Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Szellemírók, fantomszerzők, hamisítványok

(részlet Szendi G: Depresszióipar. 2005 Sík kiadó, Budapest, 2005 könyvből)

A szakfolyóiratok szerkesztői három "G"-t emlegetnek lemondóan. "Ghostwriter" (fantomszerző), "guestwriter" (vendégszerző) és "giftwriter" (ajándékszerző). A három G lényege, hogy a cikket nem a szerzők írják, ami önmagában abszurdum a tudomány világában, ahol a szerző neve és személye fémjelzi a kutatás vagy vélemény súlyát és jelentőségét. A három G a bunda három fajtája, amibe öltöztetni lehet a pőre cikkeket. A szakfolyóiratokban ez az image-formálás ipari méretekben folyik.

 

Google hirdetés

 

Richard Smith, a British Medical Journal szerkesztője 2001-ben így panaszkodott: "Mi, az orvosi folyóiratok szerkesztői aggódunk amiatt, hogy olykor olyan vizsgálatokat jelentetünk meg, amelyekben a feltüntetett szerző nem vett részt, nem látta a nyers adatokat, és nem szólt bele az adatok értelmezésébe. Ehelyett a vizsgálatot pénzelő szponzor - gyakran gyógyszercég - tervezi a vizsgálatot, analizálja és értelmezi az adatokat. Az olvasók és a szerkesztők be vannak csapva."
A legveszélyesebb formája a hamisításnak a fantomszerzőség.
A fantomszerző névtelen szakíró, aki egy gyógyszercég rendelésére előre megadott szempontok és anyagok alapján legyárt egy tudományos közleményt, amelyet aztán egy vagy több jól megfizetett neves kutató neve alatt publikálnak. A többrendbeli tudományos hamisításnak nincs semmilyen következménye, pedig közvetve emberek egészségét, sokszor életét teszi kockára.
Annette Flanagin és munkatársai 1998-ban három nagyon rangos és három szűkebb körben ismert lap 1996-ban megjelent cikkeit vizsgálták meg a szerzőknek kiküldött anonim kérdőív alapján; 809 cikkből 93 (11 százalék) bizonyult szellemszerzőségűnek. A kutatási beszámolók átlagosan 13 százalékban, az összefoglalók átlagosan 10 százalékban származtak fantomíróktól, a rangos lapokban 16 százalékuk. A cikk vizsgálta a jutalomszerzők arányát is (ők olyan "társszerzők", akik ténylegesen nem vettek részt a cikk megszületésében). Ez leginkább etikai kérdés, és nem vonja kétségbe a közölt adatokat - pont az a baj, hogy nyomatékosan hitelesítheti őket. Mivel a megkérdezett szerzők 69 százaléka válaszolt, csak találgatni lehet, hogy akik nem válaszoltak, rontották vagy javították volna-e a statisztikát.
Drummond Rennie és munkatársai 2000-ban a fantomírók számának növekedésével indokolta meg, hogy a JAMA ezentúl részletes leírást kér arról, melyik szerző mivel járult hozzá a cikk megírásához. Antony Barrett 2003-as becslése szerint az orvosi lapokban megjelenő cikkek fele fantomszerzőktől való, és a nevüket és reputációjukat "kölcsönző" tudósok pénzt kapnak azért, hogy nevük alatt jelenhet meg a publikáció. A cikkek célja, hogy az orvosokat meggyőzze egy adott szer vagy eljárás hatékonyságáról.
Susanna T. Reest felkavarta a British Medical Journal egy cikke, amely az orvosok és a gyógyszeripar szétválasztását sürgette, és a szerkesztőséghez címzett levelében (Rees, 2003) leírja, hogy évekig dolgozott asszisztensként egy orvosi cikkeket író ügynökségnél, ahol többek közt az volt a feladata, hogy a folyóiratokhoz benyújtott cikkek és absztraktok elektronikus formájából eltávolítson minden nyomot, ami a fantomszerzőkre utal, és beírja azokat a szerzőket, akiknek megvásárolták a nevét. Ez mindenféle technikai trükköket igényelt, ugyanis a szövegszerkesztők rengeteg nyomot írnak bele a dokumentumokba a felhasználó számára láthatatlan módon. A cikkek megrendelői természetesen a gyógyszercégek voltak - írja Rees.
Melody Petersen (2002a) részletesen leírja, hogyan zajlanak a dolgok a kulisszák mögött. A hiperaktív gyerekeknek felírt stimulánst, a Ritalint forgalmazó cég konkurense megjelent a piacon egy tizenkét órás elnyújtott hatást biztosító termékkel, mire válaszként a cég előállt a Ritalin LA nevű változattal, amely nyolc-kilenc órán át hatásos. Vizsgálat nem állt rendelkezésre, amellyel igazolni lehetett volna, hogy ez a szer jobb, mint a konkurensé. A gyógyszercég tanácsadói oldották meg a problémát: meggyőztek két professzort, John S. Markowitzot és Kennerly S. Patrickot (Dél-karolinai Orvosi Egyetem), hogy a már meglévő összefoglaló cikküket írják át úgy, hogy a cikk végkövetkeztetése az legyen, hogy a Ritalin LA igen hatékony szer, és jobb, mint a tizenkét órán át ható konkurens gyógyszer. A kéziratot Linda Logdberg írta meg, aki anatómusként tizenkét éve szellemírásból élt az Intramed nevű cég alkalmazottjaként. Logdberg megkapta a cégtől a vázlatot, valamint a konklúziót, és pár nap alatt megírta a nyers változatot. A cikket ezután elküldték a gyógyszercégnek, az jóváhagyta, végül a professzorok megkapták a nevük alatt megjelenő cikket és a nevükért járó pénzt.
Melody Petersen (2002a, 2002b) a Neurontin (gabapentin) történetét is ismerteti. A gyógyszert epilepszia ellenes gyógyszerként törzskönyvezték, de csak kiegészítő kezelésre szólt az engedély. Ám a gyártó cég, a Warner-Lambert szerette volna, ha a szert széleskörűen alkalmazzák: figyelemzavaros gyerekeknél, neurológiai fájdalmakban, bipoláris betegségben, migrénben, gyógyszer- és alkoholmegvonás során kialakuló epilepsziás rohamokban és nyugtalanláb-szindrómában, valamint epilepsziában. Ezekben a kórképekben és önálló gyógyszerként epilepsziában az FDA nem engedélyezte a gyógyszert, mivel nem bizonyult hatékonynak, azonban az amerikai gyógyszertörvények értelmében, ha egy gyógyszert valamilyen indikációval bevezettek, onnantól az orvosok saját felelősségükre bármire felírhatják. A gyártó cég tehát olyan cikkeket rendelt, amelyek igazolni látszanak a Neurontin hatásosságát ezekben a kórképekben is, és lefizetett orvosok neve alatt publikálta azokat. Az ügyet a bostoni államügyészség perre vitte, melynek során kiderült, hogy a gyártó cég nemcsak fantomírásokat alkalmazott a Neurontin nem igazolt indikációs területeken való elterjesztésért, hanem fizetett is azoknak az orvosoknak, akik sok Neurontint írtak fel. Az orvosokat Hawaiiba vagy Floridába vitte nyaralni, meg az 1996-os atlantai olimpiára utaztatta. Volt olyan orvos, aki 308 ezer dollárt kapott ösztönzésként, hogy konferenciákon más orvosokat is rávegyen a szer alkalmazására. A cég igyekezett rávenni az orvosokat, hogy a szükségesnél nagyobb dózisban írják fel a szert - hadd fogyjon! A gyár két reklámcéget kért fel szellemírások készítésére, cikkenként tizenkétezer dollárt fizetett, s az orvosok, akik nevüket adták a cikkekhez, fejenként ezer dollárt kaptak. 2000-ben a kampány hatására a Neurontin 78 százalékban olyan betegségekben írták fel, amelyekben hatása nem volt igazolva. A szer forgalma 1995-ben 97,5 millió dollár volt, 2003-ban már 2,7 milliárd. A gyógyszer hatására kétezren követtek el öngyilkossági kísérletet, százhatvanan pedig végzetes öngyilkosságot. Most az utódcég, a Pfizer, amely közben a Neurontin gyártóját felvásárolta, 430 millió dollárt fizetett azért, hogy elejtsék a vádat (Barrett és mások, 2004).

Az American Journal of Medicine szerkesztője azt nyilatkozta, hogy szerzőiket nem vethetik alá hazugságvizsgálatnak, kénytelen hinni nekik, ha azt állítják, ők a cikk szerzői. A British Medical Journal szerkesztője szerint a lektori folyamat nem alkalmas csalások leleplezésére, mert alapfeltevés, hogy a cikk írása során minden becsületesen történt.
Egyébként a Szellemírók Nemzetközi Szövetségének honlapja elérhető a www.ghostwritersinternational.net címen, ahol bárki rendelhet tőlük bármit igazoló cikket.
(Kiegészítés, a könyvemben nem szerepel:)

Amikor a Pfizer ellen csalás vádjával vádat emeltek, hozzáférhetővé váltak dokumentumok. Healy és Cattell (2002) átvizsgálva a Zolofttal kapcsolatos előkészített publikációkat, számos tanulmányt talált, melyet egy szellemírással, vagyis hamisított cikkek írásával foglalkozó cég, a Current Medical Directions állított elő. A Pfizer archívumában ezeknek a cikkeknek a szerzői helyén "később meghatározandó" felirat állt. Healy és Cattell végignézték a Zolofttal kapcsolatban 1998-2000 közt megjelent össze publikációt, és kiderült, hogy ezekből 41-et 'hagyományosan" írtak, 55 viszont szellemírás volt, ekkor már neves szerzők nevével ellátva. A szellemírások a JAMA-ban, az Archives of Geneneral Psychiatry-ban, az American Journal of Psychiatry-ban és egyéb neves lapokban jelentek meg.

Csaló tudósok

2003 februárjában a The New England Journal of Medicine-ben nyolc szerző cáfolta és visszavonta (Coats és mások, 2003) azt a 2002 októberében nevük alatt megjelent publikációt (Shamim és mások, 2002), amely részletesen leír egy kezelési módszert és annak klinikai vizsgálatát. Andrew J. S. Coats és munkatársai 2003-ban a szerkesztőséghez eljuttatott levelükben azt írták, hogy a szerzők többsége nem olvasta a cikk kéziratát, és a cikkről akkor szereztek tudomást, amikor az megjelent. A szerkesztői kommentár szerint az egyik társszerző bevallotta, hogy a cikk benyújtásakor és a korrektúrák során mindvégig aláhamisította a többi szerző nevét (Curfman és mások, 2003). De el lehet ezt hinni? Nyilván mind a nyolc kutató részt vett a csalásban, aztán valaki rájött, talán a lap szerkesztősége, és a kutatók a szerkesztőséggel közösen kifundált névtelen parasztáldozattal kihátráltak a kínos ügyből. A klinikai vizsgálat vakójában fantomvizsgálat volt, csak a fantázia világában létezett.
A tudomány tele van értéktelen, mondvacsinált tanulmányokkal, mert a nemzetközi tudományos életben csak annak van rangja, aki kilószámra publikál. Ez a publikációs hajsza Magyarországon is szüli a rengeteg semmitmondó tanulmányt. Millió dollárok és forintok sorsa dől el azon, hogy a szerzőnek elég hosszú-e a publikációs listája, hogy írásai és elég neves lapokban jelentek-e meg. Sok burjánzó fantáziájú kutatónál jelenik meg az adathamisítás Mefisztója, aki azt súgja: add el a lelkedet, és cserébe kapsz sok-sok publikációt és ösztöndíjat. Van, aki megvárja, hogy gyógyszergyári ügynök képében megjelenik az ördög, van, aki öntevékeny.
Öntevékeny ember Eric Poehlman professzor is, a Vermont Egyetem kutatója, aki 2005 márciusában némi nyomásra bevallotta, hogy tíz éve alakítgatja adatait, mint szobrász az agyagot, hogy az jöjjön ki, amit megálmodott, és ami persze jól eladható. Tíz év alatt elismert szakemberré vált az öregedéssel és klimaxszal járó testi változások és energia folyamatok kutatása terén. Kétszáz publikációja jelent meg neves lapokban, és most találgatni lehet, melyik igaz és melyik hamisítvány (Payne, 2005). Cikkeire több százan hivatkoztak, könyvek jelentek meg, melyek részben az ő kutatásaira épültek. Harold C. Sox a Annals of Internal Medicine szerkesztője már 2003-ban szerkesztői közleményben jelentette be Poehlman 1995-ös cikkének visszavonását a napvilágot látott adathamisítás miatt. A visszavont cikkben Poehlman és munkatársai fabrikált adatok alapján azt a keserű képet vetítették a nők elé, hogy klimax után egykettőre leépülnek. Az egyik vizsgálati alany, Susan Real rendszeres aerobikkal és egészséges életmóddal tartotta remek kondícióban magát. Mikor megtudta tesztje eredményeit: hogy izmai - a sport ellenére - rohamosan sorvadnak, nem akart hinni a fülének. Beszélni akart Poehlmannal, de az csak visszaüzente, hogy sajnos a "tények, azok tények". Susan depresszióba esett, de most már ő is tudja, hogy a tények nem mindig "tények". Poehlman nemcsak a tudományt csapta be, hanem vizsgálati alanyait is, akik évente sok-sok időt töltöttek önkéntesen éjjel és nappal a kórházban, hogy méréseket végezhessenek rajtuk. Az adatokat aztán Poehlman hazavitte, ránézett feleségére, és minden pozitív adatot ellátott negatív előjellel. "Másnak se legyen jó", gondolhatta magában. A kutató körülbelül tízmillió dollár ösztöndíjat gyűjtött be tízéves adatfarigcsálása alatt, ezért most öt év börtönbüntetést kaphat.
Barry Garfinkel öngyilkosság-kutató azon ritka kivételek közé tartozik, akik tűzbe tették a kezüket egy antidepresszánsért, és megégették vele. A kutatót csalás vádjával hathavi börtönre, négyszáz óra közmunkára és 214 ezer dollár büntetésre ítélték. Garfinkelt az Anafranil (clomipramin) vizsgálatával bízta meg a Ciba-Geigy, pontosabban azzal, hogy biztonságos-e gyermekkori kényszerbetegségben. Garfinkel túl macerásnak találta a vizsgálati tervet: havonta behívni és tüzetesen megvizsgálni a betegeket. Ehelyett vagy levélben érdeklődtek a beteg hogyléte felől, vagy orvosilag képzetlen asszisztenseivel "vizsgáltatta" meg őket, és meg nem engedett gyógyszereket is alkalmaztak a gyerekeken, ha úgy látták, kiesnének a vizsgálatból a mellékhatások miatt. Garfinkel végül is olcsón megúszta, összbüntetésként ugyanis 125 évet is kaphatott volna (Henkel, 1994).
Brian C. Martinson és munkatársai 2005-ben végzett felmérésében név nélkül az amerikai kutatók egyharmada vallotta be, hogy plágiumot, adathamisítást, a tények megváltoztatását, statisztikai manipulciót stb. követett el a siker és anyagi haszon érdekében.
(Kiegészítés, könyvemben még nem szerepelt:)

Az ADHD svéd "változata" a DAMP (deficit a figyelemben, motoros kontrolban és percepióban). Svédországban 2004-ben nagy felzúdulás támadt, mert Christopher Gillberg professzor több mint húsz év (22 folyóméter, 100 000 oldal) kutatási anyagát semmisíttette meg, csak hogy ne kelljen egy független bizottságnak bemutatni a nyersadatokat, miután bírósági ítélet kötelezte erre. Gillberg több nemzetközi és svéd szakcikkben állította, hogy a svéd gyerek 10% kezelésre szorul DAMP vagy más minimális neurológiai deficit miatt (White, 2004). A BMJ hasábjain hozzászóló kutatók egybehangzó véleménye, hogy Gillberg tudományos csalásainak leleplezését akarta megelőzni (BMJ, 2004).

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre