Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Egyszemélyes párterápia: változz, hogy ő is változzon!

Egyszemélyes párterápia az, amikor a terapeuta a (házas)pár egyik tagjával eszel ki új viselkedést és kommunikációt a másik fél viselkedésének megváltoztatására. Miért jobb ez, mint a pár- és családterápia bevett formája?

 

Google hirdetés

 

A pár- és családterápiáról

Ha egyszerűen akarnám megfogalmazni a pár- és családterápiákkal szembeni ellenérzéseimet, akkor azt mondanám, nem szeretem ezeket, mert felszínesek, autoriterek és életszerűtlenek - és szerintem csekély a hatásuk. Erről a család és párterapeutáknak nyilván más a véleménye. Nem is vitatkoznék velük. Elvégre eltérő ízlésű és kultúrájú emberek vannak, van, aki a hollywoodi vígjátékokat szereti, van, aki a Spektrumot nézi naphosszat, és a művész mozik is teltházzal szokták játszani a mások szerint unalmas és lilaködös filmeket. Amit én tanultam erről két éves családterápiás képzésem során, az nem győzött meg. Ezekben a terápiákban a pár vagy a család "előadja" magát a terapeutáknak, akik -ideális körülmények közt- persze igyekeznek átlátni ezen, meg bekalkulálják magukat is, mint zavaró tényezőket, komoly helyeken időnként kirohannak konzultálni a detektív tükör mögött az egész terápiát figyelő -feltehetőleg kívülállónak megmaradt - további munkatársakkal, aztán mondanak valami furcsát a családnak, amit azoknak a következő ülésig követni kell. Mondjuk, a család kisfiú gyermeke rendszeresen bepisil. Jól körüljárják a kérdést, majd azt mondják, ezentúl a papának bele kell feküdnie a kisfiú összevizelt ágyába, a kisfiú meg mehet a mama mellé. Vagy a család lánygyermeke káromkodik. Hosszas tanácskozás után előírják, hogy a papa minden káromkodás után adjon 100 forintot a leánynak. A család pár hét múlva újra megjelenik, elmesélik, hogy javult a helyzet, a terapeuták összekacsintanak, "na ugye", és rohannak megírni az esetet valamelyik szaklapba.

Ezek a legendás esetismertetések, de mint a filmeknél, nem tudjuk, mi történne a film vége után. A terapeuták csavaros magyarázatokat tudnak gyártani arra, miért is volt zseniális a beavatkozásuk, holott a hatást sokszor az váltja ki, hogy ha már egy pár vagy család testületileg felkerekedik, hogy kikérje a "bölcsek tanácsa" véleményét, akkor változtatni akar, és akármit is tanácsolnak nekik, változni fognak. Ez a terápiák placebo hatása. De tudjuk, hogy placebo hatás hamar elmúlik, és ahhoz az ember nem megy vissza, akinek a módszereiben végső soron csalódott. Vagyis a terapeuták hihetik, hogy egy életre rendbe tették a dolgokat, miközben minden megy tovább a régi módon.

Más bajom is van ezekkel a terápiás beavatkozásokkal. Minél rafináltabb egy ilyen javaslat, annál érthetetlenebb, és ezért a páciensek részéről annál nagyobb vak engedelmességet követel meg. Ha én lennék egy ilyen terápia részese, biztos hülyének érezném magamat, akarnám tudni, mire megy ki ez az egész. De ilyen terápiákban nem magyaráznak, mert az kiherélné a módszert. Az meg végkép szentségtörés volna csak a család egyik tagját beavatni a technika mögöttes értelmébe. Pont az a lényeg, hogy senki ne lássa át, hanem csak tegye, amit kértek, és majd megszületik a változás. Nem kétséges, hogy a módszer jól működik olyan embereknél, akik megszokták, hogy az orvos vagy terapeuta megfellebbezhetetlen tekintély, és a páciens dolga az engedelmesség. De a mai kor embere egyre kevésbé ilyen. További problémája a pár- és családterápiáknak, hogy ezek vállaltan csak a pár vagy család rendszerszintű működésével foglalkoznak, feltételezve, hogy a rendszer működésének változása maga után vonja az egyén változását is.

A problémák természete

Az emberi problémákra leginkább az "ő ütött vissza először" a jellemző, vagy ha sporthoz akarnám hasonlítani, a pingpong a legjobb példa. Ahhoz, hogy én tudjak pingpongozni, kell valaki, aki mindig vissza is üti a labdát. A párterápiában, ha ketten vannak, nem tanácsos azt elemezni, a két személy közül miért vesz részt a pingpongozásban az egyik és a másik, mert ezzel csak muníciót adnánk mindkettőjüknek otthonra. Vagyis a tényleges mozgatórugót maximum a terapeuta ismerheti fel, de ő megtartja magának, és ad valami olyan feladatot, ami kihúzza a helyzet méregfogát - anélkül, hogy a résztvevők értenék. Ha adunk egy okos, elterelő magyarázatot, intelligens páciens gyorsan rájön, hogy ez most a fedő sztori.

Egyszemélyes párterápia

Ha a rendszer változása megváltoztatja az egyén, akkor az egyén változása megváltoztatja a rendszert. Sokkal könnyebb egy emberrel megoldásokat kieszelni és elfogadtatni, mint egy párral, vagy egy családdal. Feltéve, hogy a páciens megérti, hogy nekünk együtt konspirálnunk kell. Ha hazamegy és elmesél mindent a párjának, akkor az egész úgy fog hatni, mintha mi összeesküvést szőttünk volna a távollévő harmadik fél ellen. A terápiának mindig van összeesküvés jellege, vagy ahogy én szoktam mondani, én annak az embernek az ügyvédje vagyok, aki hozzám jár. Ha részletesen megbeszéljük, miért hogyan kéne adott helyzetben viselkedjen, értelmét veszti a terv, ha elmondja, hogy most azért viselkedik így, mert a terapeutával ezt beszélték meg.

Ha a terapeuta felismeri, hogy a távollévő férj bizonytalanul kötődő, és fokozottan igényli a puszikat, simogatásokat és dicséreteket, javasolhatja a feleségnek, hogy időnként "spontán" mód dícsérje, simogassa meg férjét. Ha megfogadja, jelentősen javulhat a kapcsolatuk. De ha elmeséli, hogy "a Szendi szerint te gyenge vagy, és nekem ezért időnként meg kell erősítselek abban, hogy szeretlek", az egész pont ellenkezőleg fog elsülni. Kell ezt magyarázni?

Mire fókuszáljunk?

A problémára. Azaz: bármire, ami segít. A cél mindig az, hogy olyan indirekt viselkedéses vagy környezeti változást idézzünk elő a páciens kapcsolatában, ami a másik felet a kívánt irányba változtatja. Ennek a haszna, hogy a változásban nem építünk a másik fél akaraterejére (ami, mint tudjuk, nincs is), a nagy megbeszélésekre és belátására (ami eddig sem működött), s végső soron a változás észrevétlen és önkéntes lesz, a másik félnek nem kell úgy éreznie, neki most meg kell javulnia (ez ellenállást válthatna ki). Eszközeink a rejtett kondicionálás, a kognitív disszonancia, a rejtett szükségletek felismerése és kielégítése.

Pl. a férj a lelkét kiteszi a családért, de időnként kiborul, ilyenkor csapkod, kiabál, amitől az asszony fél és felháborítónak tartja, mert "más is sokat gürcöl, mégse rendez jelenetet". Az asszonyt részletesen kifaggatva kirajzolódik, hogy a férj mindig is "jókisfiú" volt, s az ilyen emberek rejtett motivációja, hogy hősként ünnepeljék otthon őket, mert mohón vágynak arra az érzésre, hogy ők a másik számára nélkülözhetetlenek. Lehetne persze azon lelkizni, hogy az asszony miért nem képes csodálni férjét, de nem ez a lényeg. Elég, ha a feleség megérti, hogy férjének szüksége van a dicséretre, méghozzá a "spontán", "önkéntelenül" feltörő elismerésekre, és hajlandó erre. Ha ezentúl dicséri férjét, természetesen ez őt is megváltoztatja, hiszen legyőz egy belső ellenállást, ami eddig nem engedte, hogy dicsérjen. Egy fiatal nőnek attól javult meg a kapcsolata anyjával, hogy elkezdte kifejezni aziránt a háláját, hogy anyja áldozatos munkával egyedül nevelte fel őt és testvérét.

Sok családban férj és feleség külön kasszán van, általában azért, mert egyikük többet keres. világos, hogy ez aszimmetrikus helyzetet teremt, módot ad arra, hogy a többet kereső valamiféle rejtett függetlenséget érezhessen, és ez persze zavarja majd a másikat, aki mégis úgy igyekszik gondolni, hogy nincs ebben semmi rossz. Ha sikerül elérni, hogy minden közös legyen, ami ellen egymást valóban szerető házastársak racionális érvet nem igen tudnak felhozni, mindkét félre, más-más okból gyógyhatású lesz az új helyzet.

Sok házasfél panaszkodik a másikra olyasmiért, hogy az lusta, semmit nem csinál meg, szétdobálja a ruháit, nem teszi a mosogatóba a tányért, sáros cipővel mászkál a lakásban, fürdés után nem mossa ki a kádat, "képtelen bármit is rendesen megcsinálni", stb. Játszmaelemzők ilyenkor szájukat nyalogatva kimutatják, hogy a panaszkodó nyeresége ebben helyzetben a mártíromság. Ez nem célravezető. Erickson egy esetében egy vendéglős házaspárnál a feleség arra vágyott, hogy férje végre legyen képes elvezetni a vendéglőt egyedül is, hogy ő kicsit többet törődhessen otthonukkal. Erickson átlátta, hogy az asszony valójában nem bízik férjében, és ezért kivesz a kezéből minden irányítást, ezért azt javasolta, hogy a feleség ezentúl nyitás után fél órával érkezzen. S kiderült, hogy a férj addigra remekül levezényelt mindent, így az asszony lassan egyre többet maradt otthon.

Sok trehány családtag azért dobálja szét a cuccait, mert mindig van "valaki", aki azt összeszedi utána. Ha a férj fociruhája egyszer-kétszer belerohad a nylonzacskóba, hamarosan megtanulja kiteregetni őket.

Sok problémát az old meg, hogy lemondunk "követeléseinkről". Sokáig sértve éreztem magamat, ha feleségem elfelejtett mákot venni a soron következő magam sütötte mákos süteményemhez. Pedig "csak ennyit kértem". Végül rájöttem, hogy a mák nekem fontos, nem neki, és azóta mindig veszek magamnak, és megszűnt a probléma.

Egy anyós mindenbe beleszólt, a megoldás az lett, hogy ki kell kérni mindenben a véleményét. Végül már az anyós unta meg, hogy ilyen önállótlan a menye. Ugyanez pepitában: a férj "nem vált le" anyjáról, s ezért sokat kritizálta felesége. Majd azt tanácsot kapta, hogy kezdje el magasztalni anya-fia kapcsolatát, s valóban egy idő után a kapcsolat lazábbá vált. A tükrözésnek nevezett módszer lényege, hogy ugyanazt kell csinálni, mint a másik fél. Ha a férj eljár a barátaival, járjon el a feleség is. Vagy rájönnek, hogy nincs is szükségük egymásra, vagy a férj megijed, hogy elveszítheti feleségét.

Egy feleség folyton féltékenykedett, magyarán attól tartott, férje már nem szereti őt. Anélkül, hogy ezt kivesézték volna, a terapeuta azt tanácsolta, a férj is kezdjen el féltékenykedni. A feleség ezt személye iránti fokozott érdeklődésként élte meg, és megnyugodott. A férjet meg remélhetőleg tényleg jobban kezdte érdekelni a felesége.

Az egyszemélyes párterápia célja nem csupán a másik megváltoztatása. Amit teszünk, visszahat magunkra is. Ha dicsérni kezdünk valakit, hinni is kezdünk benne. A legfontosabb: nem hibáztatunk, nem leleplezünk, hanem megoldunk.

(Bővebben erről Párbajok nélkül c. könyvemben)

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre