Fordította: Szendi Gábor
Egy hiteles történet arról, hogy az Alzheimer genetikai hajlam ellenére is megállítható és visszafordítható
Életem nagy részében soha nem hittem igazán abban, hogy demenciában fogok szenvedni. Aggódtam emiatt, néha nagyon is, mert a családomban a demencia öröklődik. De valahogy nem hittem, hogy ez velem is megtörténhet. Tévedtem.
A nevem Deborah. 55 éves vagyok. Huszonkilenc éve vagyok házas életem szerelmével (a főiskola óta). Négy csodálatos gyermekünk van, akik már a tizen- és huszonévesek, valamint egy kutyákból és macskákból álló állatsereglet. A Harvard Egyetemen végeztem főiskolát, ahol Kelet-Ázsia tanulmányokból és kormányzatból kitüntetéssel diplomáztam. Néhány évvel később kitüntetéssel végeztem a Pennsylvaniai Egyetem jogi karán. Szakmai munkám az újságírástól (ABC News) a jogon át (családjog: válások, gyermekelhelyezés) a színházig (színészkedés, rendezés és producerkedés, legutóbb a Broadwayn) vezetett.
Mindezt azért mondom el, mert az én történetem szempontjából ez számít. Azért fontos, mert amikor a 40-es éveimben jártam, annak ellenére, hogy annyi éven át tanultam gondolkodni, már nem tudtam jól gondolkodni.
A kognitív hanyatlás korai szakaszában voltam, az Alzheimer-demencia felé vezető úton. Ez azt jelentette, hogy már nem tudtam olyan anyja lenni a gyermekeimnek, amilyen szerettem volna, és hogy az újságírói, ügyvédi vagy színházi rendezői munka már nem tűnt számomra életképes szakmai lehetőségnek.
Sokat gondolkodtam azon, hogyan osszam meg a korai kognitív hanyatlással kapcsolatos történetemet. Amikor a legközelebbi barátaimon és családtagjaimon kívül bárkinek beszéltem a történtekről, mindig álnevet vagy csak a keresztnevemet használtam. Hogy miért? Zavartság, szégyenérzés, csökkent értékűség.
Azért is habozom beszélni a történtekről, mert néhány alkalommal, amikor meg mertem nyílni, néhány embert (bár biztosan nem a legtöbbet) szkeptikusnak és elutasítónak találtam. Csak "feleslegesen aggódom" a "normális öregedés" miatt? kérdezték. Mert időnként mindenki elfelejt valamit, vagy nem ismer fel valakit, vagy nem találja az utat, vagy összekeveri a szavakat, vagy nem emlékszik arra, amit olvasott... nem igaz?
De most, hat évvel azután, hogy a Bredesen protokoll követésével megfordítottam a tüneteimet, olyan éles és tiszta vagyok, mint valaha. A kognitív hanyatlás minden egyes tünete eltűnt. Ezért úgy döntöttem, hogy eljött az ideje, hogy nyíltan és őszintén elmondjam a teljes történetet arról, hogy mi történt velem, és hogyan lettem jobban. Mindenkinek tudnia kell, hogy az Alzheimer-kóros demencia nemcsak megelőzhető, hanem - különösen a korai stádiumban - vissza is fordítható . Tehát mindazok számára, akik olyanok, mint én, de még nem tudnak róla, ez a történet az önöké.
Hét évvel ezelőtt nagyjából a sötétben tapogatóztam azzal kapcsolatban, hogyan kezdődik a demencia. Soha nem hallottam a korai kognitív hanyatlás kifejezést. Nem tudtam, hogy vannak olyan kezdeti tünetek, amelyek végül az Alzheimer-kórhoz vezetnek. Fogalmam sem volt arról, hogy valakinek húsz-harminc évvel azelőtt is lehetnek ilyen tünetei, mielőtt annyira károsodna, hogy orvoshoz fordul, és megkapja az Alzheimer-kór diagnózisát. Pedig tudnom kellett volna.
A nagymamám - apám édesanyja - Alzheimer-kórban halt meg. Matematika- és fizikatanárnő volt, jóval azelőtt, hogy a nők számára általános lett volna ezeket a tantárgyakat tanítani. De amikor a hatvanas évei végén járt, nem sokkal azután, hogy nagyapám meghalt, nagyon zavarodott és feledékeny lett. A rendőrség talált rá nagymamámra, amint egy forgalmas minnesotai autópályán bolyongott a hóvihar közepén. Azt mondta, hogy csak hazafelé tart.
Az én apám is Alzheimer-kórban halt meg. Hat hónappal ezelőtt.
Apám betegségének és gyötrelmes halálának fájdalmas iróniája mindenkit megrázott, aki ismerte őt. Apám zseniális és kivételesen együttérző neurológus volt. Ő volt az az orvos, akihez minden szakorvos elküldte a "rejtélyes" eseteit, mert logikusan és a sémákon kívül is gondolkodott. Ő fejlesztette ki az MS (szklerózis multiplex) kezeléseit, és úttörő szerepet játszott a stroke megelőzésében. Újszerű módszereket talált a fájdalom csillapítására, különösen a migrénes betegek számára, mert - ahogy ő mondta - senkinek sem szabad hagyni szenvedni. Apám gyakran mondta nekem: "Soha nem mehetek nyugdíjba", mert túl sok embernek volt szüksége a segítségére. De néha voltak olyanok, akiknek egyáltalán nem tudott segíteni, például azoknak, akiknek Alzheimer-betegsége volt.
Mindazok ellenére, amit a betegeiért tett, apám mindig ott volt nekem is. Amikor idősebb lettem, és már nem éltem otthon, bármilyen kérdéssel, legyen az kicsi vagy nagy, a nap bármely szakában felhívhattam.
Nem tudom, hogy apám mikor jött rá, hogy demenciában szenved, mert soha nem beszéltünk róla. De azt tudom, hogy tudta. Egy nap, amikor a memóriája már kezdett romlani, eltévedt, miközben a kocsiját vezette - nagyon, nagyon eltévedt. Elment a szupermarketbe, de sok óra múlva sem tért vissza. A lányommal az oldalamon mindenhová elmentem, kétségbeesetten kerestem őt. Végre megtaláltuk, hazavittük. Elmagyaráztam neki, mi történt, rám nézett, és tisztán és határozottan azt mondta: "Ami nekem van, azzal senki sem tud mit kezdeni". Ő tudta.
De azt nem tudom, hogy pontosan mikor ismerte fel először a saját kognitív hanyatlását. Amikor kezdett eltévedni? Vagy évtizedekkel korábban, amikor már nem tudta jól felismerni az emberek arcát, vagy amikor kezdte elveszíteni az olvasás iránti szeretetét? Már tudom, hogy rendkívül nehéz felismerni a kognitív hanyatlás első tüneteit. Ez azért van, mert nagyon apró lépésekben jelentkezik, így alig vesszük észre.
Számomra a kognitív hanyatlás első azonosítható tünete az volt, hogy nehezen ismertem fel az arcokat. Ez körülbelül akkor kezdődött, amikor 40 éves lettem. Egyszerűen csak nem tudtam felismerni sok embert, akit rendszeresen láttam.
Megtanultam trükköket használni az emberek azonosítására. Egy nyáron a városi vásáron a péksüteményes standnál dolgoztam, sok ismerős ember jött oda, próbáltak beszélgetést kezdeményezni…De mindenki idegennek tűnt számomra.
Ezután elkezdtem kivonulni bizonyos társadalmi helyzetekből. Mindig is csodálkoztam, hogy ez idő alatt az emberek azt gondolták rólam, hogy bunkó vagyok, vagy csak visszahúzódó. Nem akartam egyik sem lenni. De tényleg ijesztő, hogy nem tudod, ki az, akit ismerned kellene; nem tudod, mit mondj vagy mit kérdezz.
Akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy az arcfelismerési nehézségek a kognitív hanyatlás egyik tünete lehetnek. Ha tudtam volna, talán jobban megijedtem volna. Ehelyett kutattam egy kicsit, és úgy döntöttem, hogy prozopagnózia (arcvakság) alakult ki nálam.
Ahogy haladtam előre a 40-es éveimben, észrevettem, hogy sok mindenben nem vagyok olyan jó, amiben korábban nagyon jó voltam. Az orosz és a kínai nyelvtudásom, amelyek egyaránt társalgási szintűek és folyékonyak voltak, mintha teljesen eltűntek volna az agyamból.
Az új helyeken való eligazodásban is nagyon jó voltam. A 40-es éveimben már nem szerettem megtalálni az utat. Már nem voltam jó benne.
Aztán ott volt a zene. Gyerekkoromban zongorázni tanultam, de a 40-es éveim végén, amikor több mint egy évtized után először ültem zongoránál, ránéztem egy kottára, és rájöttem, hogy nem tudom elolvasni.
A negyvenes éveim alatt tapasztalt egyéb kognitív változások is számosak voltak, bár egyik sem tűnt külön-külön különösen drámainak, és mindet el lehetett magyarázni azzal, hogy "csak öregszem". Kezdtem elveszíteni az olvasás iránti szeretetemet, mert nem mindig tudtam emlékezni arra, amit olvastam.
Az olyan beszélgetésekből is elkezdtem kikapcsolódni, amelyek nem "az én területemhez" tartoztak, mert nehezen érthetőek voltak. Már nem tudtam követni az összetett filmeket, és néha otthon maradtam, amikor a férjem és a tizenéves gyerekeim moziba mentek. A tennivalókra való emlékezés szinte lehetetlenné vált. Ez különösen furcsa volt számomra, mert mindig is olyan jó memóriám volt az apró dolgokra.
Ezekben az években alvászavarok alakultak ki, és frusztrálónak találtam, hogy a kávé már nem segített abban, hogy reggelente éber legyek.
Különösen aggasztó volt számomra akkoriban, hogy minden nap délután négy óra után minden látható ok nélkül kimerültnek éreztem magam. Folyton azon gondolkodtam, hogy mi a baj velem?
Azt gondolhatnánk, hogy az arcfelismerési problémáim, az idegen nyelvek törlődése, vagy a késő délutáni tompa agyam miatt fel kellett volna merülnie, hogy talán demenciában szenvedek. De nem így történt. Először is, nem tudtam, hogy ilyen fiatalon is jelentkezhet. Másodszor pedig nem tudtam, hogy mik a tünetei. Csak feltételeztem, hogy öregszem, bár sokkal gyorsabban, mint a barátaim.
Ráadásul a fent leírt kognitív változások mindegyike mikrolépésekben, körülbelül tíz év alatt következett be. Számomra ez teszi különösen alattomossá az Alzheimer-kór kialakulását.
Az emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy azokban az években a férjem aggódott-e. Mit vett észre? A válasz pedig az, hogy hozzám hasonlóan ő is tudta, hogy néhány dolog nem "stimmel" velem kapcsolatban, de nem tudta, hogy miért.
Hogy igazságos legyek, elég jó lettem abban is, hogy kompenzáljam azt, ami nem működött olyan jól. A körülöttem lévőknek gyakran fogalmuk sem volt arról, milyen keményen dolgozom, hogy "normálisnak" tűnjek.
Aztán, amikor már majdnem 48 éves voltam, furcsa dolog történt. A kutyámat hívva nem a nevét, hanem egy étel nevét kiáltoztam. Egy másik esetben hasonló kezdetű, de egészen másképp befejeződő, oda nem illő szót használtam.
Anyám látott egy riportot egy klinikáról, amely a demencia megelőzését népszerűsítette. Elsőre tiltakoztam, de aztán felkaptam a telefont, és felhívtam a demencia klinikát.
Abban a reményben érkeztem a találkozóra, hogy megtudok mindent, amit a demencia megelőzéséről tudni lehet, és egy kicsit féltem attól, hogy mit találhat az orvos. A váróteremben ülve édesanyámmal az Alzheimer-kór különböző stádiumában lévő betegeket láttam. Fiatalnak és kívülállónak éreztem magam, és elszántan bizonyítani akartam, hogy az agyam teljesen rendben van. Az első interjún említettem néhány aggodalmat: az arcfelismerési problémáimat, a munkahelyi megbeszéléseken való "homályos" érzésemet, és azt, hogy sokszor annyira "kifáradtam". Az orvos ezután egy hosszadalmas (több órás) kognitív tesztet kért tőlem. Azt hittem, hogy gyerekjáték lesz, de már az első kérdés után rájöttem, hogy a teszt valójában elég nehéz. "Melyik emeleten vagyunk?" - kérdezte a tesztemet felvevő orvostanhallgató. Nem emlékeztem, hogy lifttel mentünk-e, vagy lépcsőn mentünk fel. Kitaláltam. Első emelet?
Végül az eredményeim nem voltak egyenletesek. Felajánlották, hogy hathavonta megismételhetem, hogy lássam, történt-e változás.
Az orvos azt javasolta, hogy végezzek el egy genetikai tesztet, hogy kiderüljön, hordozom-e a gyakori Alzheimer-gént, az ApoE4-et. Kezdetben elutasítottam a vizsgálatot. Számomra úgy tűnt, hogy nincs értelme tudni, hogy van-e bennem a gén, amikor semmi jelentőset nem tehetek a megelőzés érdekében. Akkoriban csak annyit tudott ajánlani, hogy minden nap mozogjak, és hogy bizonyos ételeket egyek, vagy tartózkodjak azok fogyasztásától, ami a legjobb esetben is késleltetheti (hónapokkal? évekkel?) az Alzheimer-kór kialakulását. Miért kellene még jobban aggódnom a jövőm miatt, mint amennyire eddig is aggódtam?
De meggondoltam magam, és végül elvégeztettem a genetikai vizsgálatot. Ami végül meggyőzött, az a következő volt: az orvos azt mondta, hogy ha tudná a genetikai státuszomat, akkor talán jobban be tudna juttatni egy Alzheimer-kór elleni gyógyszerkísérletbe, ha valahol szükségem lenne rá.
Az eredménynek nem kellett volna meglepnie. A családi kórtörténetemet és a tüneteimet figyelembe véve tudnom kellett volna, hogy ApoE4-pozitív leszek. De amikor az orvos közölte velem, megdöbbentem és megrémültem - megrémültem, mert pontosan tudtam, hogy mi vár rám.
Apám is elkezdett változni a negyvenes éveiben. Húsz év alatt észrevehetően "lelassult". Már nem használta azokat a díszes szavakat, és kevesebb szójátékot és viccet talált ki. Valahol útközben elvesztette az olvasás iránti szeretetét is. Abbahagyta az orvosi cikkek írását. Szellemileg is egyre később fáradt el, és úgy változtatta meg a munkarendjét, hogy kora délutánra el tudjon menni a kórházból. Micsoda kontraszt volt ez ahhoz az apához képest, akivel együtt nőttem fel, aki rendszeresen tizennégy-tizenhat órás napokat dolgozott. A társasági világa is beszűkült, és egyre kevesebb volt az a téma, amiről szívesen beszélt. Aztán ott volt még a vezetés. Szorongáskeltő lett. Kizárólag a lassú sávban kezdett el vezetni, miközben a többi sofőr száguldott mellette. Az új helyeken való közlekedés is hatalmas kihívássá vált.
Aztán 67 éves korában apám, aki mindig azt mondta, hogy 100 éves koráig gondoskodik a betegeiről, úgy döntött, hogy eljött az ideje, hogy bezárja orvosi rendelőjét, és elköltözzön hozzám az utcába. "Így jobb lesz anyádnak" - magyarázta.
Csak néhány embernek beszéltem a genetikai tesztemről. Más betegségekkel ellentétben az Alzheimer-kórról nem sokan akarnak beszélni. Borzasztóan megbélyegző, és különösen attól tartottam, hogy az emberek megkérdőjelezik a képességeimet vagy az ítélőképességemet, ha megtudják. Mit jelentene ez a szakmai jövőmre nézve? Bizalmas barátnőm elmondta, hogy nemrégiben találkozott Dr. Dale Bredesen "A kognitív hanyatlás visszafordítása" című tanulmányával, amely egy olyan protokollról szólt, amelyet tíz kognitív hanyatlásban és/vagy Alzheimer-kórban szenvedő ember követett, és amelyből kilencnél visszafordult. Elküldte nekem, és most először reménykedtem.
Elszántan késleltetni akartam a demencia elkerülhetetlen kialakulását - a legjobb, amit remélni tudtam -, és elhatároztam, hogy a lehető legjobban követem Dr. Bredesen ajánlásait, amelyeket a betegek kezdeti csoportjának tett. Dr. Bredesen azt is írta abban a tanulmányban, hogy minden egyes személy "nagyon jól", de "nem tökéletesen" követte a protokollt. Na, majd én!
Így egyik napról a másikra a következőket tettem:
Átálltam a mediterrán típusú étrendre. Minden "fehér" cukrot és lisztet kihagytam. Lemondtam a feldolgozott élelmiszerekről. Olyan élelmiszereket kerestem, amelyek biotermékek. Főleg zöldséget és gyümölcsöt (elsősorban bogyós gyümölcsöket), tojást, halat vagy csirkét, és csak teljes kiőrlésű gabonát ettem (Ez sajnos durva hiba, gabonát egyáltalán nem ajánlatos fogyasztani. - Sz.G.). Sok olívaolajat ettem, és élveztem az avokádót és a dióféléket.
Az étrendi alapelvek kezdeti listája, amely részben a protokollon, részben pedig saját kutatásomon alapult, a következő volt:
Nincs feldolgozott élelmiszer
Semmi "fehér": fehér liszt, fehér cukor, stb. (egyszerű szénhidrátok) ... csak teljes kiőrlésű gabonák.
Leveles zöldségek naponta
Egyéb zöldségek naponta
Bogyós gyümölcsök naponta (különösen áfonya)
Kávé naponta (de maradjon következetes a mennyiséggel)
Diófélék és magvak naponta
Kókuszolaj/MCT olaj naponta (a kávémba teszem és főzéshez használom)
Avokádó rendszeresen
1 pohár bor néhány nap, vörös vagy fehér bor
Az étcsokoládé rendben van
A tojás rendben van
Néhány tejtermék rendben van - egyszerű görög joghurt, alacsony zsírtartalmú tej...
Korlátozott (nagyon ritkán) vörös hús fogyasztása
Korlátozott (nagyon ritkán) sajt
Hal/baromfi rendben - hetente legalább egyszer halat, különösen lazacot.
Kiküszöbölni a gyorséttermi ételeket, süteményeket, édességeket, vajat és tejszínt.
Azóta javítottam a diétán, tovább csökkentettem a gabonafélék és a természetes cukrok mennyiségét. De én így kezdtem.
Megtanultam böjtölni. Napi tizenkét órával kezdtem, vacsora után abbahagytam az evést, és addig nem ettem, amíg legalább tizenkét óra el nem telt. Ez eleinte nehéz volt számomra. Most már hosszabb ideig böjtölök, általában tizenhárom vagy tizennégy órát.
Szinte minden nap elkezdtem edzeni, harminc és hatvan perc között. Ha csak harminc perc volt, akkor is ügyeltem arra, hogy erőteljes legyen. Találtam tanulmányt, ami szerint ez lassítja a hippokampusz (a fő memóriánk) zsugorodásának ütemét.
Megpróbáltam "a böjtömön" edzeni. Megtudtam, hogy az agyam az ApoE4 miatt nem dolgozza fel megfelelően a glükózt, de a ketonok - amelyek mind a böjt, mind az edzés hatására felszabadulnak - alternatív táplálékforrásként szolgálhatnak az agyam számára.
Javítottam az alvásomon, amennyire csak tudtam, igyekeztem legalább hét-nyolc órát aludni. Elsötétítettem a szobámat, és hűvösebbé tettem. Elkezdtem elalvás előtt melatonint és magnéziumot szedni, éjszakai ébredéskor pedig L-triptofánt.
Bevezettem a táplálékkiegészítőket az étrendembe. Az "alapokkal" kezdtem, azokkal, amelyeket Dr. Bredesen a kezdeti c soportjának ajánlott: halolaj, kurkumin, B12 , D-vitamin, probiotikumok és alfa-liponsav. Aztán lassan, egyesével adagoltam a többit, hogy lássam, milyen hatással vannak rám, és ennek megfelelően tudjam beállítani őket (álmos vagyok-e tőlük? hányingerem van-e?): ashwagandha, Bacopa monnieri, citikolin, CoQ10 (ubikinol), B-vitamin-komplex. Később hozzáadtam a pregnenolont, NAC-ot, C-vitamint, cinket és mangánt, ahogy megtudtam, miben volt hiányom, és mi az, ami kifejezetten előnyös lehet számomra.
Két évvel később elkezdtem a bioidentikus hormonok - ösztrogén és progeszteron - szedését.
Dr. Bredesen azt is javasolta a stresszoldást és az agyi stimulációt. De kezdetben nem igazán tudtam rájönni, hogyan lehetne átgondoltabban korlátozni a stresszt. Ami az agyi stimulációt illeti, kipróbáltam egy agytréningező alkalmazást, de elkeserítően nehéznek találtam. Egy nyelv vagy hangszer megtanulásának gondolata nyomasztónak tűnt. Akkor még nem tudtam, hogy az agyam fejlődni fog, és amikor ez megtörténik, a protokoll agystimulációs része lesz a legszórakoztatóbb.
A protokollt 2015 április végén kezdtem el. A tudat, hogy ApoE4-es vagyok, és az, hogy láttam apám hanyatlását, erőt és elszántságot adott ahhoz, hogy kitartsak a program mellett. Tudtam, hogy az életem függ tőle. Ennek ellenére egyáltalán nem számítottam arra, hogy javulást fogok tapasztalni. Ennek eredményeképpen, amikor a javulás bekövetkezett (és ez nagyon is megtörtént), teljesen meglepett.
Ugorjunk előre három hónapot, júliusra. Egyik nap egy edzés közepén körbenéztem, és hirtelen rájöttem, hogy felismertem néhány embert. Sőt, azt is tudtam, hogy ismerem őket.
Tekerjünk még két hónapot előre, szeptemberre. Szülői napon vettem részt a gyerekeim iskolájában. Ez a nap tipikusan szorongáskeltő volt számomra, mert nem voltam biztos benne, hogy kik az emberek, vagy hogy ismernem kellene-e őket (hacsak nem tettek fel névtáblát). Ezúttal azonban tényleg jól éreztem magam. Nemcsak felismertem az embereket, hanem tudtam, hogy ismerem őket, és élveztem, hogy odamehetek az emberekhez, és beszélgetésbe elegyedhetek velük.
Tekerjünk előre egy hónapot, októberre. Az igazi ébredésem. Négy-hat héten keresztül további változások következtek, egymás után. Szó szerint egyik napról a másikra úgy éreztem, mintha tovább ébrednék, mintha felszállna a köd az agyamból. Mentálisan sokkal élesebbnek kezdtem érezni magam. Sokkal éberebb lettem a megbeszéléseken és a beszélgetésekben. Az olvasásértésem és a memóriám nagymértékben javult. Hirtelen újra nagyon akartam olvasni; tanulni akartam. Aztán egy nap észrevettem, hogy sokkal kifinomultabb szavakat használok, hogy kifejezzem, mire gondolok: mogorva helyett zsémbes; válogatós helyett igényes; agresszív helyett harcias.
Ez idő alatt a "négyórás fáradtságom" is eloszlott. Ezt megelőzően rettegtem a délután négy és tíz óra közötti időszaktól, amikor a gyerekeimnek a legnagyobb szükségük volt rám, de amikor az elmém egyszerűen túl fáradt volt. Hirtelen (és ez valóban hirtelen érzés volt) szellemileg éber voltam egészen lefekvésig. Akkor jöttem rá, hogy a "négyórás fáradtság" olyan lassan, olyan alattomosan jött, hogy nem ismertem fel, hogy mi is volt az: a demencia bekúszó formája.
Ekkor kezdett javulni a memóriám is. Már nem volt szükségem arra, hogy a gyerekeim nagy papírlapokon hagyjanak nekem emlékeztető jegyzeteket a konyhában. Újra nyomon követtem a napirendemet, gyakran fejben. Hasonlóképpen, vezetés közben is magabiztosabbnak és magabiztosabbnak éreztem magam. Nyugalom költözött belém. Élvezni kezdtem a hosszú, bonyolult beszélgetéseket és a bonyolult filmeket. Még azt is észrevettem, hogy amikor reggelente kávét ittam, újra éreztem a koffein hatását.
Egy nap, körülbelül ebben az időben ültem le, hogy írjak valamit, és két dolgot vettem észre. Az egyik, hogy nagyon gyorsan tudok gépelni. Hirtelen az ujjaim ugyanúgy repültek a billentyűzeten, mint húsz évvel korábban. Kettő: rájöttem, hogy tényleg tudok írni. Voltak ötleteim. És folytak az ötletek.
Ekkor tudtam, hogy visszatértem.
Nem sokkal később, december elején megismételtem a többórás kognitív tesztek sorozatát. Az első tesztem alacsony pontszámai az átlagos vagy átlag alatti értékekből a felső percentilisek közé ugrottak. A neurológus, aki a tesztet végezte, azt mondta nekem, hogy a drámai javulás miatt azt mondhatja, hogy míg korábban a kognitív hanyatlás korai szakaszában voltam, addig most már biztosan teljesen rendeződött.
Azóta is hű maradtam a protokollhoz, és ezt tervezem életem hátralévő részében is. Amikor az időbeosztásom (utazás, betegség) némileg megzavarta a protokollt, észrevettem, hogy némi visszaesés történt a homályos gondolkodásba. De az erőfeszítéseim megkettőzése minden alkalommal visszavitt oda, ahol voltam.
A program követése nem mindig könnyű. Azt gondolom, hogy segít, ha minél hamarabb elkezdjük. Mivel én még csak a hanyatlás nagyon korai szakaszában voltam, viszonylag könnyen átálltam a szokásaimra és megváltoztattam az életmódomat.
A kezdeti "ébredés" óta más javulásokat is tapasztaltam a kognitív működésemben, amelyek közül néhány finom, de számomra mégis jelentős. Nincs kétségem afelől, hogy a megbeszéléseken és a megbeszéléseken újra a régi önmagam vagyok. Az összetett könyvek és filmek most már élvezetesek.
Az arcfelismerési problémám a múlté. A beszélt spanyolom visszatért, és a kínai és orosz nyelv is töredékesen visszatért. Újra nagyon jól eligazodom új helyeken is. Két év protokollkövetés után ismét leültem egy zongorához. S mintegy varázsütésre minden hangjegy értelmet nyert. Nehéz leírni, milyen hihetetlen érzés, amikor az ember ránéz egy olyan kottára, amelyet addig képtelen volt elolvasni, és most hirtelen teljesen olvashatónak találja, anélkül, hogy egy percet is bele kellett volna fektetnie az újratanulásba. Most a zongorázás a stresszoldás és az agyserkentés egyben.
Ha jobban belegondolok, most már látom, hogy amivel én és előttem apám is szembesültünk a középkorban, az a demencia egyértelmű korai tünetei voltak: Fokozódó "vakság" az arcon; "négyórás fáradtság"; szorongás az időbeosztás és a találkozók miatt (és néha le is maradtam róluk); az olvasás, a filmek és az összetett beszélgetések iránti érdeklődés fokozatos elvesztése; a tisztánlátás és a gondolkodás sebességének fokozatos csökkenése; a szókincs fokozatos csökkenése; időnkénti szókeresési problémák; nyelvbotlások; szorongás a vezetéstől és navigációs nehézségek; nehézségek a teendők megjegyzésében; az idegen nyelvi és zenei készségek elvesztése; és alvászavarok. Volt itt egy minta. Csak nem vettem észre.
A hanyatlásom visszafordítása megtanított arra, hogy nagyon sok minden, amit tanultam, legyen szó nyelvekről, zenéről vagy szókincsről, valójában még mindig az agyamban van. Csak nem tudtam hozzáférni az információkhoz. Nem vesztettem el a zeneolvasás vagy az idegen nyelvek beszélésének képességét. Nem felejtettem el a kifinomult szókincset. Csak nem tudtam hozzáférni az agyam azon részéhez, ahol ezek a készségek és szavak kódolva voltak. Más képességek, mint az arcfelismerés vagy a navigáció, a rövid távú memória vagy a gyors gondolkodás, könnyedén visszatértek, mintha addig csak a szükséges üzemanyag hiányzott volna.
Bárki, aki már volt szemtanúja az Alzheimer-kórnak, tudja: a betegség kegyetlensége rendkívüli, a félelmetes mentális összeomlástól az azt követő fizikai pusztulásig. Utolsó két évében már nem ismert meg, nem tudta a nevemet sem.
Senkinek sem szabadna úgy szenvednie, mint az apámnak. Senkinek.
Tudom, hogy apám megkönnyebbült volna, ha tudná, hogy végre megtört az Alzheimer-kór körforgása a családunkban. Tudok még valamit. Apám azt akarta volna, hogy osszam meg a történetünket, hogy tegyek meg mindent, amit tudok, hogy segítsek másoknak. Tartozom neki és az örökségének azzal, hogy ezt megteszem. Ez a legkevesebb, amit tehetek.