Robert Whitaker:
Gyalázatos hamisításra derült fény
az antidepresszánsok hatásosságával kapcsolatban

Forrás:Robert Whitaker: Winding Back the Clock: What If the STAR*D Investigators Had Told the Truth?

Fordította: Szendi Gábor

A pszichiátria áldatlan tevékenysége révén az egykor jól gyógyuló depresszióból súlyos, gyakran kiújuló, rokkantsághoz vagy öngyilkossághoz vezető betegség lett

 

 

Source: www.Freepik.com

Az SSRI korszak megváltoztatta a depresszióról való gondolkodást

Mint ismeretes, a Prozac 1988-as piacra kerülése indította el az antidepresszánsok felírásának drámai növekedését. A gyógyszert egy betegség ellenszereként hozták forgalomba. A "Prozac-nemzet" megteremtése azonban talán nem lett volna sikeres az amerikai NIMH (A Mentális Egészség Nemzeti Intézete) segítsége nélkül, amely akkoriban indított "felvilágosító kampányt", amelynek célja az volt, hogy megváltoztassa a közvélemény depresszióról alkotott képét. E kampány nélkül a depresszió "kémiai betegségmodellje" talán soha nem ivódott volna bele a közvéleménybe.

A Prozac megjelenése előtt a NIMH felmérése szerint az amerikai felnőtteknek csupán 12%-a szedne tablettát a depresszió kezelésére (1).

Hetvennyolc százalékuk azt mondta, hogy "addig élne vele, amíg el nem múlik", bízva abban, hogy egyedül is meg tud vele birkózni. Ez volt az a felfogás, amelyről a NIMH úgy döntött, hogy meg kell változtatni.

Öt hónappal a Prozac piacra kerülése után a NIMH elindította a "Depresszió tudatosítása, felismerése és kezelése" kampányt (2). Ennek célja "a közvélemény hozzáállásának megváltoztatása volt, hogy a depresszió mint rendellenesség, ne pedig mint gyengeség nagyobb elfogadottságot kapjon". A nyilvánosságnak meg kellett értenie, hogy a depresszió rendszeresen "aluldiagnosztizált és alulkezelt", és hogy kezeletlenül "halálos betegség" lehet. A kampány által idézett szakirodalom arról számolt be, hogy az antidepresszánsok "70-80%-os gyógyulási arányt eredményeztek, szemben a placebohatással elért 20-40%-os arányokkal".

A NIMH hirdetéseket adott fel a médiában, az Eli Lilly gyógyszercég pedig beszállt a "Depresszió: Amit tudni kell" című brossúra kinyomtatásába és terjesztésébe. Ez a brosúra tájékoztatta az olvasókat a betegségre ható "szerotonerg" gyógyszerek különleges előnyeiről.

Mivel ez a "felvilágosító" kampány folyamatban volt, és az Eli Lilly a Prozacot újfajta, kifejezetten a szerotonin rendszerre ható gyógyszerként hirdette, a média "áttörést jelentő" gyógyszerként reklámozta, amely gyorsan el tudja tüntetni a szomorúságot. Az antidepresszánsok - tájékoztatta olvasóit a The New York Times 1990-ben - "úgy hatnak, hogy helyreállítják a neurotranszmitter-aktivitás egyensúlyát az agyban, korrigálják a hangulatot, a gondolatokat, az étvágyat, a fájdalmat és más érzéseket irányító elektrokémiai jelek kóros túlsúlyát vagy gátlását" (3).

Ezt a történetet mesélték el a nyilvánosságnak, és az antidepresszánsok felírása beindult. 1987-ben a felnőttek kevesebb mint 2%-a számolt be arról, hogy az elmúlt hónapban antidepresszánst szedett. Ez hamarosan a többszörösére nőtt.

Hiányzott azonban a meggyőző bizonyíték

Bár az orvosi szaklapok ekkorra már tele voltak az SSRI antidepresszánsok hatékonyságáról szóló jelentésekkel, ezek az eredmények az ipar által finanszírozott vizsgálatokból származtak. A kutatók megértették, hogy ezek a vizsgálatok nem a "való világ" betegeinél mutatták meg a gyógyszerek hatékonyságát. A gyógyszeripar által finanszírozott vizsgálatokból ugyanis kizárták a tartósan depressziós, öngyilkossági gondolatokkal vagy szociális problémákkal (szorongás, kábítószerrel való visszaélés stb.) küzdő betegeket. Különböző tanulmányok megállapították, hogy a "valódi betegek" 60-90 százaléka a kizárási kritériumok miatt nem vehet részt az ipari vizsgálatokban (4).

Ezért John Rush pszichiáter felvetette, hogy bizonyítani kéne, hogy az antidepresszánsok hatásosak a szelektálatlan betegnépességen is, akik a mindennapokban kezelésre jelentkeznek. Ezért a NIMH támogatásával 118 beteget antidepresszánsokkal kezeltek, érzelmi és klinikai támogatással együtt, "kifejezetten a pozitív eredmények maximalizálása érdekében".

Az eredmények, amelyekről Rush 2004-ben számolt be, elkeserítőek voltak (5). A betegeknek mindössze 6%-ánál szűnt meg teljesen a depresszió és maradt meg egy éven át a tünetmentesség.

Voltak más elkeserítő eredmények is. Amikor a Zoloftot az aerobic hatásával vetették össze, 10 hónap elteltével a csak testmozgással kezelt csoport 70%-a volt jól, szemben a Zolofttal kezelt csoportok kevesebb mint 50%-ával, ráadásul, akiknél gyógyszerrel kombinálták a testedzést, ott a Zoloft lerontotta a testmozgás hatását (6).

Két évvel később, a National Institute of Health vizsgálatában, amelyben a Zoloftot az orbáncfűvel és a placebóval hasonlították össze, az orbáncfűvel kezelt betegek 24%-a gyógyult meg, szemben a Zoloftot szedők 25%-ával, míg a placebót kapok 32%-a gyógyult meg (7). Ez egyértelműen cáfolta a Zoloft és az orbáncfű hatásosságát.

Mindezek hatására indították el a STAR*D vizsgálatot, hogy bizonyítsák az antidepresszánsok hatásosságát az "utca emberénél" is (8). Ne feledjük, az amerikai kormányzat rendelte el a vizsgálatot, ami igazából csak a gyógyszeripar és a pszichiátria malmára akarta hajtani a vizet.

A vizsgálat lényege az volt, hogy első körben adtak egy antidepresszánst, de ha az hatástalannak bizonyult, akkor a beteg kapott egy másodikat, majd egy harmadikat, végül egy negyediket. A módszer lényege az volt, amit ma a pszichiáterek csinálnak: hogyha nem hat az egyik antidepresszáns, akkor talán majd hat a második, vagy a harmadik, vagy a negyedik. De ugye, olyan nem lehetséges, hogy az antidepresszáns hatástalan volna?

Az egyéves kezelés végén a STAR*D eredményhirdetése szerint a betegek 70-80%-na meggyógyult. Ez azóta is muníció a pszichiátria és a gyógyszeripar számára, hiszen "bizonyítva van" az antidepresszánsok "nyilvánvaló hatásossága".

A király meztelen

Ed Pigott és munkatársai már 2010-ben kimutatták, hogy a STAR*D kutatói piszok nagy csalást követtek el, hogy bizonyítsák az antidepresszánsok hatásosságát (9). Megszerezve a vizsgálat eredeti adatait, kimutatták, hogy a kezdeti 4041 beteg közül az egy éves kezelés végére 108 beteg volt depressziómentes, ami 3%-os gyógyulási arányt jelentett. Ebben benne volt az is, hogy a betegek a mellékhatások és az eredménytelenség miatt sorra elhagyták a vizsgálatot.

2010-ben jelent meg Irving Kirsch könyve az Emperor's New Drugs (A császár új gyógyszere), amely korábbi és újabb elemzéseken mutatta ki, hogy az antidepresszánsok a placebóval egyenértékűek, s mint ilyenre, az emberek 25%-a reagál időlegesen.

Pigott és munkatársai 2023-ban megint újraelemezték új szempontok alapján a STAR*D vizsgálatot (10). A betegekre lebontott elemzés kimutatta, hogy -szemben az eredeti STAR*D közleménnyel, amely azt állította, hogy a betegek 2/3-a tünetmentesen gyógyult- valójában a gyógyszeres kezelés a betegek kétharmadán egyáltalán nem segített, még azután sem, hogy többféle gyógyszert és gyógyszerkombinációt próbáltak ki náluk.

Pigott-ék két elemzése révén egy elképesztő hamisításra derült fény, de botrány egyelőre nincs belőle. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság és annak lapja sunyin próbálja tagadni az egészet.

Egyedül a Psychiatric Times mert őszintén beszélni (11). Ahogy John Miller, a Psychiatric Times főszerkesztője írta, felül kell vizsgálni az antidepresszánsok hatásosságáról szóló dogmákat, az ezekre épülő összes eddig pszichiátriai publikációt, kezelési protokollokat és politikai döntéseket és vissza kell vonni őket.

A címlap szövege: STAR*D trónfosztása? Alatta: 2006 óta a súlyos depressziós rendellenességek kezelési döntéseit segítő etalonként áll a figyelem középpontjában. De mi van, ha ez szertefoszlott?

A STAR*D súlyos károkat okozott az egész társadalomnak, az orvoslásnak és az egyes betegeknek, mint azt a továbbiakban még olvashatjuk.

Mi lett volna, ha a STAR*D szerzői annak idején az igazat mondták volna el? Hogyan változhatott volna meg a pszichiátriai ellátás - és e gyógyszerek társadalmi használata ?

A STAR*D egyéves eredményei különösen nyugtalanítóak voltak. Hogy lehet, hogy minden erőfeszítés ellenére 3% érte el az egyéves vizsgálat végére a depressziómentességet? Ha a STAR*D kutatói nyilvánosságra hozták volna ezt, a nyilvánosságot arra ösztönözték volna, hogy feltegye a kérdést: Mi volna a depresszió természetes lefolyása? Kezelés hiányában a depressziós betegek hány százaléka számíthat arra, hogy meggyógyul és jól is marad?

Mi a "kezeletlenül" hagyott depressziós sorsa?

A gyógyszermentes éra

Az 1800-as évek végén egy észtországi elmegyógyintézetben Emil Kraepelin német pszichiáter 450 pszichotikus depressziós sorsát követte, akiknek 60%-a maradéktalanul meggyógyult és csak 13%-uknál volt visszaesés.

1931-ben Horatio Pollock, a New York Állami Mentálhigiénés Hivatal munkatársa 2700 depressziós kórházi depressziós beteget követett 1909 és 1920 között, s megállapította, hogy a betegek fele végleg felépült és csak 17%-uknak volt három vagy több visszaesése.

Gunnar Lundquist 216 olyan beteget követett nyomon, akiket első depressziós epizódjuk miatt kezeltek, és megállapította, hogy 49%-uknak soha nem volt második epizódja, és további 21%-uk csak egyszer esett vissza a depresszióba.

Ezek a jó eredmények az antidepresszánsok korszakának első éveiben is érvényesek voltak (Ekkor még a triciklikus antidepresszánsokat használták). 1972-ben Samuel Guze és Eli Robins áttekintette a tudományos szakirodalmat, eszerint a 10 évig tartó követéses vizsgálatokban a depresszió első epizódja miatt kórházba került emberek 50%-a felépült, és nem újult ki többet a betegségük. Mindössze tízből egy vált krónikus beteggé.

Ekkoriban a depressziót nem "halálos", hanem jóindulatú kórképnek tekintették. Nathan Kline, a pszichofarmakológia egyik kiemelkedő vezetője szerint: "A depresszió kezelésében mindig szövetségesünk az a tény, hogy a legtöbb depresszió spontán gyógyulással végződik,függetlenül attól, hogy mit teszünk ".

1974-ben Dean Schuyler, az NIMH depresszióval foglalkozó részlegének vezetője tömören összefoglalta a depresszióról alkotott képet: "A legtöbb depressziós epizód", írta, "lefolyik és gyakorlatilag teljes gyógyulással végződik, külön beavatkozás nélkül".

Az antidepresszánsok teszik krónikussá és kezelésrezisztenssé a depressziót

Ekkoriban kezdtek arról írni Németországban, Jugoszláviában és Bulgáriában dolgozó orvosok, hogy úgy tűnik, az antidepresszánsok a betegség "krónikussá válását" okozzák.

1974-ben egy holland orvos, J. D. Van Scheyen 94 depressziós beteg 5 éves kórtörténetét vizsgálta meg, és döbbenten tapasztalta, hogy a gyógyszerek hatására gyakoribb volt a visszaesés és két epizód közt rövidebb idő telt el.

Az 1980-as évektől a depressziót már krónikus agyi betegségnek kezdték tekinteni, ami az agy kémiai egyensúlyhiányára vezethetők vissza, amit "vissza kell állítani".

Ez az új felfogás arról szólt, hogy a depresszió állandó, a tünetek kordában tartásához gyógyszeres kezelésre van szükség. A következő 20 évben a depressziós betegek hosszabb távú kimenetelét vizsgáló tanulmányok azt találták, hogy a depresszió valóban krónikus lefolyású. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1999-es Pszichiátriai tankönyve összefoglalta az immár létező hosszú távú kimenetelű szakirodalmat: "A depresszióban szenvedőknek csak 15%-ánál fordul elő a betegség egyetlen epizódja", és a fennmaradó 85% esetében minden egyes újabb epizóddal a gyógyulások "kevésbé teljesek, és az új kiújulások egyre könnyebben alakulnak ki".

Ez a fordulat annál is meglepőbb, mert a gyógyszeres éra előtt súlyos, kórházi ellátásra szorulók gyógyultak spontán és végleg, a gyógyszerkorszakban viszont sokkal enyhébb, ambuláns betegek váltak krónikus beteggé.

A tudomány halad, mondták a szakemberek, ma már tudjuk, hogy a depresszió krónikus, súlyos zavar.

Giovanni Fava olasz pszichiáter egy 1994-ig visszanyúló cikksorozatában egy másik lehetőséget vetett fel: talán az antidepresszánsok "érzékenyítik" az agyat a depresszióra", és ez az oka a modern kor rossz hosszú távú eredményeinek. Mint írta: "Az antidepresszáns gyógyszerek alkalmazása a betegséget rosszindulatúbb és a kezelésre nem reagáló lefolyás felé terelhetik."

Ezek a megfigyelések érthető okokból senkit nem érdekeltek, a laikusokhoz pedig csak a fantasztikus gyógyulások híre jutott el.

Ennek ellenére az 1990-es években és a 2000-es évek elején készült néhány olyan tanulmány, amely alátámasztotta Fava hipotézisét. Ezek a kutatások a különböző országokban a hangulatzavarok miatt növekvő rokkantsági arányokról és a gyógyszerek szedésétől tartózkodó depressziós betegek jobb gyógyulásáról szóltak.

A "nem gyógyszerezett depresszió" lefolyását vizsgálta William Coryell és munkatársai 547 depresszióban szenvedő ember betegségének hatéves természetes lefolyását vizsgálták, és megállapították, hogy akiket kezeltek a betegség miatt, azok háromszor nagyobb valószínűséggel szenvedtek "fő társadalmi funkciójuk" megszűnésétől, és közel hétszer nagyobb valószínűséggel váltak "munkaképtelenné", mint a kezeletlen csoport. Ráadásul, míg a kezelt betegek közül sokak gazdasági helyzete jelentősen romlott a hat év alatt, addig a nem kezelt csoportnak csak 17 százalékának csökkent a jövedelme, és 59 százalékának nőtt.

(A funkcióvesztett azt jelenti, hogy az illető korábbi funkcióira, pl. addigi munkája végzésére, tanulmányai folytatására, szülői feladatai ellátására alkalmatlanná vált.)

Michael Poster és csoportja 84 olyan beteget követtek, akik miután felépültek a kezdeti depresszióból, később visszaestek, de ezután nem kezdtek újra gyógyszeres kezelésbe. Követésük során 23%-uk egy hónapon belül, 67%-uk hat hónapon belül, 85%-uk pedig egy éven belül felépült. Ez - jegyezték meg - összhangban van az antidepresszánsok előtti korszakban jelentett eredményekkel. "Ha a gyógyszeres kezelés nélkül maradt depressziósok 85%-a egy éven belül spontán felépül, akkor rendkívül nehéz lenne bármilyen beavatkozásnak ennél jobb eredményt felmutatnia".

Az 1990-es évek elején a kutatók megállapították, hogy a depressziós betegek 10-15%-a "kezelésre rezisztens". Ez a szám 2006-ra 40%-ra emelkedett (12). A kezelésre rezisztens depresszió az SSRI-k bevezetése óta egyre inkább terjed.

Néhány évvel később Rif El-Mallakh pszichiáter irodalmi összefoglaló alapján megállapította, hogy az SSRI-ok " krónikus, gyakran kezelésre rezisztens depressziós állapotot eredményeznek, amely folyamatos, tartós antidepresszáns kezelés mellett kezdődik." (13)

A STAR*D hazugsága napjainkig uralja a pszichiátriát, a médiát és a laikus gondolkodást

"Ha a kezelési kísérlet sikertelen, a betegeknek nem szabad feladniuk" - mondta Thomas Insel, a NIMH igazgatója. "Ha a kezelésben maradnak, és szorosan együttműködnek a klinikusokkal ... sok beteg megtalálhatja a legjobb egyéni vagy kombinált kezelést, amely lehetővé teszi számukra, hogy tünetmentessé váljanak".

A média a maga részéről rendszeresen idézte a "közel 70%-os" hangzatos kijelentést az antidepresszánsok valós hatékonyságának bizonyítékaként (14). 2022-ben, miután a nyilvánosság megtudta, hogy az alacsony szerotoninszintű elméletet megcáfolták, a The New York Times sietett megnyugtatni az olvasókat, hogy bár az antidepresszánsok "nem úgy működnek, ahogy sokan gondolják" (15), a STAR*D bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a gyógyszerek a legtöbb embernél valóban "működnek".

Ma egyre több beteg szólal meg, akik arról beszélnek, hogy diszfóriás állapotba kerülnek, elveszítik szexuális működésüket, és nehezen tudnak leszokni az antidepresszánsokról.

Szerencsére a Psychiatric Times címlapsztorijával megtörte a csendet. Talán a mainstream média azért zárkózott el a történettől, mert arra várt, hogy egy folyóirat vagy intézmény beszámoljon Pigott munkájáról, és ezzel hitelessé tegye azt. A Psychiatric Times ezt tette átgondolt esszéjével, egy olyan cikkel, amely - mivel megtörte az évekig tartó hallgatást - bátornak is nevezhető.

Most jöhetne a média.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre