Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Egy kicsit "hisztériázzunk"

Hogy a hisztériának története van, az még nem bizonyítja, hogy létezik is. De mit mond erről az agykutatás?

 

A Google adatkezelési elvei

 

A hisztéria és jelenségköre az ókortól napjainkig foglalkoztatta és foglalkoztatja a szakembereket. Minden korban mást értettek alatta és mással is magyarázták, de sokáig kizárólag a nők betegségének tekintették. Több ezer éven át oly sok testi és lelki jelenségre használták a diagnózist, hogy sokak szerint a fogalom nem is jelent semmit. S valóban, ha csak ízelítőül számba vesszük, mi minden tartozott a hisztéria fogalma alá, könnyen az az érzésünk támad, hogy valójában a hisztéria egy gyűjtőfogalom, ami alá mindent besoroltak, amire nem volt külön címke, vagy nem volt rá magyarázat (lásd. keretes). A felsorolás alapján, nem minden alap nélkül, sok szakember szerint korábban nem ismert, vagy a páciensnél félrediagnosztizált betegséget (pl. multiplex szklerózis, epilepszia, különféle neurológiai megbetegedések, szifilisz, stb.) tekintettek hisztériának. Ezt alátámaszthatja az a tény is, hogy a 19. században oly gyakori hisztéria diagnózis a mára pontosabb diagnosztika miatt szinte megszűnt, de másfelől ez azt is bizonyíthatja, hogy a hisztéria részben társadalmi-kulturális termék.

A feminista mozgalom egyenesen azt állítja, hogy a hisztéria diagnózis a nők elnyomásának orvosi-pszichiátriai eszköze volt, a hisztériás tünetek pedig egyfajta öntudatlan lázadásnak tekinthetők.

A cég általam ajánlott kedvezményes termékei itt tekinthetők meg


A hisztéria tünetei

Hisztériának tekintették az érzelmi labilitást, az irritabilitást, a nagy érzelmi kilengéseket, a kacérságot, a felfokozott szexualitást, de a szexuális hidegséget is, a menstruációs zavarokat, a légszomjat (globus hystericus, azaz gombócérzés a torokban), a nagy érzelmekre bekövetkező ájulásokat, a különféle rángásokkal, izommerevséggel járó hisztériás nagyrohamokat, az un. disszociatív jelenségeket (pl. többszörös személyiség), az un. konverziós tüneteket, amikor biológiai ok nélkül a betegnél bénulás, vakság, némaság és egyéb betegségek, vagy un. pszeudoterhesség jelentkezett. A mai pszichiátriában a hisztrionikus személyiségzavar diagnosztikus kategóriában foglalták össze a hisztériás személyiségvonásokat, mint pl. a túláradó érzelmeket, a dependenciát, a túlhangsúlyozott nőiességet, a egocentrikusságot, a jutalomfüggést, a "szappanopera" érzelmeket, a dramatizáló hajlamot, a "rózsaszín közönyt" (egyfajta hamis derűlátás). Mindezt akkor tekintik patológiásnak, ha a személy normál életvitelét, kapcsolatait zavarja és szenvedést okoz neki. A hisztéria testi tüneteit, ha igazolt a pszichogén eredet, konverziós zavarnak nevezik.

A hisztéria fogalmának fejlődése

Maga a szó a görög hystera szóból származik, és szakmai körökben még ma is elterjedt nézet, hogy az ókorban -Hippokratész nyomán- ezt a méh testen belüli vándorlásával magyarázták. A torokban érzett gombóc okozta légzési nehézségeket pl. azzal magyarázták, hogy méh gátolja a szabad légzést. Az újabb forráselemzések azonban rámutatnak arra, hogy valójában félrefordítások és téves idézések révén alakult ki ez a hagyomány az orvoslásban (Gilman és mtsi., 1993).

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


E nézeteket a középkorban részben felváltotta a démon általi megszállottság, ill. a boszorkányság vádja. Ennek általában része volt az ördöggel való hálás vádja is. Ebben kifejeződött az, ahogy a vallásos-fanatikus felfogás a szexualitást és a testiséget szemlélte. A 17. században Franciaországban több megszállottsági járványt írtak le, amelyek gyakran apácazárdákban ütötték fel a fejüket. Ez mai szemmel az apácarendbe kényszerített fiatal nők lázadása volt. Az apácák a legkülönfélébb tüneteket mutatták, testük ívben hajlott meg, merevgörcs lépett fel náluk, kómába estek majd feléledtek, a szentelt víztől vagy kegytárgyakról rángógörcsöket kaptak, s különös hangon és nyelven kiáltoztak, eszelősen futkároztak és akrobatikus ugrásokat hajtottak végre (Szumowski, 1939). A vizsgálatok során az apácák nem egyszer gyóntató papjukat vagy ördögűzőjüket vádolták meg boszorkánysággal, s azzal, hogy ő okozza megszállottságukat. 1632-ben a francia Loudunban az ursuline apácákat "szállta meg a Sátán", s vádjaik miatt végül a helyi papot végezték ki 1634-ben. (Ez a történet inspirálta Jarosław Iwaszkiewicz-et a Máter Johanna megírására, amiből Jerzy Kawalerowicz rendezett filmet 1961-ben). A 14-17. században a boszorkánypereknek sok ezer áldozata volt. A boszorkányság bizonyítékául - a kínzással kicsikart vallomásokon túl - olyan tünetek szerepeltek, mint a bőrön megjelenő írás vagy démoni jelek, érzéketlen bőrterületek, görcsös rohamok, többszörös személyiség, stb. A felvilágosodás jele volt, hogy sok éves vizsgálódás után az auxonne-i apácák esetében -végül a királyi tanács beavatkozásra - a párizsi parlament csalást állapított meg, és az apácák áthelyezésével lezárta az ügyet (Golden, 2006).

A hisztériás jelenségnek nevezik azt is, amikor valakinek a bizarr viselkedése tömegekre ragad át. Végülis ide sorolhatók az apácák közt elterjedt megszállottságjárvány is, de számos táncoló őrületet írtak le, melyben valakik táncolni kezdtek, amit egyre többek követtek, végül már ezrek ropták végkimerülésig (Szumowski, 1939). A tömeghisztéria jelenség körébe sorolják az 1692-93 közt lefolytatott salemi boszorkánypereket, melyben vagy 200 embert vádoltak meg, s több mint húszat ki is végeztek. De emlékezetes az Orson Welles által 1938-ban rendezett "Világok háborúja" c. rádiójáték kiváltotta országos pánik is.


A felvilágosodással a hisztéria elvesztette démoni vonásait, és ismét orvosi diagnózissá szelídült. Az "angol Hippokratésznek" nevezett Thomas Sydenham (1624-1689) orvos a hisztériát lelki eredetűnek tekintette, de a tünetek létrejöttét fiziológiai mechanizmusoknak tulajdonította (Pearce, 2016). A hisztériát több értelemben is utánzásnak nevezte. Egyrészt a hisztériások, mint később Charcot is megfigyelte, lemásolják mások tüneteit, de Sydenham ezen túlmenve úgy vélte, a hisztéria megjeleníti azt a kultúrát, amely létrehozta. Sydenham elvetette a szexuális eredetet is, és úgy gondolta, hogy ami a nőknél a hisztéria, az a férfiaknál a hipochondria (Gilman és mtsi., 1993). Ezzel párhuzamosan a "női baj" felfogás fennmaradt, hol a méh működészavarával, hol -mint Freud esetében - a nők elfojtott szexuális vágyaival magyarázva.

A racionalizmus kora

A 19. századra a racionális tudományos gondolkodás új alapokra helyezte az orvoslást is, s a hisztériát kezdték idegrendszeri betegségnek tekinteni.

Paul Briquet (1796 -1881) francia orvos 1859-ben jelentette meg a hisztériáról írott híres művét. 430 hisztériás esetét dolgozta fel, s bizonyította, hogy a hisztéria a férfiaknál is gyakori. Könyvében 40 oldalon keresztül tárgyalta férfi hisztériások eseteit. Hogy a méhnek semmi köze a hisztériához, azt azzal támasztotta alá, hogy méh nélkül született nőknél is kialakulhat hisztéria, továbbá, hogy a férfi és női nemi szerv beidegzettségében, vérellátásában rendkívül hasonló. (Ma már azt is tudjuk, hogy magzati korban a női nemi szervből alakul ki a férfi nemi szerv.) De a hisztéria nem gyökerezik a szexualitásban sem, hiszen a hisztériás esetek 20%-a a nemi érés előtt kezdődik. Briquet szerint a hisztériások a tüneteiken keresztül érzelmeket és szükségleteket kommunikálnak környezetükkel. A hisztéria általában valamilyen trauma vagy lelki sokk után alakul ki. A tüneteket csoportokba sorolta, úgymint hiperérzékenység (pl. fájdalom), érzéketlenség (háromszor gyakoribb a test baloldalán!), bizarr testi érzetek, görcsök, rohamok, bénulások, izomösszehúzódások, és a kiválasztási funkciók zavarai (pl. nem akaratlagos vizelet visszatartás). Briquet úgy vélte, az agy "érzelmi területének" zavara okozza aztán a fiziológiai tüneteket (Mai és Merskey, 1981).

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


A Charcot korszak

Jean-Martin Charcot (1825 -1893) kora leghíresebb neurológusa volt, számos kórképet írt le, ill. pontosított, de igazán híressé a hisztériával és hipnózissal kapcsolatos kutatásai miatt vált, s emiatt is kapta a "neurózis Napóleonja" becenevet. Charcot végzős orvosként 1 éves gyakorlatát a Salp?tri?re kórházban töltötte, s akkor határozta el, hogy neki itt dolga még lesz. Tíz évvel később, 1862-ben professzorként tért a kórházba vissza. A kórház mai értelemben inkább elfekvő volt, gyógyíthatatlannak ítélt vagy a társadalom számára nemkívánatosnak tekintett nőket tartottak itt. Charcot azonban a kutatható neurológiai betegségek tárházának látta az intézményt, labort rendezett be, bevezette a betegek fotózását, s a pontosan - gyakran műszeresen is - rögzített tüneteket összevetette a későbbi boncolásos adatokkal. A hisztéria egészen addig nem érdekelte, mígnem rá nem bízták a hisztero-epilepsziások osztályát, ahol sok olyan hisztériás beteg feküdt, akik csak "másolták" az epilepsziás rohamokat, de valódi epilepsziájuk nem volt. Charcot kezdetben neurológiai betegségnek tartotta a hisztériát, de később belátta, hogy semmiféle idegi elváltozás nem mutatható ki a hisztériás bénulások, vakság, süketség, némaság vagy érzéketlenség hátterében, ennek ellenére zseniális megsejtésként ragaszkodott az időlegesen kialakuló idegi károsodás feltevéséhez. Másokkal együtt úgy vélte, a konverziós tünet autohipnózis eredménye (Deeley, 2016). Tagadta, hogy a hisztéria női betegség volna, de férfi beteget sosem mutatott be. Charcot szerette a teatralitást, hetente kétszer előadások keretében mutatta be sztárbetegein a hisztéria tünettanát. Az előadások oly népszerűek voltak, hogy valaki azt írta, Párizsban az előadásra igyekvők forgalmi dugókat idéznek elő. Leghíresebb páciense Blanche Wittman volt, aki tökéletes - gyanúsan tökéletes- megtestesítője volt Charcot hisztéria és hipnózis elméletének.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Blanche igazi celeb volt, újságírók és a művészvilág érdeklődésének középpontjában állt, s ezzel érdemelte ki a "hisztéria királynője" címet is. Még Sarah Bernhardt, a híres színésznő is tanulmányozta Blanche "játékát" (Hustvedt, 2011). Blancheon be lehetett mutatni a hisztériás nagyroham charcot-i fázisait: a bevezető szakaszt (remegés, légszomj, izgatottság) követte az epilepsziaszerű rángógörcs, majd a bizarr, kicsavart pózok, akrobatikus mozgások (pl. a beteg hidat alkot); ezt követték a szenvedélyes pózok, melyben a beteg különféle érzelmeket fejezett ki eltúlzott gesztusokkal és mimikával (rajongás, rettegés, stb.), majd a beteg delíriumban hallucinált különféle jeleneteket. Charcot szerint hiszterogén zónák vannak a testen (pl. a petefészek felett, vagy a mellen), amelyek megnyomásával ki-be lehetett kapcsolni a hisztériás jelenségeket. Azt is bemutatta, hogy hipnózissal bármilyen hisztériás tünet előidézhető vagy meg is szüntethető, s haláláig makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a hipnotizálhatóság a hisztéria jellemzője (Hustvedt, 2011). Bár Charcot maga is tudta, hogy a hisztériás betegek nagy manipulátorok, arra nem gondolt, hogy mutatványaik részben hipnotikus szuggesztiók, részben betegeinek a kórházban élvezett kiváltságaik érdekében elkövetett csalásaik eredménye. Arról már nem is beszélve, hogy a Charcot-tól rettegő és a kegyeit kereső tanítványok az előadások előtt szorgalmasan gyakoroltak a betegekkel a siker érdekében. Charcot 1893-ban bekövetkezett halálával szertefoszlott minden, amit a hisztéria és hipnózis területén alkotott. Blanche, Charcot halála után, tovább dolgozott a kórház fotólaborjában, s mivel radioaktív anyagokat használtak, mindkét karját részlegesen amputálni kellett (van Gijn, 2007). Charcot halálát követően több hisztériás rohama nem volt és halálos ágyán beismerte, hogy mindaz, amit ő és betegtársai hisztériás tünetként előadtak, csalás volt (Webster, 2002). Persze, neki sem kell mindent elhinnünk, hiszen, amikor karját mondjuk egy nagy tűvel átszúrták, máskor meg bőrét gyertyával égették, nyilván a hipnotikus érzéketlenség állapotában volt, különben az erős fájdalomra csak mutatott volna valami reakciót.

Freud és a hisztéria

Charcot tragédiája az volt, hogy túlságosan hitt azoknak a " tényeknek", amiket szuggesztióival maga állított elő. Sigmund Freud viszont túlságosan hitt a fantazmagóriáiban, s gond nélkül ezekhez igazította a tényeket. Freudot rendkívüli sikervágy hajtotta, s későbbi hazudozásainak előképe az 1885-ben történt az un. kokain epizód volt. Egy kollégáját kokainnal próbálta leszoktatni a morfiumról, s erről, mint sikeres esetről be is számolt, miközben kollégája a morfium mellett a kokain rabjává is vált (Webster, 2002). Ez év végén látogatott el Charcot kórházába. Charcot karizmatikus személyiségével és hisztériaelméletével nagy hatást gyakorolt rá. Mint menyasszonyának írta "ember még ilyen hatást nem gyakorolt rám" (Webster, 2002). Freud úgy érezte, rátalált arra, amitől ő egyszer híres lesz. A hisztériából leginkább a konverziós tünetek izgatták: miként lesz "lelkiből testi" tünet. Több könyvkísérlet után 1895-ben, akkori mentorával, Joseph Breuer neurológussal megírták a "Tanulmányok a hisztériáról" c. könyvecskéjüket. Ebben Breuer végezte a munka oroszlánrészét, ő írta meg, pontosabban -nem túl eredeti módon- összefoglalta a kor uralkodó hisztéria elméleteit (Freud és Breuer, 1895/1988). Ennek summázata tulajdonképpen Charcot "ideatana" volt, miszerint gondolatok, képzetek okozzák a konverziós tüneteket. Charcot ismerte Russell Reynolds beszámolóját olyan esetekről, melyben a betegek attól bénultak meg, hogy erősen hittek abban, hogy jelentéktelen balesetük bénulást okozott náluk (Reynolds, 1869). Ekkoriban terjedt el a vonat, és mindenféle tévképzetek keringtek a hatalmas sebesség (30-40 km/h) emberre gyakorolt hatásáról. Charcot maga is találkozott sok hasonló esettel, s leszűrte belőlük, hogy erős képzetek vagy érzelmek arra hajlamosakban képesek testi tüneteket generálni (Webster, 2002).

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Breuer követve Charcot, a szexualitást nem tartotta lényegesnek, ezért Freud közös könyvükben elhatárolódott szerzőtársától, kijelentve, hogy azok a bizonyos traumák mindig szexuális természetűek. Ez korán Freud rögeszméjévé vált, s egész pályafutására rányomta bélyegét ennek igazolási kényszere. Breuer könyvükben ismertette Anna O. esetét, akinek 1880 és '82 közt Breuer volt az orvosa. A nő TBC-s apját ápolta. s ennek hatására vált - Breuer 1895-ös beszámolója szerint - hisztériássá, mutatva a konverziós tünetek széles tárházát. A sikeres kezelést mai napig a katartikus (érzelmi lereagálás) gyógymód első diadalaként és a pszichoanalízis alapkő letételeként tartják számon. Az esetet Breuer hosszas vonakodás után Freud unszolására írta meg. 100 év múlva derült csak ki, miért is kellett Breuert oly sokáig kapacitálni. Henri Ellenberger orvostörténész fellelte ugyanis Breuer eredeti húsz oldalas, Anna O.-ról készült kórtörténetét, amelyből kiderült, hogy Breuer -mai szakértőkkel egyetértésben - TBC okozta agykárosodást állapított meg, amely a baloldali beszédmezőt és környékét érintette. A beteg a "kezelés" hatására nem meggyógyult, hanem fokozatosan egyre rosszabb állapotba került, s mellé még Breuer "kezelésére" morfinfüggővé is vált. Végül Breuer egy kórházba utalta meghalni - erről Freud számolt be annak idején menyasszonyának. Szerencsére Anna. O., valódi nevén Bertha Pappenheim, végül sok évi kórházi kezelések végére úgy-ahogy rendbe jött (Ellenberger, 1993). A csodás gyógyulástörténet tehát egy tudatos nagy hazugság volt. Nem jobb a helyzet a Freud által ismertetett négy nőbeteg esetében sem, mert a tüneteik alapján bizonyíthatóan egyik sem hisztériás volt, hanem Tourette szindrómában, halántéklebeny epilepsziában vagy éppen -Freud szerint is- reumás lábfájásban szenvedett. Freud képzett neurológus volt, részéről tehát tudatos döntés volt, hogy a testi betegségeket praxisa és könyve kedvéért konverziós tünetekként kezdte kezelni. Ez a "minden tünetben konverziót látó" megszállottság jellemezte már Charcot is, akinek több betege bele is halt a tévdiagnózisba, és Freud esetében is ismeretes legalább egy ilyen eset (Webster, 2002). Freud teóriái beleivódtak a kultúrába és a közgondolkodásba, követői nem vesznek tudomást az életművét ízekre szedő és leleplező kritikus szakirodalomról. Míg a Freud-hívők a mai napig a megfellebbezhetetlenül igaznak tekintett esetismertetésein kérődznek, addig Freud hatására a hisztériát a tudományból évtizedekre diszkvalifikálták.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Konverziós betegek vizsgálata

Konverziós betegek vizsgálata különös eredményeket produkál. Konverziós süketségben szenvedő betegnek magnófelvételt játszottak le, amit ő láthatólag nem hallott, de amikor hirtelen velőtrázó sikoly hallatszott a hangszóróból, a páciens összerezzent, de amikor ismételten lejátszották a felvételt, már teljesen "süketnek" bizonyult. Vizuális felismerési feladatokban konverziós vakságban szenvedők gyakran még a véletlennél is rosszabbul teljesítenek, ami egyfajta "szándékos" teljesítményrontásra utal. Amikor egy ilyen esetben a két kutató a páciens füle hallatára azon tanakodott, nem lehet-e, hogy a nő mégiscsak lát, mert túl jó a teljesítménye, a következő sorozatban az illető még önmagához képest is rosszabbul teljesített. Vagy: a beteg nem tudja fekve bénult lába sarkát az ágyhoz nyomni, de ha arra kérjük, emelje fel a jó lábát, bénult lába sarkával megtámaszkodik az ágyon. Ha a beteg figyelmét elterelik, akaratlanul is mozgathatja bénult kezét, lábát. A bénult végtagok az alvás során szintén mozognak. Ha váratlanul a páciens felé dobnak valamit, reflexesen elkapja a bénult kezével is (Szendi, 2004).

Hozzá nem értőben ezek a jelenségek könnyen keltik a tünetszínlelés látszatát, holott a konverziós tünetek lényegéhez tartozik, hogy az érintett testrész vagy érzékszerv kikerült a tudatos kontroll alól, mintegy önálló életet él.

A konverzió az agykutatás fényében

A hisztéria megértéséhez az akarat vizsgálatán át vezet az út. James Paget 1873-ban a konverziós bénulások kapcsán ezt írta: "Azt mondják, nem tudják mozgatni tagjukat, azonban úgy tűnik, nem akarják, de valójában nem képesek akarni a mozgást." (Merskey, 1995). A hisztéria irodalomban régi feltevés volt, hogy bizonyos képzetek jelennek meg akaratlanul a konverziós tünetekben. Charcot vizsgálatai azt is bizonyították, hogy a konverziós vagy a hipnotikusan létrehozott tünetek oda-vissza megfeleltethetők egymásnak. Amit "tud" a konverzió, az előidézhető hipnózissal és ez megfordítva is igaz. Mind hipnózisban, mind konverzióban létezik érzéketlenség, "bénulás", sebek, feliratok megjelenése a bőrön, az érzékszervek kikapcsolódása, stb.

François Lhermitte 1983-ban beszámolt egy sajátos neurológiai tünetről, amit "hasznosítási viselkedésnek" nevezett el: a beteget egy tárgy puszta látványa arra készteti, hogy a tárggyal a megfelelő mozgást vitelezzen ki. Pl. ha meglát egy fogkefét, akkor fogat mos vele, ha egy pohár vizet pillant meg, megissza (Lhermitte, 1983). Ez tulajdonképpen az ideomotoros, azaz egy képzet által kiváltott mozgás modellje: a betegnek a tárgyról eszébe jut egy cselekvés, és azt automatikusan végre is hajtja. A hipnózis modern felfogása szerint a hipnotizőr szuggesztióival ilyen képzeteket "ültet be az alany fejébe", aki azokat -ha van rá megfelelő idegi-fiziológiai mechanizmus - végre is hajtja. Innen már csak egy lépés, ha elfogadjuk, hogy a konverziós tünet is egy ilyen képzet végrehajtása. Amitől a konverziós (és hipnotikus) jelenségek oly talányosak, az az akarat körül forgó gondolkodás. Egész kultúránk és gondolkodásunk arra épül, hogy a viselkedés létrejöttének menete az akarattal indul, melynek hatására az agy megszervezi a mozgást, a vázizomzat pedig végrehajtja. A nem szándékos cselekvések esetén kapóra jön Freud "tudattalanja", amely szerint az akarás kiindulhat tudatalatti vágyból is.

CannabiGold by UniHemp

Csakhogy a Benjamin Libet első vizsgálatai (Libet és mtsi. 1982) nyomán elindult kutatási irányzat azt bizonyította, hogy a viselkedés külső (látvány, felszólítás) vagy belső (képzet, késztetés) ingerek hatására indul el, s a viselkedésszervezés egy későbbi pontján jelenik meg az akaratélmény, amely lehetővé teszi, hogy a viselkedést sajátunként, magunk által indítottnak éljük meg, vagy éppen meggátoljuk a kivitelezést (Wegner, 2009).

Hipnózisban és konverziós betegeknél alkalmazott képalkotó eljárásokkal (PET, fMRI), melyek az agy különböző részeinek aktivitását képesek működés közben feltárni, ki lehetett mutatni, hogy hipnózisban az akaratvesztés élményét (az alany úgy érzi, nem ő mozgatja testét) a fali lebeny jobb alsó tekervényének fokozott aktivitása jelezte. Ugyanezt tapasztalták konverziós betegeknél is, amikor arra kérték őket, mozgassák bénult végtagjukat, de azok erre képtelen voltak. Az említett tekervény fokozott aktivitása mellett az agyi gátlóstruktúrák fokozott aktivitását is lehetett tapasztalni (Szendi, 2004). Amikor a beteg gyógyulása során visszanyerte végtagja mozgatási képességét, a bénulás során tapasztalt patológiás agyi aktivitások normalizálódtak. Az is beigazolódott, hogy a konverziós betegek valóban hipnábilisabbak.

David Oakley a modern hisztériakutatás egyik vezéralakja a nagy elődökhöz hasonlóan a konverziós jelenségeket autohipnotikus jelenségnek tekinti, amit alátámasztanak a különféle agyi képalkotó eljárásokkal nyert adatok (Oakley, 1999). A hipnózisról alkotott szokásos képünk alapján az autohipnózisban a személy önmagát kellene instruálnia, de ez ellentmond a konverziós tünetek öntudatlan jellegének. Ám ez csak addig ellentmondás, amíg az éntudatnak olyan átfogó tudást tulajdonítunk, mintha az tudna mindenről, ami az agyban lejátszódik. Ilyen "mindenről tudó" monitor rendszer létezését feltételezik, ez a rendszer azonban csak akkor tudósítja az éntudatot valamiről, ha azt szükségesnek látja. E rendszer egyik pillére a bal homloklebeny, amelynek működészavarát hisztériásoknál ismételten leírták. Ez a hétköznapi életben egyfajta figyelmetlenségben nyilvánulhat meg. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a "szuggesztió" hipnózisban nem feltétlen szóbeli, hanem az alany a hipnotizőr rejtett elvárásait is sugalmazásként éli meg és hajtja végre. Az autohipnózis egy egyszerű példája lehet Reynolds egy esete (Reynolds, 1869), amelyben egy fiatal nőnek bénult apja ellátásáért sokat kellett gyalogolnia, hogy megélhetésükért órákat adjon. (Még az utazási költséget is megspórolta). Járása egyre nehezedett, mígnem a lába megbénult. El lehet képzelni, hogy lába fáradtságára gyakran gondolhatott úgy, hogy "nehogy úgy járjak, mint apám", vagy esténként fáradtságát magában úgy kommentálta, hogy "alig állok már a lábamon". Ezek a gondolatok párosulhattak a rászakadt sok feladattal szembeni érzelmi ellenállással is, aminek a végterméke a bénulás volt. A tünet végül placebónak tekinthető "kezeléssel" és a járásképesség bizonyításán keresztül sikerült. Ezek tulajdonképpen a tünettel szembeni "ellenszuggesztiók" voltak.

A "hisztéria" nem képzelt betegség, bár gyakorisága jelentősen csökkent. Manapság a fő veszély, hogy neurológiai betegségként kezelnek konverziós tünetet vagy konverziós tünetként értelmeznek valóságos testi betegséget. Az 1950-es években a tévdiagnózisok aránya 30% volt, manapság ez 2-6%-ra csökkent le (Stone és mtsi., 2005).

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

Deeley, Q: Hypnosis as a model of functional neurologic disorders. in: M. Hallett, J. Stone, and A. Carson (Eds): Functional Neurologic Disorders. Vol. 139, Elsevier, 2016. pp: 95-104.

Ellenberger, HF: Beyond the unconscious. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1993.

Freud, S, Breuer, J: Studies on hysteria. The Pelican Freud Library vol. 3. Penguin Books, 1895/1988

Gilman, SL, King, H; Porter, R; Rousseau, GS; Showalter, E: Hysteria beyond Freud. Univ Calif Press, 1993

Golden, RM (ed.): Encyclopedia of witchcraft. The western tradition. ABC-CLIO, 2006,

Hustvedt, Asti: Medical muses. Hysteria in Nineteenth-century Paris. WW Norton and Co. 2011

Lhermitte F. 'Utilization behaviour' and its relation to lesions of the frontal lobes. Brain. 1983 Jun;106 (Pt 2):237-55.

Libet, B., E. W. Wright, and C. A. Gleason.. Readiness potentials preceding unrestricted spontaneous" vs. pre-planned voluntary acts. Electroencephalography and Clinical Neurophysiology 1982, 54: 322-335.

Mai FM, Merskey H. Briquet's concept of hysteria: an historical perspective. Can J Psychiatry. 1981 Feb;26(1):57-63.

Merskey, H: Analysis of hysteria. 2nd.ed. The Royal College of Psychiatrists, 1995.

Oakley, DA: Hypnosis and Conversion Hysteria: A Unifying Model. Cognitive Neuropsychiatry, 1999, 4 (3), 243-265

Pearce JM. Sydenham on Hysteria. Eur Neurol. 2016;76(3-4):175-181.

Reynolds JR. Remarks on Paralysis, and other Disorders of Motion and Sensation, Dependent on Idea. Br Med J. 1869 Nov 6;2(462):483-5.

Stone J, Smyth R, Carson A, Lewis S, Prescott R, Warlow C, Sharpe M. Systematic review of misdiagnosis of conversion symptoms and "hysteria". BMJ. 2005 Oct 29;331(7523):989.

Szendi G: A konverziós hisztéria fogalmának rövid története és neurobiológiai modellje. Psychiatria Hungarica. 2004, 19(4):276-309

Szumowski, U: Az orvostudomány története.Magyar Orvosi Könykiadó Társulat, 1939

van Gijn J. In defence of Charcot, Curie, and Wittmann. Lancet. 2007, 10;369(9560):462.

Webster, R: Miben tévedett Freud? Európa kiadó, Budapest, 2002

Wegner, DM: A tudatos akarat illúziója. Kossuth, 2009.