; gyerekkorában egy szomszéd megerőszakolta, és ez rányomta bélyegét egész későbbi személyiségfejlődésére. Furcsa emberré vált. Amikor fiatal emberként a tengerészetnél szolgált, a tenger mélyén egy tengeralattjáróból megpróbált megszökni a fedélzeti csapóajtón át. Később többször is megpróbált véget vetni életének, majd látszólag túljutott nehézségein, és szoftverfejlesztő mérnökként megbecsült munkaerővé vált. Kedves és vicces embernek ismerték. Vér és csontvelő donor volt. Intenzíven tanulmányozta a pszichiátriát és felépített egy színjátékot, amelyben eljátszotta az egészségest. Senki nem sejtette róla, hogy abban a hiszemben él, hogy ő halott, pontosabban, hogy nincsen lelke. 2000 december 14-én megjelent neki Mihály arkangyal, és azt mondta neki, "Istennek terve van veled. Most szerezhetsz egy lelket magadnak, ha megelőzöd a Holocaustot, és megmented milliók életét". McDermott gondosan készült a küldetésre.
2000 december 26-án anyja felhívta és boldog ünnepeket kívánt neki. McDermott tudta, hogy ez a végső jeladás, bevett egy egész doboz fájdalomcsillapítót, megivott rá egy üveg tiszta vodkát, majd katonás léptekkel -egy vadászpuskával és egy géppisztollyal felszerelkezve- bemenetelt munkahelyére, az Edgewater Technologies wakefieldi irodaházába. A recepciónál arra a jelszóra, hogy a "A személyzetire kell mennem", megnyílt az Idő, s hirtelen 1940-ben találta magát Hitler bunkerjében. Végzett a náci recepciósokkal, majd fegyvereit szorongatva végigsietett a szobákon, és ahogy Mihály arkangyal utasította, lelőtt mindenkit, aki horogkeresztes karszalagot viselt. Érezte Hitlert gondolatait, és követve hatodik érzékét, egy zárt ajtónál találta magát. Szétlőtte az ajtót, és a bunker belső szobájába hatolt. Itt újabb karszalagosokat látott meg, az asztal alatt reszkettek, lelőtte őket is. Ekkor megértette, hogy küldetése véget ért, Hitler és hat generálisa halott. Ebben a pillanatban azt is megérezte, hogy már van lelke. Visszament a recepcióhoz, és leült a két vérző halott náci mellé. Amikor a rendőrök megérkeztek és megadásra szólították fel, azt felelte: "Nem beszélek németül".
A rendőrségen meghalt a gyógyszertől és az üveg vodkától és a Pokolba került. Innentől bármi történik, az egy nem létező világ eseménye. A tárgyalóteremben senki és semmi nem létezik, az egész tárgyalás a Pokolban folyik.
A rendkívül intelligens, bár némiképp különc módon élő szoftvermérnök védőügyvédje a tárgyaláson felfedi, hogy páciense elmebeteg és Cotard szindrómában szenved, s abban a hiszemben ölte meg hét kollégáját, hogy a náci vezetéssel végzett. Miközben folyik a tárgyalás, részletesen bemutatják az arcba lőtt, vagy asztalra borulva vérbefagyott áldozatokat, rokonok és esküdtek zokognak, McDermott pedig egy ronggyá olvasott Bibliába mélyed. A tárgyalóteremben ülő szüleire ügyet sem vet, hiszen azok nem az ő szülei, csak "csinálták" őket, mondja.
A bíróság nem akar hinni a "mesének", mi a fene ez a Cotard szindróma, ez csak a védelem újabb trükkje. A rokonok bosszút akarnak. McDermott nyugodt, kétszer nem lehet meghalni.

Cotard és az ő szindrómája

A Cotard szindrómát meglepő módon Jules Cotard francia pszichiáter írta le 1880-ban, bár a legkorábbi esetleírás 1788-ból, Charles Bonnet tollából származik. Cotard szerény bár igyekvő ember volt, ő egyszerűen délire de négation-nak, vagyis a "nem létezés téveseszméjének" keresztelte el a sajátos tünetegyüttest, s csak a hálás utókor véste nevét a szindrómába. Cotard-t gyorsan utolérte a halál, mindössze 49 éves volt, amikor beteg fiát ápolva maga is diftériás lett és meghalt.
A Cotard szindróma különös és ritka, elvétve tárgyalják a pszichiátriai és neurológiai tankönyvekben is, pedig azon kevés tünetegyüttes közé tartozik, mely hihetetlen mélységben világítja meg lélek és test elválaszthatatlan egységét.

Gondolkodom, tehát vagyok

René Descartes, apukájának "mon petit pilosophe"-ja, aki már nyolc évesen folyékonyan olvasott latinul, iskolái után belépett a bajor választófejedelem hadseregébe, s épp a Duna mellett táboroztak, mikor megvilágosodási rohamában új alapokra fektette a filozófiát. Később egy tollvonással évszázadokra elválasztotta a testet a lélektől, és csak egy mogyorónyi mirigyecskével, az agyban tanyázó tobozmiriggyel engedte őket összekapcsolódni. Descartes az "Értekezés a módszerről" című művében fejtette ki a szállóigévé vált "Gondolkodom, tehát vagyok" tételét, amely a létezés megcáfolhatatlan bizonyítékaként lett szabadalmaztatva, de a reklámipar műhelyeiben is gyakran köszörülik újra az élét.
Descartes helyesen abból indult ki, hogy nem hihetünk az érzékeinknek, hiszen az álmok és a képzelet legalább olyan valóságosak tudnak lenni, mint az ébrenlét. Az álmodozókat szokás lehűteni azzal, hogy "aztán arra ébredsz, hogy a bilibe lóg a kezed". Ám filozófiailag ez bili helytelen érv, mert miért ne álmodhatná valaki azt is, hogy felébredve belelóg a keze. A kínai bölcs is elbizonytalanodva írta, hogy álmában pillangó volt, s mikor felébredt arra gondolt, lehet hogy ő egy pillangó, aki éppen embernek álmodja magát?
Descartes megoldása erre a zűrös problémára az, hogy ha gondolkodás közben tudatában vagyok annak, hogy gondolkodom, akkor léteznem kell, különben ki volna tudatában annak, hogy gondolkodom? Vagyis gondolkodásom tudása bizonyítja, hogy vagyok. Ám egy tétel csak addig igaz, amíg nem találunk akár csak egy ellenpéldát is.

Gondolkodom, mégsem vagyok

Charles Bonnet elhíresült esete egy idős hölgy volt, aki agyvérzést kapott, s mikor felépült betegségéből s újra beszélni kezdett, követelte, hogy öltöztessék halotti ruhába és helyezzék el egy ravatalon, mivel ő halott. Döbbent lánya és szolgái számos módon próbálták az amúgy teljesen eszénél levő hölgyet az ellenkezőjéről meggyőzni, aki felháborodottan vádolta meg őket azzal, hogy nem akarják neki megadni a végtisztességet. Végül környezete beadta a derekát, halotti ruhába öltöztették, elkészítették a ravatalt, aminek feldíszítésében maga a beteg is lelkesen segédkezett, majd szép csendben felfeküdt rá, mint egy jól nevelt halott. Ám amikor jött az este és a lefekvés ideje, felkelt ravataláról, hálóruhába öltözött és ágyba bújt. Másnap azonban, mint aki munkába megy, ismét felöltötte halotti ruháját, kicsinosította magát és visszafeküdt a ravatalra. Hite, hogy halott, hónapok alatt halványult csak el, teret adva egy másik téveseszmének, miszerint ő valójában azzal egyidőben, hogy itt van, valójában egy másik országban él.
Száz évvel később, Cotard ezt írta 1880-ban megjelent tanulmányában:

"Úgy érzik hiányzik agyuk, gyomruk, szívük, testük vagy lelkük. El vannak átkozva, szerveik nem léteznek, testük nem más, mint egy gépezet. A téveszme magában foglalhat vallásos, metafizikai és absztrakt elképzeléseket az üldözöttségről is. A halhatatlanság téveseszméje szintén nem ritka. A hallhatatlanság gondolatával együtt járhat az az érzés, hogy a test betölti a teret, a beteg méretei hihetetlenül nagyok, megérintheti a csillagokat, úgy érezheti hatalmas démonok felett rendelkezhetnek, fejük annyira kitágul, hogy betölti az egész templomot. A test elveszíti minden határát, a végtelenségig kiterjed és szétszóródik az Univerzumban."

A leírás is érzékelteti, hogy a Cotard szindróma nem egyszerűen csak annyi, hogy valaki halottnak hiszi magát, ez valójában úgy tűnik, inkább a beteg következtetése különös tapasztalásaiból. Amit a beteg érez, hogy hiányoznak a szervei, hogy teste vagy szervei kőből, levegőből vannak, a test csak egy üres váz, teste belül rothad (egyesek érzik is a rohadó hús szagát), testét kicserélték egy holtestre, teste határtalan, feloldódik a külvilágban, stb. Sokszor érzik, ahogy a férgek mászkálnak rajtuk, vagy rágják testüket belülről. Mindamellett az a tudat, hogy halottak, természetes a számukra és sokszor nem tekintik valami rémisztő élménynek. Némelyik beteg nem beszél, mások síri hangon szólalnak meg. Tagadják, hogy érzéseik lennének, nem reagálnak fájdalomingerekre, vagy ijesztésekre. Sokszor megtagadják az evést, ivást, ürítési funkciókat, hiszen a halottak nem táplálkoznak. Gyakran próbálkoznak öngyilkossággal, mert kínzónak élik meg helyzetüket az értetlen világban, ami körülveszi őket, ugyanakkor a betegek több mint a fele halhatatlannak hiszi magát. A Cotard-tünetekkel általában komoly depresszió jár, s a depresszió enyhülésével a tünetek is oldódnak. Máskor a beteg környezetét is halottnak, irreálisnak, nem létezőnek tekinti, s különös magyarázatokat alkot arról, hogyan lehetséges, hogy az emberek mégis mozognak, beszélnek.

Mi az, hogy "ismerős"?

Egy 28 éves férfi, Walter, az algériai sivatagban motorbicikli balesetet szenvedett, s kómában szállították Edinburgbe. Már lábadozott, mikor az a meggyőződése alakult ki, hogy halott. További tünete volt, hogy nem volt képes felismerni az ismerős arcokat, épületeket. Elmondta, hogy ahogy sétál a számára ismert utcákon, nem ismeri fel a házakat, s arra gondol, talán lebontották őket és újakat építettek a helyükre. Később anyja elvitte Dél-Afrikába, s Walter szentül meg volt győződve arról, hogy valójában vérmérgezésben, vagy talán AIDS-ben meghalt és most a pokolba lett leszállítva; még a nagy meleg is ezt igazolta számára. Hogy mégis hogyan tud akkor jönni menni, arra az volt a magyarázat, hogy anyja lelkét kapta kölcsön, ő pedig Skóciában fekszik.
Amikor panaszaival először látta neurológus, Walter már nem vett volna mérget rá, hogy halott, de azért elég erősen hitt benne. Egy egytől tízig terjedő skálán (a tíz jelentette a biztos hitet abban, hogy halott) a kilencest választotta. Még ekkor sem tudott felismerni ismerős arcokat, és olykor nem tudta eldönteni, ami körülveszi az valóság, vagy csak az ő képzelete játéka. Ugyanakkor másokról nem gondolta, hogy azok halottak, ez a téveszme kizárólag saját magára vonatkozott.

Halottnak lenni nem könnyű dolog

Egy 29 éves nőbeteg, Jane, aki már korábban is többször volt súlyos depressziós, egy nap kijelentette, hogy ő halott; úgy vélte, teste szétrobbant. Anyját is halottnak tekintette. Egy ízben úgy írta le magát, hogy "pusztán levegő", máskor pedig egész költőien arról beszélt, hogy "csak hang vagyok, és ahogy ez elszáll, én sem leszek többé". Önvádlásai is voltak; homályos elképzelései voltak arról, hogy elkövet bizonyos dolgokat, amitől emberek szenvednek. Felelősnek érezte magát az időjárásért és a világban történő balesetekért, mivel ő ezekről tud, és nem előzi meg őket. Különösen gyötörte a bűntudat, hogy biztosítási csalást követ el, mert felveszi a táppénzt, miközben ő halott; hogy a pénz jár neki, erről nem lehetett meggyőzni. Időnként anyját kérdezgette, hogy vajon tényleg megszületett-e ő, vagy arról panaszkodott, hogy hiába látja az embereket és a dolgokat maga körül, ezeket nem érzi létezőknek, mintha ezek csak körvonalak vagy árnyak volnának. Amikor éjszaka lefeküdt, nem érezte testét, amikor evett, úgy érezte, csak a levegőbe teszi az ételt. Ha nem noszogatták, nem evett, nem ivott, nem mosakodott, hiszen ő nem létezett. A wc-re sem volt hajlandó menni, mondván, hogy teste nem működik.
A vizsgálatok Jane-nél is kimutatták az ismerős arcok felismerésének zavarát, akárcsak Walternél. Orvosai megpróbálták szembesíteni azzal, hogy dobog a szíve és ezt ő is érzi, hogy érzékeli a hideget és a meleget, és egy halott ezt mégsem érezheti. Jane azt válaszolta, hogy mivel ő halott, és mégis képes érzékelni ezeket a dolgokat, ez azt bizonyítja, hogy ezek az érzések ezek szerint nem cáfolatai a halálnak. Mindezt Jane nem valami eltompult, ködös állapotban gondolta így. Teljesen tudatában volt a helyzet furcsaságának, pontosan érzékelte, hogy az orvosok nem értik az ő élményét, és hogy ő meg nem tudja elmagyarázni nekik, mit él át. Valahogy így lehet az, akit éppen kitettek egy UFO-ból, és próbálja elmagyarázni a falu lakóinak, hol járt, mit látott.
Mikor a kezelések hatására lassan oszlani kezdett szilárd hite, hogy ő halott, a következő probléma az volt számára, hogy nem tudta megemészteni, mi is történt vele. Egyrészt úgy vélte, anyját és bátyját kicserélték valaki másra, és őt pedig vagy "becsapták", vagy tényleg halott volt. Megfigyelhető volt nála továbbra az a sajátos gondolkodás mód, amit mágikus gondolkodásnak nevezünk. Hitt abban, hogy képes mások gondolataiban olvasni, hogy képes gondolkodásával hatni a világra, és mások is tudnak hatni őrá, stb. Jóllehet korábban nem volt vallásos, hinni kezdett a mennyországban, a lélekvándorlásban, és hogy apjával ismét találkozhat. Úgy érezte, meg tudja jósolni a bekövetkező eseményeket.

Descartes tévedése

A Cotard szindrómában szenvedő "élő halottakat" egyáltalán nem győzi meg létezésükről sem az, hogy esznek, sem az, hogy lélegeznek, sem az, hogy mozognak. E tekintetben igazolódni látszik Descartes tétele, hogy nem hihetünk az érzékleteknek. A gond az, hogy a Cotard szindrómás betegeket az sem győzi meg létezésükről, hogy gondolkodnak. Mondhatni, Descartes tétele csak azt bizonyítja, hogy ő nem szenvedett Cotard szindrómában.
Világos, hogy Descartes valamit nagyon félreértett. Miközben azon ujjongott, hogy sikerült bizonyítania: a lélek a test nélkül is létezik, hiszen gondolkodik, és ennek tudatában is tud lenni, aközben átsiklott egy kis apróságon, amit ma "énesség" érzésnek nevezünk. Nyelvileg ez az egyes szám első személyű ragozásban jelenik meg. A szülők nem szoktak fennakadni azon, hogy 2-3 éves korig gyermekük tulajdonképpen igen furcsán beszél. Nem azt mondja: "kérek még", hanem azt: "kérsz még", vagy ha lábát fájlalja, így szól: "fáj a lábad". Egyszóval úgy beszél magáról, mint egy másik személyről. Ám nem a nyelvi képességek, hanem Énje hiányzik. Ez az apróság biztosítja azt, hogy testünket, gondolatainkat, emlékeinket magunkhoz tartozónak érezzük, vagyis, hogy mindezek mi vagyunk. Ha nincs ez az énesség, akkor testünk csak egy idegen test, a fejünkben megjelenő gondolatok a befolyásoltatottság élményét jelentik, s az emlékek felidéződése pedig olyan, mintha a fejünkbe bevezették volna a TV Híradót.
Az énesség illékony élményét Gordon Allport pszichológus egyszerű példával illusztrálta: senki nem undorodik a szájában lévő nyáltól, hiszen az is "ő". De töltsön meg nyálával egy poharat, majd próbálja felhajtani. Ugye már a gondolattól is felfordul a gyomra. Mert a nyál a pohárban már elvesztette a "hozzám tartozás" érzését, elvesztette énességét, s ettől idegen; olyan, mint bárki más nyála.
Descartes a tudatosságot összekeverte az énességgel; a bizonyosság, hogy vagyok, nem következtetés, hanem egy élmény.
Első megközelítésben tehát azt mondhatjuk, hogy a Cotard szindrómás betegek ezt az énesség érzésüket veszítették el testükre és testi élményeikre vonatkozóan, s ettől érzik úgy, hogy ők "nincsenek", hogy ők nem élők. Jóllehet gondolkodni tudnak, s remekül érvelnek amellett, hogy ők halottak.

Hamisítványok közt élni

Hogy létezünk és mások is léteznek, azt azért nem filozófiai művekből tudjuk, ez megfellebbezhetetlen evidencia számunkra. Még akik könyveket írtak is arról, hogy a világ csak káprázat, azok is elugrottak a vágtató lovas kocsi elől, hogy mentsék nyomorult életüket. Nem is igen szoktunk ilyesmin elmélkedni mindaddig, amíg nem tapasztaljuk az ellenkezőjét. Vagyis, amikor elvész a létezés bizonyossága. Az énérzés elvesztése az első lépés a létezés megkérdőjelezése felé. A következő lépés, amikor mások létezésének bizonyossága tűnik el, s ezen keresztül a világ is megszűnik valóságosnak lenni.
McDermott, a hétszeres gyilkos, és a többi ismertetett Cotard szindrómás beteg is egy ponton arra a következtetésre jutott, hogy rokonai, szülei nem valóságosak, valamiféle másolatok csupán, akik ugyan nagyon hasonlóak az "eredetihez", de mégsem ők. A Louvre teremőrét is kisebb sokk érte, amikor megtudta, hogy még másik ötven "eredeti" Mona Lisa van a világon. Elveszett az eredetiség bizonyossága. Innentől viszont bármi lehetséges.
A szindrómát 1923-ban írta le Joseph Capgras neurológus, és ezért Capgras szindrómának nevezzük.
A Capgras szindrómában szenvedő beteg azt hiszi, hogy őt magát, rokonát vagy közeli ismerősét kicserélték egy másolatra, miközben az eredeti is létezik valahol. Joseph Capgras első ilyen betege egy 53 éves nő volt, aki azt hitte, férjét egy csaló helyettesíti. Capgras egy másik esete egy harminc éves nő volt, aki úgy vélte, szerelme elhagyta őt, és több másik másolatot csempésztek szerelme helyébe. Charles Bonnet idős nőbetege meg volt győződve arról, hogy az ő "eredeti" példánya egy másik országban él. Walter szintén azt gondolta, hogy miközben ő Dél-Afrikában téblábol, aközben az ő "eredetije" Skóciában fekszik. Leírtak egy gyermekkorától süketnéma beteget is, aki tükörképében másik önmagát fedezve fel, rendszeresen beszélgetett vele süketnéma jelbeszéddel. Mikor kérdezték "róla", azt mondta, hogy a másik önmaga szintén süket, de nem annyira eszes, mint ő. Ez a történet csak látszólag hasonlít arra a jelenségre, amikor az Alzheimer kóros beteg órákig beszélget tükörképével, egy másik embernek vélve azt! A Capgras szindrómás ugyanis felismeri önmagát, csak természetesnek tartja, hogy kettő (vagy több) van belőle.
Persze semmi garancia nincs arra, hogy minden Capgras szindrómás beteg ilyen békésen tűri, hogy másolatok közt kelljen élnie; minden azon múlik, milyen téveseszmét dolgoz ki a helyzet magyarázatára. Ha teszem azt, a beteg szerint a "másolat" eltette láb alól a szerelmét, hogy a helyére lépjen, gyilkosságig is fajulhat a dolog. Számos ilyen "bosszú" megesett már.
Míg a Cotard szindrómában az énesség érzése vész el, addig a Capgras szindrómában a mások azonosságának és kizárólagosságának élménye szűnik meg. Persze az énesség és az azonosság két nagyon rokon jelenség; átélésüket egy megfellebbezhetetlen bizonyosság élménye jellemzi, hogy én én vagyok, ő pedig ő. A közös gyökerekre utal az is, hogy a Cotard szindrómás betegek többségénél előfordul az ismerős arcok felismerésének zavara is, és a két szindróma hasonló agysérülések után szokott előfordulni.

Amikor az agy hibásan rakja ki a puzzlet

Agyunk, különféle részeinek összehangolt tevékenysége révén folyamatosan illúziókat gyárt a számunkra, s mi hiszünk is bennük. Az ősz öregember rámutat egy kis pufók gyermek fényképére és azt mondja: "ez én vagyok". Hiszünk neki, de miért?
Testünk minden sejtje hét évente teljesen kicserélődik, személyiségünk, tudásunk, szokásaink életünk során alapvető változásokon megy keresztül, s mi mégis folyamatosan úgy éljük meg, hogy ezek "mi vagyunk". Honnan a folytonosság érzése?
Teszünk valamit és tudjuk, hogy megtettük. De honnan a bizonyosság, hogy nem tévesen emlékezünk?
Szükségünk van ezekre a törékeny illúziókra, hogy a létezést értelmesnek, célrairányulónak és folyamatosnak éljük meg. Hogy mennyire esékenyek ezek az illúziók, elég, ha agyunk csak egyetlen kis része felmondja a szolgálatot, s máris bizarrá válik számunkra a világ.
A szkizofrén beteg úgy érzi távoli helyről idegen erők "ültetik be a gondolatokat" a fejébe, amik valójában az ő gondolatai, melyeket nem kísér az énesség érzése. Kényszerbetegek százszor-ezerszer ellenőrzik, elzárták-e a gázt, bezárták-e az ajtót. Nem a memóriájuk rossz, a "megtettem" élmény bizonyossága nehezen kattan be. Így aztán, mint az ócska kocsinál, addig kell önindítózni, amíg be nem indul a motor.
A Cotard és a Capgras szindrómában szenvedő emberek legtöbbjénél a jobbfélteke fali lebenye is megsérül; neurológusok jól tudják, hogy ez a terület rendkívül fontos a külvilági és testi érzések integrálásában, s úgy tűnik, ez a terület felelős részben az énesség, ismerősség, (ön)azonosság érzésének kialakulásáért is. E terület sérülése számos, az itt tárgyalt két szindrómával rokon jelenséget idéz elő. Mint a két szindrómában is, ilyen agysérülések után gyakori, hogy a beteg elveszíti az ismert arcok ismerősségének élményét. A beteg például nem ismeri fel a feleségét, bár pontosan tudja, hogy egy női arcot lát, s mikor felesége megszólal, hangjáról megismeri őt. Másik gyakori jelenség e terület sérülésekor a betegségtagadásnak nevezett tünet, amikor a beteg nem hajlandó tudomásul venni mégoly komoly sérülését, mozgásdeficitjét sem. Amikor arra kérik, emelje fel béna karját, azt mondja, most nincs kedve, vagy hogy az a kar nem hozzá tartozik. Eltűnik testi énjének egy része, nem kap több információt róla a "központi egység".
A Capgras szindrómában elvész a másik ember azonosságának és egyediségének, megismételhetetlenségének érzése, s a beteg, mivel heroikus küzdelmet folytat azért, hogy megértse, mi történik vele, különös magyarázatokat alakít ki élményei értelmezésére. Egy férfi pl. hazalátogatva a kórházból, este az ágyban feleségére támadt, hogy miért terjeszti róla, hogy ő nős. Felesége kétségbeesetten bizonygatta, hogy ők házasok, elővette az esküvői fotókat is, mire a férj csak annyit mondott, hogy "nagyon hasonlít rám ez a fickó, de nem én vagyok az". A biográfiai emlékezet lapjai szertehullnak, megszűnik az énre vonatkoztatás összekapcsoló elve.
Mivel a betegben szilárd a meggyőződés, hogy környezete nem az, aminek látszik, gyanakvóvá válik, s sokszor arra következtet, hogy ez az egész "csereakció" ellene irányuló szervezkedés.
A Cotard szindrómás betegnél az önazonosság érzése szűnik meg. Bármennyire is nem tetszene Descartesnek, ez az érzés nem a lélekből indul ki, hanem alapvetően a test folyamatos érzéséből, átéléséből fakad. Az énérzés nem más, mint a test folytonos élménye. Korunk neves agykutatója, Antonio R. Damasio háttér érzéseknek nevezi a testből származó szüntelen ingeráradatot, amely pillanatról-pillanatra újra kifeszíti azt az élménydrapériát, ami az énélmény alapja. Ennek fő forrása a jobbféltekei fali lebeny szolgáltatta információözön. Ha megszakad az összeköttetés a jobb fali lebeny és az agy többi része közt, akkor ez a drapéria felfeslik, az énélmény részlegessé válik, vagy megszűnik, s a beteg eltűnt énérzését csak egyféleképen tudja értelmezni: megszűnt létezni. Gondolkodni, beszélni tud, hiszen agyának azok az egységei működnek, amelyek ezért a funkcióért felelősek. A "Gondolkodom, tehát vagyok" mondat mondhatni a jobb parietális lebeny működését teszteli. Ha igaznak érezzük, minden rendben van.

Két fontos dolog következik mindebből, az egyik a filozófusnak, a másik a halandó embernek szóló üzenet. Test és lélek ugyanazon dolog két arca, nincs külön festmény és az őt hordozó vászon; a festmény egy és oszthatatlan. A halandó embernek szóló tanulság, hogy élvezzük az életet. Nem kell a poklot mindig megjárni, hogy értékeljük azt, ami megadatott számunkra.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre