Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Gondolatok hűségről, hűtlenségről

A hűség sokaknak természetes, sokaknak erőfeszítés. De aki fel akar építeni egy szép életet, annak meg kell dolgoznia érte. S ennek része, hogy bizonyos dolgokról lemondunk.

 

Google hirdetés

 

Még általános alsóba jártam, mikor egy nap hazaérve a napköziből egy barátságos bácsi és néni fogadtak engem a lakásunkban. Nem tudtam mire vélni, a néni valami hajcsattot keresett az ágytámla és a matrac közti résben, én meg csak ott álldogáltam, betolakodónak érezve magamat a saját lakásunkban. Azt hiszem anyukám később sem nagyon magyarázta el, mit csinált a bácsi és a néni, de bizonyára mély nyomot hagyott bennem a jelenet, ha még mindig emlékszem rá. Aztán kicsit nagyobb koromban Zoli bácsi és Ibi néni házassága futott zátonyra, mert Zoli bácsi vidéken könyvelő lett egy TSZCS-ben, hogy jó sokat keressen, és mivel egész héten távol volt, hát lett neki egy barátnője. Azt akkor nagyon sajnáltam, mert számomra mindketten kedves emberek voltak. Onnantól nekem mindenki gyanús volt, aki feleségétől csak minimum 200 kilométerre talált munkát, mondjuk festő-mázolóként vagy anyagbeszerzőként. Aztán, ahogy felnőtté váltam, szomorúan vettem tudomásul, hogy a hűtlenség lassan belopódzott az életembe, mindennapossá váltak az esetek, de igazából a mai napig nem tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy nincs is ebben semmi rossz, ilyenek vagyunk. Lásd. a Dekameron pajzán történeteit.

Amikor a Nő felemelkedése és tündöklése könyvemet írtam, körüljártam a kérdést evolúciós nézőpontból, és tudtam a dolgot természetesként kezelni. Végülis, ahogy mások megcsalása is, de még a feleség gyilkosság is megleli a magyarázatát az evolúciósan kialakult alkalmazkodó viselkedésekben. Ez persze a dolgok leíró szintje, tudjuk, miért vannak ilyen viselkedésmódok, de nem biztos, hogy ettől még muszáj nekik lenni is.

Azt sem állíthatjuk, hogy csak a mi világunk ilyen "romlott", hiszen éppen az evolúciósan kódolt szaporodási stratégiákból következik, hogy hűtlenkedés mindig volt és mindig lesz is. A statisztikák azt mutatják, hogy a házaspárok 20-40%-a valamikor a házasság során félrelép, s az '50-es, de még '20-as évekbeli statisztikák sem mutatnak sokkal másabb képet. Végülis, változik a ruházatunk, változnak az élet tárgyi feltételei, de az ember ősidők óta ugyanaz.

A pszichológia és pszichoterápia örök dilemmája, hogyan tud értékmentessé válni. Őrlődünk a determinizmus és a tetteinkért vállalt felelősség között. Ha egyszer evolúciós program, hogy a férfi érdeke a minél több nővel való szaporodás, akkor ugye milyen alapon mondhatjuk, hogy nem helyes, ha valaki eszerint él. Hiszen, ha akarom, ő az, aki sikeresebben alkalmazkodik, génjeit szélesebb körben próbálja meg terjeszteni. Az más kérdés, hogy a fogamzásgátlás korában ez már ugye nem annyira válik be, de azért tudjuk a kakukkfióka kutatásokból, hogy nemzetenként ugyan eltérő arányban, de bizony világátlagban a gyermekek 5-10%-a nem attól az apától van, aki sajátjának hiszi és lelkesen felneveli. Mióta bizonyos országokban bárki rendelhet apasági vizsgálatot, több ország törvényhozása komolyan fontolgatja, nem kéne-e ennek gátat vetni, mert túl sok család bomlik fel az ilyen vizsgálatok hatására. Mi volna ennek az üzenete? Tessék az asszonyra jobban vigyázni, ez is evolúciós program. Ahogy génjeinkben rejlik a csalás, génjeinkben rejlik a csalás felismerése is. Az ügyesebb csalónak ezek után csak jár annyi, hogy ne egy hülye génvizsgálaton bukjon le. A problémát már Napóleon felismerte, és az általa bevezetett törvények szerint a gyerek apja az, akivel a nő a gyermek születésekor együtt él.

Na, de, ha az evolúcióval érvelünk, bizony a féltékenység és a hűtlenség fölötti drámázás is evolúciós program. Hiszen nincs annál nagyobb bukás, mint sajátunk helyett véres verejtékkel más gyerekét felnevelnünk. És női szemmel, az sem kis tragédia, ha a férj lelép, és a nőre bízza a gyermeknevelés utolsó 15 fáradtságos évét. A hűtlenség megtorlása is genetikai program, s ha már említettem a feleség gyilkosságot, ezt úgy tekintik, mint példastatuálást a többi nő felé. A feleséggyilkosságot ugyanis legtöbbször akkor hajtják végre, amikor már régen szétköltözött a pár, azaz hirtelen felindulásról nincs szó, sem a szökés megakadályozásának túl jól "sikerült" kivitelezéséről.

De, hogy tovább srófoljam a kérdést, a morál ugyancsak evolúciós "termék". Persze, minden kultúra bevezeti az ő saját szabályait is, de nem véletlen, hogy van egy rakás egyetemes erkölcsi elv, amit nem kell senkinek tanítani. A pszichopatákat leszámítva eredendően mindenki a priori magától tudja. A mentális működéseink ugyancsak evolúciós alkalmazkodás termékei, tehát a vágy, a bűntudat, a féltékenység, a harag és megbocsájtani tudás egyaránt kódolt érzelmek és viselkedések.

Mondhatnánk tehát, hogy az a nagy gubanc, amit a hűtlenség problematika magában rejt, valójában evolúciós kódolt belső ellentmondás, amire nincs igazán megoldás vagy végső válasz. Vagyis az evolúciósan kódolt hűtlenség örök ellentmondásban lesz a szintén evolúciósan kódolt lojalitás elvvel. A kérdés, hogy le kell-e nyelnünk ezt? Mármint, hogy a gének drótokon rángatnak minket.

Az egyén szintjén persze a kérdés árnyaltabb. Nincsenek általában férfiak és általában nők, olcsó sztereotípia, hogy minden férfi "ilyen" és minden nő meg "olyan". Azért mégsem a vak véletlenen múlik csupán, hogy ki az, aki félrelép és ki az, aki hűséges marad. Hiszen a statisztikák is azt mutatják, hogy a házaspároknak maximum a fele hűtlenkedik. De újra csak a determinizmus és a szabad akarat dilemmájába futunk, ha kijelentjük, hogy vannak a jellemtelen disznók és vannak az erényes jó emberek. Mert a vizsgálatok sokkal inkább azt a képet erősítik, hogy vannak, akik nem tudnak hűségesek lenni, és vannak, akik meg nem tudnak hűtlenkedni. Azaz, mintha nem bűn és erény szembeállításáról, hanem sokkal inkább pszichobiológiailag aktiválódott eltérő szaporodási stratégiáról van szó. Mit jövök itt ilyen bonyolult szavakkal? A vizsgálatok szerint minél szimmetrikusabb valaki, annál hajlamosabb a hűtlenségre. A szimmetrikusság biológiai sajátosság, de a félrelépés meg személyiség kérdése is. Miért lesznek a szimmetrikusabb emberek csapodárabbak? Talán fiatal koruktól elkényezteti őket a környezet, és rájönnek, hogy ők kapósabbak? A szimmetria mindkét nemben a nemihormonok szintjével is összefügg, azaz valahogy biológiailag is programozva van, hogy a nagyobb szimmetriához nagyobb nemi vágy kapcsolódjon, amit aztán nehezebb is féken tartani. Az emberek vonzódnak a szimmetrikus emberekhez. Leegyszerűsítve a magas nemi hormonszint testi jegyeit látjuk szépnek és vonzónak. Ebben az értelemben a hűtlenség kollektív termék, hiszen a csábító nem létezik elcsábulók nélkül.

Mintha előre le lennének osztva a lapok. Vannak ezek a szimmetrikus csődörök, és vannak a hűségre születettek. A kisebb hereméret igazoltan fokozott hűségességet jelent, miként a lágy pofika is családszerető férfit sejtet. A férfiaknak házasságban lecsökken a tesztoszteronszintje, kérdés, hogy eléggé-e ahhoz, hogy ne csapongjon a fantáziájuk nők körül? Mindenesetre, a természet sokfélének teremtett minket. Ennyit a hűtlenség biológiájáról, már a hűtlenség génjeit is kezdik beazonosítani.

De akkor jön a kötődési kutatás, és kimutatja, hogy azok a hűségesek, akik biztonságos gyermekkorból jönnek, ők megtanultak a másikban bízni és felelősséget érezni irántuk. Egy most megjelent kutatás viszont arra figyelmeztet, hogy eddig tévesen gondolták, hogy az elkerülő kötődésűek volnának a hűtlenség mintaképei. Kiderült ugyanis, hogy a korábbi kutatásokat mindig egyetemisták körében végezték, akik még nem hosszútávra elkötelező kapcsolatokban éltek. Házasságokban a kötődést kerülők bizonyultak a leghűségesebbeknek. A leghűtlenebbek valójában a szorongva kötődők, ami ugye azért is meglepő, mert ők azok, akik állandóan azon spiláznak, hogy elveszítik a másikat. De pont ezért, mintegy elébe menve a megcsalásnak, bebiztosítják magukat, s már előre revansot vesznek majdani megcsalatásukért. Mondhatnánk ismét, a nagy könyvben meg van írva. Csakhogy újabb kutatások azt mutatják, a gyermekkor nem feltétlen határozza meg a kötődési viselkedést, mi több, az felnőttkorban is változtatható. Azaz, az embernek módjában áll akár a biológiai, akár a pszichés alkatát meghaladni. Na persze, ha akarja. A félrelépés izgalma, a szex, mint örömforrás végülis ugyanúgy csak egy addikció, mint az alkohol vagy a kábszer. Leszokni viszont bármiről le lehet.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre