Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Nevelési illúzióink

Nevelési Illúzióink | A gének közbeszólnak

Az emberi életet, mindennapi cselekedeteinket,a világról való gondolkodásunkat áthatják az illúziók. Vannak hasznos, de hamis illúziók is. A gyermekvállalás és -nevelés jellegzetesen a hamis illúziók tárházát jelenti.

 

Google hirdetés

 

Az emberi életet, mindennapi cselekedeteinket, a világról való gondolkodásunkat áthatják az illúziók. Az illúziók miatt hiszünk az élet értelmében, követjük a céljainkat, s az illúziók védőhálóként óvnak minket attól, hogy a nyers valóság drótkötelén egyensúlyozva elbizonytalanodjunk és megszédüljünk. Vannak hasznos, de vannak hamis illúziók is. A tudomány dolga, hogy a hamis illúziókat lerombolja, s cserébe új, hasznosabb illúziókat kínáljon. A gyermekvállalás és nevelés jellegzetesen az illúziók tárházát jelenti. Evolúciós küldetésünk a szaporodás, s amíg nem volt fogamzásgátlás, addig a szülés és gyermeknevelés jóval kevesebb illúziót "igényelt", mivel ez volt az élet rendje. A gyermekekkel való bánásmód a középkor Európájában meglehetősen barbár volt. A felvilágosodástól kezdve azonban fokozatosan kialakult a gyermek új szemlélete, majd megjelent a pszichológia és a gyermekpszichológia és velük együtt egy rakás hamis illúzió. A jogfosztott, különösebb törődést nem igénylő, a felnőttkort ritkán elérő lényből lassan a család központjává és legfőbb értékévé váló gyermek lett, akinek különleges fejlődési sajátságai speciális nevelési eljárásokat tettek szükségessé. Ma a gyermekkultusz korát éljük, a gyermekekben látjuk saját sikerünket és a jövőt, ezért sok szülő irreálisan nagy személyes felelősséget érez azzal kapcsolatban, hogyan alakul majd gyermeke sorsa. Ezt táplálja korunk gyermekpszichológiája is, amely még mindig közvetlenül a családi légkörből és a nevelési hatásokból vezeti le a felnőtté váló gyermek személyiségét. A gyermekbe fektetett idő és pénz óhatatlanul kitermeli azt az ideológiát is, miszerint a szülő és a gyermek egy közös nagy célon, a gyermek sikerességén munkálkodó szövetségesek.
Mindeközben hamis illúziók szövevénye béklyózza meg a szülők gondolkodását, ami aztán csalódásokhoz, bűntudathoz, rossz döntésekhez vezet.

Mennyből a pokolba?

Itt van rögtön egy hasznosnak tűnő, ám hosszútávon destruktív illúzió, miszerint a gyermekvállalás boldoggá tesz. A napjainkban felfutó boldogságkutatás természetesen erre a témára is rávetette magát, és mára számtalan kutatást idézhetünk, amely azt bizonyítja, hogy hiú ábránd a gyermekvállalástól boldogságnövekedést várni, mert pontosan az ellenkezője a jellemző.


(forrás: Clark és mtsi., 2008)

Az ábrán látható, hogy a gyermek születését nagy várakozások előzik meg, majd a boldogság rohamosan a gyermektelen időszak szintje alá süllyed és csak az ötödik évben kezdi elérni ismét az alapszintet (Clark és mtsi., 2008). A gyermeket, mint boldogságforrást tekinthetjük hasznos illúziónak, olyan mémnek, amely a szaporodást szolgálja. Kérdés, ki vállalna gyermeket a jövő ismeretében? Akik magukévá tették ezt a mémet, azok szaporodnak, és utódaik továbbviszik a mémet, akik pedig nem, azoknak nem születik utódja, és nem adódik át a gyermekellenesség mémje. De miért is káros ez az illúzió? Az első házasságok átlagos hossza 7-8 év, ami meglehetősen egybeesik azzal az időszakkal, amely alatt nagyjából megszületik az első gyermek, és a felek megtapasztalják csökkenő boldogságszintjüket. Sok nő depresszióba esik vagy inni kezd, sok férj ekkor kezd szerető után nézni. Ha a párok tisztában lennének a gyermekvállalás nehézségeivel, nem kapcsolatukat hibáztatnák életminőségük romlásáért. Egy 2012-es kutatás szerint minden életkorban csökken a gyermekvállalást követően a házaspárok élettel való elégedettsége, a statisztikák szerint azonban minél idősebbek házasságában születik a gyermek, a szülők annál jobban bírják a strapát és gyorsabban is heverik ki a gyermek okozta életmódváltás frusztrációját (Myrskylä és Margolis, 2012). Ebbe nyilván belejátszik az is, hogy az élettapasztalataik miatt kevesebb hamis elvárásuk van a gyermekvállalással szemben.

Egy házban az ellenséggel

Sokan melengetnek magukban szirupos gondolatokat a gyermekeikért rajongó szülőkről és a szüleiket imádó csemetékről. Ezt persze nap mint nap felülírják a mindennapos ellenkező tapasztalatok, mégis sokan úgy gondolják, biztos csak az ő szüleikkel vagy az ő gyermekeikkel van a baj. Ez az idilli kép persze az utóbbi 50-100 év terméke, és sok szülő mai is a keménykéz híve, de kultúránkba ideálként mégis a harmonikus szülő-gyermek kapcsolat épült be. Ennek azonban teljesen ellentmond a szülő-gyermek viszony evolúciós elemzése. A szülői befektetés modell szerint a szülőnek addig és olyan mértékben érdeke támogatni gyermekét, ameddig az optimális mértékben szolgálja összesített alkalmassága növelését, azaz génjei sikeres elterjesztését. E modell a gyermeket még passzív alanynak tekinti. Robert Trivers (1974) a szülő-utód konfliktus modellben már azt fogalmazza meg, hogy a gyermek szülei kizsákmányolásának maximalizálására van programozva. Ebből minden életkorban, de már a magzati élet során is, folyamatos ellenérdekeltség alakul ki szülő és gyermek között.

A magzati élet úgy kezdődik, hogy az anyai szervezet nem feltétlen törekszik a megtermékenyített petesejt befogadására. Ezt bizonyítja, hogy a terhességek 22-70%-a úgy szűnik meg, hogy a nő nem is tud róla (Wilcox és mtsi., 1988). Ha az anyai szervezet a magzat ellen dolgozik, akkor csak a legéletképesebb magzatok maradnak meg. A magzati fejlődés során az anya és a magzat ugyancsak ellenérdekelt a tápanyag megosztás szempontjából: az anyai szervezet igyekszik korlátozni a magzatot tápanyag felvételében, részben saját korlátozott forrásai miatt, részben, mert az anyának nem érdeke, hogy a megszületendő gyermek minél nagyobb legyen, hisz az már veszélyezteti az anya életét is. A magzat viszont különféle hormonális és vegyi eszközökkel a saját szempontjait akarja érvényesíteni az anyai szervezet működtetésében. A terhességi hányás védi a magzatot a terratogén anyagoktól, a terhességi cukorbetegség és a preeklampszia pedig a magzat jobb tápanyag ellátását hivatott javítani akár az anya egészségének veszélyeztetése árán is (Haig, 1993).

Csecsemő és kisgyerekkorban a gyermekek pszichológiai fegyverekkel küzdenek szüleik fokozott gondoskodásáért. A gyerekek gyorsan megtalálják szüleik gyenge pontjait. Ösztönösen igyekeznek kiváltani a szülőből a segítségnyújtást (pl. sírással, regresszióval), az elismerést (ügyességgel, bátorsággal), a szeretetet (szociális mosollyal, ragaszkodással, hízelgéssel). Sok szülő elég pontosan érzékeli a gyerek manipulációs szándékát, mégsem tud bűntudat nélkül nemet mondani. Pedig a szülő szeretne regenerálódni, további gyermekeknek életet adni, vagy egyszerűen csak élvezni az életet. Mégis, nehéz a szívtelenség és a jogos elutasítás közti határvonalat meghúzni. A szülő két rossz közt választhatnak: gyenge- vagy erőskezű lesz, de ki tudja, melyik fogja később megbosszulni magát? Kamaszkorban és házasodási korban az evolúciósan beépített szülő-gyermek konfliktus többek közt abból származik, hogy a szülő érdekelt gyermeke sikeres szaporodásában, azaz nem mindegy, kik a barátai és szerelmei, milyen korán kezd nemi életet élni, s kit választ házastársul.

Az alábbi grafikon azt mutatja, mennyire eltérő szempontok mozgatják a szülőket és gyerekeiket, amikor gyermekük leendő házastársáról gondolkodnak. A vizsgálatban mind a szülők, mind gyermekeik pontozták a kívánatos tulajdonságokat, majd a pontszámokat kivonták egymásból. A konfliktusok borítékolhatók.


(forrás: Perilloux és mtsi., 2011)

A jóléti társadalmak új jelensége, hogy a fiatalok egyre később állnak munkába, tanulmányaik befejezését késleltetik, a szülői otthont nagy sokára hagyják el. Ez a szülő elnyújtott szipolyozása, amit a szülők különböző okokból általában tolerálnak, de nem biztos, hogy olyan jól teszik. A semmittevést gyorsan meg lehet szeretni és könnyű beleragadni. Az állatvilágban a szülők érett utódaikat elkergetik, vagy azoknak részt kell venniük kisebb testvéreik gondozásában. A szülő-gyerek konfliktus az unokák születése után új terepen folytatódik, hiszen a szülők összesített alkalmasságát az unokák sikeressége is növeli, s ádáz viták szoktak folyni arról, hogyan kell nevelni az unokát. A csatában a nagyszülők fokozott befektetési hajlandósága súlyos érv, hiszen általában szükség van rájuk, cserébe nagyobb befolyásra tesznek szert az unoka nevelésében. A szülő-gyerek kapcsolat tehát természeténél fogva konfliktusos, és ez így van jól. Akkor van baj, ha a szülő és a gyermek nem képes érdekeit képviselni.

Nem ilyen lovat akartunk

Szülők kedvenc beszédtémája, hogy miért különbözik a "kicsi" annyira a "nagytól", mikor teljesen egyformán nevelték őket. A nagy "olyan jó fiú", a kicsi meg "szemtelen, lázad minden ellen", stb.

A szülők makacsul hinni akarnak a nevelés mindenhatóságában, és amikor azzal szembesülnek, hogy gyerekükből nagyon más lett, mint amit terveztek, akkor kezdődik a gyerek, a másik szülő, vagy az iskola hibáztatása. A nevelés mindenhatóságába vetett hit a 20. század elején kezdődött: John Watson, a behaviorizmus alapítója 1930-ban ezt írta: "Adjatok egy tucat egészséges csecsemőt, had neveljem fel őket az általam kialakított környezetben, és garantálom, hogy véletlenszerűen kiválasztva őket, bármivé felnevelem őket, akár orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt, sőt rablót és tolvajt faragok belőlük, függetlenül tehetségüktől, képességeiktől, törekvéseiktől, őseik hagyományaitól." A sors iróniája, hogy Watson fia pszichoanalitikus lett, ami - ismerve a behaviorizmus véleményét a pszichoanalízisről- nem nagyon vághatott egybe a papa elképzeléseivel. A százéves vitában ma ott tartunk, hogy egy dolgot biztosan kijelenthetünk: a nevelés gyakorolja a gyermek személyiségére és képességeire a legkisebb hatást. A gyermek személyiségének alakulását sokkal inkább meghatározzák veleszületett képességei, a testvérsorrendben elfoglalt pozíciója, valamint a családon kívüli hatások. Persze fontosak a családi értékek vagy a szülő-gyerek kapcsolat, de ezeket a hatásokat nem kéne túlértékelni.

A nevelés hatásába vetett hitet az egyéni tapasztalatok alapján nehéz megcáfolni. Két pszichiáter, apa és fia, különös esetről számoltak be. Két külön nevelt iker kereste fel az apát ill. fiát rendelőjében ugyanazzal a panasszal. Mindkét férfi kényszeres rendmániás volt. Amikor az apa megkérdezte betegétől, minek tulajdonítja ezt, a férfi azt felelte, hogy anyja rendkívül pedáns asszony volt, míg az ikerpár másik tagja ugyanerre a kérdésre azt felelte, hogy nevelő anyja rendkívül hanyag asszony volt (Rowe, 1994). Így van ezzel az átlagember is, de a pszichológusok is: mindig lehet valami magyarázatot találni arra, miként vált valaki a nevelés hatására olyanná, amilyen. A modern genetikai kutatás azonban merőben más képet fest a nevelési hatásokról.

(Irodalom a második rész végén)

Nevelési Illúzióink | A gének közbeszólnak

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre