Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A civilizációs betegségek és az ipari forradalom

Megjelent: IPM 2011 július

Az emberiség történetét győzelmi menetként szokták ábrázolni. Része ennek, hogy egyre tovább és egyre egészségesebben élünk. Ezt az orvoslás diadalának szokták elkönyvelni, hiszen legyőztük a betegségek jó részét, s ami még hátra van, azon is keményen dolgoznak. Már szinte karnyújtásnyira van a cél: a tönkrement szerveit őssejtekből megújító halhatatlan ember.

 

 

Google hirdetés

Nem akarok ünneprontó lenni, de kijózanítólag hathat, ha rápillantunk a statisztikákra. A nyugati népesség több mint 50%-a szív- és érrendszeri betegségben, 30%-a rákban, 8%-a autoimmun betegségben hal meg, 10-20%-a pedig élete második felében cukorbetegségben, vagy az azt megelőző állapotban szenved. A halálozási statisztikát láttán győzelem helyett nekem sokkal inkább a vereség szó jut eszembe. Erre persze lehet azt mondani, hogy ezek a betegségek mindig is voltak, az orvoslás fejlődése első lépésben radikálisan visszaszorította a fertőző betegségeket, meghosszabbította az életünket, és most lát neki felszámolni a krónikus betegségeket. Az igazság ennél sokkal kiábrándítóbb: a fertőző betegségeket nem az orvoslás győzte le, az életünk nem igazán hosszabbodott meg, és az orvostudomány a civilizációs betegségekkel szemben vesztésre áll.

Az élet hossza

Elterjedt tévhit, hogy az ősember 15-20 évet élt. Megértem, jó ebben hinni, mert máris elégedetten gondolhatunk a ránk váró 70-80 évre. Ebből azért persze nem árt máris visszavennünk egy kicsit, hisz a magyar férfi várható élettartama 69, a magyar nőé 76 év. De még így is két-háromszor hosszabb életnek tűnik ez őseinkhez képest. Jim Oeppen és James Vaupel demográfusok kimutatták, hogy 1840 óta minden évben 3 hónappal nőtt a nyugati ember várható élettartama. Remek, bizakodottságunknak tudományosan is megalapozták. Csakhogy ennek a növekedésnek valahogy kifulladni látszik a motorja. Jay Olshansky és munkatársai 2005-ben kimutatták, hogy 1980-tól, ahányszor csak meg akarták jósolni az addigi trendből a következő évek várható élettartam növekedését, rendre óriási tévedtek. A várható élettartam növekedése 20 év óta ugyanis megállt, így a korábbi prognózisokhoz képest egyre nagyobb a szakadék a bejósolt és a valóságos várható élettartam között. Pl. 1980-ban az amerikai nőknek a számítások szerint 2010-ben 86.5 év lett volna a várható élettartamuk, ehelyett ez csak 81-re sikeredett. Olshansky és csoportja adatai szerint a megtorpanás oka az, hogy a nyugati világ egyre betegebb. De vajon ez az utóbbi évtizedek eredménye? Vagy sokkal régebbi folyamatokról van szó, csak ezt eddig elfedte előlünk a saját sikereiben tetszelgő orvoslás propagandája? E propagandában jó eszköznek bizonyult a várható élettartam fogalma, amely azt jelzi, születésünk pillanatától kezdve valószínűleg hány évet fogunk élni. A várható élettartam mértékére azonban igen nagy hatással van a csecsemő és gyermekkori halálozás, hiszen ha sok gyermek hal meg, akkor élettartamok kiátlagolt hossza alacsony lesz. Mivel a huszadik század során a csecsemő és gyermekhalálozás minimálisra csökkent, matematikai okokból tovább már nem tud nőni a várható élettartam. Csak akkor nőhetne tovább, ha az emberek valóban egyre tovább élnének. Ezért sokkal többet árul el az emberek élethosszáról egy másik mutató, amely a leggyakoribb halálozási életkort adja meg. Az alábbi ábrán pl. az látható, hogy Dániában 160 év alatt mindössze 15 évvel nőtt a leggyakoribb halálozási életkor. Ha várható élettartamot hasonlítanánk össze, akkor a növekedés 40 év volna, ami ugye sokkal jobban hangzik, csak egészen másról szól.

Ugorjunk csak vissza 160 évet és vizsgáljuk meg a napi 16 órát gürcölő, sötét lakásokban élő angol munkások várható élettartamát. A várható élettartam a nagy gyermekhalandóság miatt kb. 35-40 év volt. Ebben a korban ugyanis a 10 év alatti gyerekek fele meghalt valamilyen betegségben. Ha azonban a fiatal felnőttkort megéltek várható élettartamát nézzük, akkor 1850-ben az angol munkás férfiak átlagosan 75, a nők 73 évet éltek. Összevetve az 1840-es dán adatokkal, nincs ebben semmi meglepő. Ha összehasonlítjuk a mai magyar emberek várható élettartamával, amit a csecsemő- és gyermekkori halálozás komolyan már nem csökkent, akkor azt látjuk, hogy az angol munkásokhoz, vagy az 1840-ben Dániában élő emberekhez képest 160 év alatt a felnőtt kort megért magyar emberek élethossza nemigen nőtt, dacára a hihetetlen fejlődésnek.

A fejlődésről még inkább mást kezdünk gondolni, ha összehasonlítjuk a modern nyugati ember és a kőkori körülmények közt élő természeti ember várható élettartamát. Michael Gurven és Hillard Kaplan 2007-ben megjelent alapos tanulmányukban több vadászó-gyűjtögető, a civilizációtól érintetlen törzs adatait elemezve kimutatták, hogy e népeknél a leggyakoribb átlagos halálozási életkor a 72 életév. Pl. a hadzák leggyakoribb halálozási életkora 76 év. A hadzák 24% ekkor vagy ezután hal meg. Az achék leggyakoribb halálozási kora 71 év, és 24%-uk él eddig vagy tovább. A !kungok leggyakoribb halálozási életkora 74 év, és 35%-uk legalább eddig él. Vagyis a primitív körülmények között élő emberek életkilátásai megegyeznek az 1840-50- évek európai átlagának. Ha megvizsgáljuk a magyarok halálozási korát, akkor azt látjuk, hogy a lakosság 12%-a él legalább 70-74 éves korig vagy annál tovább. Merésznek tűnik a gondolat, de az adatok azt bizonyítják, hogy a természeti ember, ha túléli a gyermekkorát, jobb életkilátásokkal bír, mint mondjuk a magyar ember.
Gurven és Kaplan rámutatnak arra, hogy a vizsgált természeti népek a paleolit kor emberének modellje, azaz joggal tételezhető fel, hogy az ősemberek jó része hasonló nagy kort élt meg. Ezt támasztják alá az újabb módszerekkel elemzett paleolitkori maradványok adatai is. Gurven és Kaplan és más kutatók szerint is, az emberi faj sikerességének egyik oka a hosszú élet, amely lehetővé tette, hogy az emberek -főként a nők- a reproduktív kor után is, mint nagyszülők gondozzák még leszármazottaikat.
Hogy lehet az, hogy a paleolit kor, vagy a természeti népek rendkívül primitív életkörülményeihez képest hihetetlenül fejlett nyugati világban az emberek 10-15 évvel élnek csak tovább? Vagy, mint a magyarok esetében, jó, ha addig élünk, mint az ősember?

A halál okai

Tudjuk, hogy mibe hal meg a nyugati ember: szív- és érrendszeri betegségekben, rákban, autoimmun és degeneratív betegségekben. Élete utolsó éveiben sok embert mesterségesen tartanak életben műszerekkel, műtétekkel, gyógyszerekkel. Talán kevésbé ismert, hogy a civilizációs betegségek a természeti népeknél ismeretlenek. A 19-20. század során igen sok, a civilizációtól izoláltan élő természeti népet ismertek meg felfedezők, antropológusok és orvosok, és egyöntetű volt az álláspontjuk, hogy a természeti emberek közt nincsenek szívbetegek, atópiás (asztma, allergia, ekcéma) vagy autoimmun betegek, ismeretlen a diabétesz, az elhízottság, a magas vérnyomás és a rák is igen elvétve fordul csak elő. A természeti emberek leggyakrabban bélfertőzésekben, balesetekben (pl. kígyómarás), vagy erőszakos halálban halnak meg. Mivel a természeti emberek, ha megérik a 15-20 éves kort, majd ugyanannyi ideig élnek, mint a nyugati ember, megcáfolható az a sokat hangoztatott érv, hogy azért nincs közöttük szívbeteg, cukorbeteg vagy rákos, mert nem élnek olyan sokáig, hogy ezek a betegségek kialakulhassanak náluk. Ezeknek a krónikus betegségeknek, mielőtt manifesztálódnának, már számos orvosi eszközökkel mérhető előjele van. Staffan Lindeberg 2010-ben megjelent könyvében, a "Táplálék és nyugati betegségek"-ben ismertette saját terepvizsgálatait, ill. összefoglalta mások korábban végzett kutatásait. A különféle laboratóriumi leletek és mérések egyértelműen bizonyították, hogy a természeti embereknél semelyik életkorban nem mutathatók ki a civilizációs betegségek megelőző jellemzői. A régészeti leletek, ill. a természeti emberen tett megfigyelések alapján ugyanezt mondhatjuk el a paleolit kor emberéről is.
Hogy a kőkori körülmények közt élőkhöz képest alig nőtt a felnőttkorban várható átlagos élettartam, csak azzal magyarázható, hogy amit a fejlődés egyik kezével adott, azt a másik kezével el is vette. De vajon meg tudjuk határozni, a civilizáció fejlődésének mely pontján romlottak el a dolgok?

A földművelés: időzített bomba az emberiség történetében

A fölművelésre Európában 5-8000 éve tért át a népesség. Az ember ekkor kezdett gabonaféléket termeszteni és fogyasztani, ill. állatokat tenyészteni és a tejelő fajták tejét különféle formában fogyasztani. Az e korból származó leletek szerint az emberek a paleolit kori ember magasságához képest átlagosan 5-10 cm-el összementek, maradványaikon a csontritkulás és hiánybetegségek (pl. vashiányos vérszegénység), valamint fertőző betegségek nyomai mutathatók ki. Az alultápláltság miatt a korábban 12-13 éves korban bekövetkező menstruáció 16-18 éves korra tolódott ki. Ennek isszuk ma a levét, mert a bőségben ismét korán kezdődik a nemi érés, és szakadék támadt a pszichoszociális és biológia érés közt. A földművelés miatt megváltozott étrend alaposan megtépázta az emberi faj egészségét. Az emberi szervezet kétmillió éven át olyan étrendhez alkalmazkodott, amely nem tartalmazott gyorsan felszívódó szénhidrátokat, nem tanulta meg kezelni a gabonafehérjét, a glutént, sem a tejben található fehérjéket. Az új étrend ezen sajátosságai azonban egészen a 19. század beköszöntéig valahogy rejtve maradtak, egyfajta időzített bombaként ketyegtek. Ebben része volt annak is, hogy a gabonafélék, majd a Kolumbusz utáni korszakban a burgonya, a kukorica, majd még később a rizs hatását ellensúlyozta egyrészt a sok elfogyasztott növény és húsféleség, másrészt a primitív őrlési technológia miatt a gabonafélékből készült ételekből a szénhidrátok lassan és részlegesen szívódtak fel. És fontos szempont az is, hogy az emberek kényszerűségből keveset ettek, de sok fizikai munkát végeztek, vagyis egészen az újkorig negatív energiaegyensúly jellemezte az átlagembert. A középkor uralkodó halálneme a fertőzés és az alultápláltság voltak, s igen sok nő halt meg szülési komplikációban is.


Az ipari forradalom hatásai

Az ipari forradalom alapvetően megváltoztatta a nyugati ember életét. Az egyre gyorsabb változások valahol a 18. század végén és a 19. század elején kezdődtek, legalábbis a civilizációs betegségek megjelenéséből erre következtethetünk. Az ipari forradalom több olyan változást idézett elő a nyugati ember életmódjában, amelynek jelentőségét csak mostanság kezdjük felismerni. A változás irányát abban ragadhatjuk meg, hogy a nyugati ember életmódja egyre inkább távolodik attól, amire az evolúció során adaptálódott. Genetikailag a kőkorra vagyunk optimalizálva, mint majd látjuk, olyan részletekben is, mint mondjuk a szabadban tartózkodás, vagy a bélflóra összetétele.
Az ipari forradalom egyik komoly problémákat felvető hatása az urbanizáció volt. Városok korábban is voltak, azonban már a nyugati népesség 70-80%-a városban él. Az ipari forradalom hatására bekövetkező rendkívül gyors népességkoncentráció egyik közvetlen problémája járványügyi, közegészségügyi természetű volt. A középkorra jellemző pusztító járványok oka ugyancsak az egyre nagyobb népsűrűség volt, de a százezres, majd milliós lélekszámú nagyvárosok kialakulása higiénés forradalmat kényszerített ki. A csatornázás, a tiszta ivóvíz, a hulladékelszállítás megoldása, a városok tisztántartása, a személyi higiéné fejlődése volt az -mint Thomas McKeown bizonyította-, amely elsősorban megoldotta a fertőző betegekből származó halálozás visszaszorulását.

A Tbc visszaszorulása jól szemlélteti a növekvő sterilitás hatását. Sem a Tbc baktérium, sem az antibiotikumok felfedezése nem befolyásolta a Tbc-s halálozás csökkenését. Természetesen az antibiotikumok sok ember életét megmentették, azonban népesség szinten a fertőzéseknek gátat vető fokozott higiéniát tekinthetjük a fertőző betegségek legyőzőjének.

A fokozódó higiénia nem várt következményei

A nyugati ember tisztaságmániája valahol az 1950-es években vált olyan fokúvá, hogy népességszintű megbetegedési hullámot indított el. A fokozódó sterilitás mára nyilvánvaló egyik következménye az atópiás (allergiás, asztmás, ekcémás) megbetegedések. Egy betegség gyakorivá válása, vagy egy betegség patomechanizmusában történő forradalmi felismerés mindig arra utal, hogy a felfedezést megelőző évtizedekben valamilyen tekintetben új korszak kezdődött, hiszen amikor egy betegség növekvő társadalmi teherré válik, a kutatások is intenzívebbé válnak. SGO Johansson 1967-ben írta le, hogy atópiás betegségekben a magas IgE (Immunglobulin E) szint oki kapcsolatban van a különféle atópiás tünetekkel. Johansson már 1968-ban leírta azt a paradoxont, amit azóta rengeteg vizsgálat igazolt, hogy a természeti népekben ötvenszer-százszor magasabb az IgE szint, mint az atópiamentes nyugati emberben. Ennek ellenére a természeti népeknél ismeretlenek az atópiás megbetegedések. A kutatások kiderítették, hogy a természeti népeknél a hihetetlen magas IgE szintet a különféle bélférgek és paraziták okozta immunválasz idézi elő. A bélférgesség az immunrendszer egy másik sejttípusát aktiválja, amely viszont képes elnyomni az allergiás választ létrehozó sejttípus aktivitását. Amikor különböző természeti népeknél kampányba kezdtek a bélférgesség ellen, a gyerekek közt különféle allergiák jelentek meg. A kutatások azt igazolták, hogy a atópiás betegségekben "elszabadult" immunválasz a bélben élő mikrobák és paraziták hiányával vagy megváltozott összetételével függ össze. Ezt igazolta egy egészen más irányú kutatás is. Összehasonlították a később atópiássá váló gyerekek és az atópiamentes gyerekek bélflóráját, és kiderült, hogy jelentős eltérések mutatkoztak.
David Strachan epidemiológus 1989-ben fogalmazta meg az un. higiénia hipotézist. Eszerint az allergiás betegségek a higiénia fokával arányosan növekednek. Minél jobbak az életkörülmények, annál valószínűbb az atópiás betegség. Azaz, minél kevesebb kórokozóval, parazitával találkozik a csecsemők és gyermekek szervezete, annál valószínűbben lesznek később atópiásak. Az ember evolúciója során olyannyira megtanult együtt élni a mikrobákkal és parazitákkal, hogy ezek a normál immunműködés feltételeivé váltak. Ezt foglalja össze meg a "régi barátaink" elnevezést kapott elmélet. Mivel az antibiotikumok válogatás nélkül kiirtanak mindenféle mikrobát, ezért a két éves kor alatt alkalmazott antibiotikus terápia és a később kialakuló atópiás betegségek közt szoros kapcsolatot találtak. "Régi barátaink" természetesen ugyanahhoz a természetes táplálékhoz szoktak, amit az ember évmilliókon át fogyasztott. A nyugati ember megváltozott táplálkozása jelentős negatív hatással van a bélflóra összetételére is.
Az atópiás betegségek gyakorivá válása modellje annak, miként zavart bele a civilizáció az ember és a mikrobák szimbiózisába.

Az élelmiszeripari forradalom hatása

A nagyvárosok élelmiszerellátása új kihívást jelentett, hiszen óriási tömegeket kellett ellátni tárolható, eltartható, szállítható, fertőzésmentes élelmiszerekkel. Az élelmiszeripar fejlődésének egyik meghatározó fordulata volt a malomipar és a cukoripar robbanásszerű fejlődése, mert ez olcsóvá tette a gabonafélékből készült termékeket és az 1800-as évekhez képest napjainkra százszorosára nőtt a cukorfogyasztás is. A városi emberek táplálkozásában az 1870-es évektől kezdődően érhető tetten egy nagy fordulat, mert ekkortól jelent meg a fejlettebb őrlési technológia és a dömpingáras olcsó amerikai gabona. Stabilizálódott az élelmiszerellátás, megszűnt a bőség és éhínség egymást váltó korszakai. Az emberek táplálkozását fokozatosan eluralta a gyorsan felszívódó, azaz a magas glikémiás indexű (GI) szénhidrátok fogyasztása és háttérbe szorult a növényi táplálék. Így ma az átlagember tápláléka 50-60%-ban finomított szénhidrátból áll, azaz gabonafélékből, burgonyából, rizsből, kukoricából, cukorból készült ételek teszik ki a naponta elfogyasztott táplálék nagyobb hányadát. A folyamatot jól mutatja, hogy a 19. század végén még csak a népesség 3-4%-volt elhízott, míg napjainkra a nyugati népesség 50-60%-a túlsúlyos vagy elhízott. A hízáshajlam evolúciós örökségünk, évmilliók alatt kialakult az a képességünk, hogy a fölöslegben elfogyasztott táplálékot zsír formájában eltároljuk. Mivel a magas GI-jű szénhidrátokból készült ételek nagy kalóriasűrűségűek, ezért aki ezekkel jóllakik, az egyben garantáltan több kalóriát fogyaszt, mint amennyit elhasznál. Az emberi faj az evolúció során egészen a földművelés kialakulásáig soha nem fogyasztott rendszeresen gyorsan felszívódó szénhidrátot, ezért szervezetünk ennek feldolgozására nem igen alkalmas. Jól példázza ezt azon természeti népek sorsa, akik a 20. század során hirtelen áttértek a nyugati étrendre: a természeti emberek 30-70%-a súlyosan elhízottá és cukorbeteggé vált. Valószínűleg a nyugati ember történetében is bekövetkezett a neolitikus forradalom után valami hasonló, ezért a mai ember relatíve jól viseli a magas glikémiás indexű szénhidrátalapú táplálkozást és az életkor előrehaladtával csak lassan jelennek meg ennek hatásai. A földművelés által bevezetett új táplálékok sokáig azért sem okoztak látványos problémát, mert az emberek sokat mozogtak.

Az urbanizáció nem kellőképpen tudatosított hatása a mozgásszegény életmód. A városi életmód, az egyre kevesebb fizikai erőfeszítést igénylő munka a népesség döntő többségénél mozgáshiányt eredményezett. Az ember evolúciója során napi 15-20 kilométer megtételéhez alkalmazkodott. Az utóbbi tíz évben derült fény arra, hogy a mozgás gyulladáscsökkentő hatású, azaz a mozgásszegény életmód olyan hatású, mintha a modern ember elhagyta volna annak a nagyhatású gyulladáscsökkentő szernek a szedését, amit évmilliókon át "szedett". A gyulladásnak ugyanis meghatározó szerepe van a civilizációs betegségek kialakulásában és fennmaradásában. A gyulladás szerepének felismerése többek közt azért késlekedett, mert az ötvenes években meghatározóvá vált koleszterinhipotézis teljesen tévútra terelte az orvostudományi kutatásokat. Az alapjaiban téves koleszterin hipotézisnek nagy szerepe volt abban, hogy a közegészségügyi ajánlásokban még inkább a szénhidrátok fogyasztására és az állati eredetű termékek fogyasztásának korlátozására helyezték a hangsúlyt.

Elég későn, csak a 80-as években írta le Gerald Reaven a metabolikus szindrómát, aminek a lényege az, hogy a sok magas GI-jű szénhidrátfogyasztás inzulinrezisztenciát okoz, majd ennek következtében felgyorsul az elhízás. Különösen veszélyes az un. viszcerális zsír, amely a belsőszervek körül rakódik le, ez ugyanis egyfajta hormonszervként folyamatosan gyulladáskeltő anyagokat bocsát ki. A metabolikus szindróma az alapja a szív és érrendszeri megbetegedéseknek is, vagyis a szívbetegség járványt nem a zsír vagy koleszterinfogyasztás növekedése idézte elő, hanem a nyugati étrendben egyre nagyobb teret kapó magas GI-jű szénhidrátok. Ezért is súlyosbította a nyugati népesség helyzetét a zsírfóbia, mert miközben megoldás akart lenni a szívbetegség és szívhalálozás robbanásszerű terjedésére, valójában a helyzet súlyosbodásához járult hozzá a zsírok szénhidrátra cserélésével és a gyulladáskeltő növényi olajok propagálásával. A szívinfarktus és a szívbetegség a modern nyugati ember betegsége. Természeti népeknél ismeretlen az érelmeszesedés, a magas vérnyomás, a szívbetegség. De a szívinfarktus ismeretlen volt a nyugati világban egészen 1872-ig, ekkor jelent meg az első orvosi infarktushalál leírás. De ezután is különlegesség maradt, s az infarktus első komolyabb elméleti elemzése csak 1900-ban jelent meg. Ritkasága miatt az 1920-as évekig az orvosok fel sem ismerték, ha páciensük infarktust kapott. Ezzel szemben alig húsz-harminc év múlva már a középkorú férfiak rettegett halálnemévé vált. Ugyanez a történet mondható el a 2-es típusú cukorbetegségről is, amely az 1800 évek végéig ritka volt, mint a fehérholló, majd a huszadik század során, ahogy nőtt a szénhidrátfogyasztás és csökkent a mozgás, úgy vált egyre gyakoribb betegséggé, mígnem elérte a nyugati népességben a majd' 10%-os gyakoriságot.

Hasonló a helyzet a rákkal is. A 19-20 század fordulóján sok természeti népet megvizsgáltak, de ráknak nyomát alig találták. Stanislas Tanchou francia tudós már 1843-ban megfogalmazta a később sokak által megerősített felismerést, hogy a rák a civilizáció betegsége. A 19. századbeli rákbetegek túlélési ideje azonban többszöröse volt a mai rákbetegekének. Ennek oka az alacsony inzulin és vércukor szintnek tulajdonítható. Otto Warburg már az 1920-as évek végén bebizonyította, hogy a rákos sejtek cukorfüggők. A rákos sejteket a metabolikus szindrómában jellemző magas inzulinszint és magas vércukorszint serkenti növekedésre és osztódásra. Az elhízás a rák egyik legkomolyabb kockázati tényezője. A másik kockázati tényező a metabolikus szindrómára jellemző krónikus gyulladás. A C reaktív fehérjével mért magas gyulladásszint rák esetén a rossz prognózis jele.

Az urbanizáció teremtette élelmiszerellátási igényre az élelmiszeripar technológiai okokból a gyorsan felszívódó szénhidrátokból készült ételekre koncentrált. A szénhidrátalapú táplálkozás a mozgásszegény életmóddal kombinálódva megalapozta a metabolikus szindrómával kapcsolatos betegségek, mint szív és érrendszeri betegségek, diabétesz, rák elterjedését, de akár említhetem a policisztás ovárium szindrómát is, amely a nők 15-20%-át is érinti.

A fényhiány

Az urbanizáció velejárója, hogy az emberek fedett helyen kezdték élni gyermekkoruktól az életüket. Különösen így volt ez a 19. században, amikor az emberek sötét gyárakban dolgoztak egész nap, és sötét lyukakban hajtották álomra a fejüket. A természeti népekben, akik sok időt töltenek a napon, a D vitamin vérszintje 80-100 ng/ml szintet ér el, a mai városlakókban a D vitaminszint 15-20 ng/ml. Sokáig talány volt számos betegségnél, hogy miért nő a gyakoriságuk Délről Északra haladva. Ilyen betegség a schizofrénia, az 1-es típusú cukorbetegség, a szklerózis multiplex, valamint további autoimmunbetegségek és a rák. De a legújabb kutatások szerint a D vitamin szerepet játszik még a szívbetegségek és az autizmus kialakulásában is. A D vitamin sokszínű hatását az magyarázza, hogy egy olyan hormon, amely befolyásolja a magzatkori agyfejlődést, az immunrendszer működését, szabályozza a gyulladásos folyamatokat és a sejtek osztódását. Mint említettem, fontos jel az, mikor kezdenek egy betegséget kutatók egymástól függetlenül is leírni. Pl. 1800 előtt egyetlen valódi schizofrén kórlefolyást sem ismerünk a szakirodalomból, de 1810 körül egymás után jelentek meg a leírások és a betegek száma rohamosan kezdett nőni. A szklerózis multiplex leírásai is a 19. század elején kezdtek felszaporodni. A rheumatoid artritiszt 1800-ban írták le először, s 1859-ben kapta meg végleges elnevezését.

Fontos rámutatni, hogy a D-vitaminhiány más táplálkozási hatásokkal kölcsönhatásba lépve vált megbetegítő tényezővé. A rák esetén a D-vitaminhiány a túltápláltsággal együtt rendkívül komoly rákkockázatot képvisel. Ezt jelzi az, hogy ugyanazon táplálkozás mellett a déli országokban harmadannyi a mellrákban vagy vastagbélrákban meghaltak száma.
Az autoimmun betegségek esetén különös interakció figyelhető meg. Szinte mindegyik autoimmun betegségben a D-vitaminhiány kockázati tényező a betegség kialakulására, és magas szintje védőfaktor. Ugyanakkor meggyőző bizonyítékaink vannak arra, hogy az úgynevezett "idegen fehérjék", melyekkel az emberi szervezet évmilliókon át nem találkozott, szintén autoimmun betegségeket okozhatnak. Ilyen idegen fehérje a glutén, a tejfehérjék, a hüvelyesekben található lektinek, és a kukoricában, a dohányban, a burgonyában, a paradicsomban található DING fehérjék. Az autoimmun betegségek egyik jó modellje az 1-es típusú cukorbetegség. E betegség ellen mind a csecsemőkori glutén- és tejmentes táplálkozás, de a magas D vitaminbevitel is egyaránt erős védelmet jelent. Az átlagcsecsemők viszont korán kapnak gluténtartalmú táplálékot és általában alacsony a D vitaminszintjük. Így az 1-es típusú cukorbetegség gyakorisága, hasonlóan más autoimmun betegségekhez, a 20. század során folyamatos növekedést mutatott.

A civilizáció átka

Ha visszafejtjük az emberi nem utóbbi 10 ezer évének történetét, látjuk, hogy a "nyugat alkonya" már induláskor kódolva volt. A fölművelésre való áttérés a növekvő népesség miatt kényszerűség volt. A fölműveléssel megjelenő új élelmiszerek egyfelől lehetővé tették a további népességnövekedést, ami a civilizáció hajtóerejévé vált, hiszen egyre újabb és újabb technikai nehézségekkel kellett megbirkózni, másfelől időzített bombaként ketyegtek a 18-19. századik. Az ekkor meginduló rohamos iparosodás és urbanizáció szabadította ki a civilizációs betegségek szellemét a palackból. A ma gyakori és leküzdhetetlen problémát jelentő szív és érrendszeri betegségek, a cukorbetegség, a rák, az autoimmunbetegségek, az atópiás betegségek és a mentális betegségként számon tartott működési zavarok mind az urbanizáció és a megváltozott táplálkozás összejátszásából alakultak ki. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nyugati civilizáció mai foka már az emberi genomba kódolt optimális életmódtól és környezettől való teljes eltávolodást jelenti. A főbb tényezők, melyekben megsértettük a természetes lét szabályait: a gyorsan felszívódó szénhidrát alapú táplálkozás, az idegen fehérjék fogyasztása, a mozgásról való lemondás, a természetes fény hiánya és a túlzott higiénia, azaz "régi barátaink" elárulása.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Irodalom:

  • Berna, A; Bernier, F; Scott, K; Stuhlmüller, B: Ring up the curtain on DING proteins. FEBS Lett, 2002, 524(1-3):6-10.
  • Bloomfield, SF; Stanwell-Smith, R; Crevel, RW; Pickup, J: Too clean, or not too clean: the hygiene hypothesis and home hygiene. Clin Exp Allergy, 2006, 36(4):402-25.
  • Canudas-Romo, V: The modal age at death as an alternative measure of longevity: an appraisal of current research. Lecture at University of Copenhagen on the 7th of June 2010. Web: http://www.demografi.dk/andet/ku7june.pdf
  • Clayton, P.; Rowbotham, J.: An unsuitable and degraded diet? Part two: realities of the mid-Victorian diet. J R Soc Med, 2008, 101(7):350-7.
  • Diamond, J: The double puzzle of diabetes. Nature, 2003, 423(6940):599-602.
  • Gurven, M; Kaplan, H: Longevity among hunter- gatherers: a cross-cultural examination. Population and Development Review, 2007, 33:321-365.
  • Hawkes, K; Jones, NB: Human age structures, paleodemography, and the grandmother hypothesis. In: Grandmotherhood: The Evolutionary Significance of the Second Half of Female Life. Chasiotis, A; Voland, E; Schiefenhovel, W (eds.): Rutgers University Press, New Brunswick ,2005. pp. 118-140.
  • Helmchen LA, Henderson RM. Changes in the distribution of body mass index of white US men, 1890-2000. Ann Hum Biol. 2004 Mar-Apr;31(2):174-81.
  • Hurtado, A. M.; Hurtado, I.; Sapien, R.; Hill, K.: The evolutionary ecology of childhood asthma. In: Trevathan, W. R.; Smith, E. O.; McKenna, J. J. (eds): Evolutionary Medicine. Oxford University Press, New York, 1999, pp. 101-134
  • Johansson, SG: Discovery and development of IgE assays. Clin Exp Allergy, 1997, 27 Suppl 1:60-3.
  • Johansson, SG; Mellbin, T; Vahlquist, B: Immunoglobulin levels in Ethiopian preschool children with special reference to high concentrations of immunoglobulin E (IgND). Lancet, 1968, 1(7552):1118-21.
  • Le Fanu, J: The rise and fall of modern medicine. Little, Brown and Co, London, 1999.
  • Matricardi, PM; Hamelmann, E: The hygiene hypothesis and allergic disorders. In: Rook, GAW (ed): The hygiene hypothesis and darwinian medicine. Birkhäuser, Basel, 2009. pp:117-134
  • Mendelson, SD: Metabolic syndrome and psychiatric illness: interactions, pathophysiology, assessment & treatment. Elsevier, Amsterdam, 2008.
  • Oeppen, J; Vaupel, JW: Broken Limits to Life Expectancy. Science, 2002, 296(5570):1029-1031.
  • Olshansky, S. J.; Passaro, D. J.; Hershow, R. C.; Layden, J.; Carnes, B. A.; Brody, J.; Hayflick, L.; Butler, R. N.; Allison, D. B.; Ludwig, D. S.: A potential decline in life expectancy in the United States in the 21st century. N Engl J Med, 2005, 352(11):1138-45.
  • Pollard, TM: Western diseases. An evolutionary perspective. Cambridge Univ Press, Cambridge, UK, 2008.
  • Strachan, DP: Hay fever, hygiene and household size. BMJ, 1989, 299:1259-60.
  • Szendi G: Boldogtalanság és evolúció. Jaffa, Budapest, 2010.
  • Szendi, G: Paleolit táplálkozás és korunk betegségei. Jaffa, Budapest, 2011.
  • Torrey EF. Schizophrenia and Civilization. Jason Aronson, 1980, New York.