Forrás:Gary Taubes:How a 'fatally, tragically flawed' paradigm has derailed the science of obesity
Fordította: Czárán Judit
Az elhízásjárványért nem lehet a túlevést és a kevés mozgást hibáztatni
Source: www.Freepik.com
Az elhízás kutatása közel egy évszázada azon a meggyőződésen alapul, hogy a betegség oka "az elfogyasztott és a felhasznált kalóriák közötti energiaegyensúlyhiány." Ez az elhízástudomány központi dogmája. Gyakorlatilag az összes elhízáskutatási eredményt ennek az egyensúlyi elvnek az összefüggésében értelmeznek.
A testsúlyszabályozásnak ez az energia be- és energia kiáramlással kapcsolatos koncepciója végzetesen, tragikusan hibás: Az elhízás nem energiaegyensúlyi zavar, hanem hormonális vagy alkati zavar, a zsírraktározás és az anyagcsere szabályozási zavara. Mivel ezeket a hormonális válaszokat az inzulin uralja, amely viszont elsősorban az étrend szénhidráttartalmára reagál, ezt a gondolkodást ma szénhidrát-inzulin modellként ismerjük.
Következményei egyszerűek és mélyrehatóak: Az emberek nem azért híznak el, mert túl sokat esznek, hanem azért, mert az étrendjükben lévő szénhidrátok - mind mennyiségben, mind minőségben - olyan hormonális környezetet teremtenek, amely elősegíti a felesleges zsír felhalmozódását.
"Az orvosi szakma általában úgy véli, hogy kétféle elhízott személy létezik" - írta Louis Newburgh 1930-ban: "azok, akik azért lettek kövérek, mert túl sokat ettek vagy keveset mozogtak; és azok, akik egy második csoportot alkotnak, akiknek elhízása nem szorosan összefügg az étrenddel, hanem valamilyen endokrin vagy alkati rendellenesség okozza".
A Los Angeles Times 1932-ben Newburgh munkájáról ezt írta: "Csak a torkosság okozza az elhízást."
Newburgh egyértelmű hatása, az volt, hogy az elhízáskutatás ettől kezdve arra koncentrált: mitől falánkak az emberek és nem arra, hogy miként képződiks a testzsír.
Ha felteszünk egy egyszerű kérdést: "Miért van az, hogy egyesek közülünk könnyen híznak, mások pedig nem?", az elhízáskutatók nem tudnak rá válaszolni, mert érdekes módon nem ezt vizsgálják.
Ha az orvosok az 1930-as években az elhízást zsírfelhalmozódási rendellenességként fogták volna fel, nem pedig energiaegyensúlyi problémaként, akkor a zsírraktározást szabályozó fiziológiai mechanizmusokat tanulmányozhatták volna.
1957-ben Hilde Bruch, a gyermekkori elhízás akkori vezető szaktekintélye ezt írta. "Előítéletek nélkül vizsgálva az elhízást, azt feltételeznénk, hogy a kutatás fő irányának a zsíranyagcsere rendellenességeinek vizsgálatára kellene irányulnia, mivel a definíció szerint a zsír túlzott felhalmozódása a háttérben meghúzódó rendellenesség. Történetesen ez az a terület, amelyen a legkevesebb munkát végezték".
Ugyanez a megállapítás ma is igaz. Az orvosi tankönyvekben az elhízásnak a tárgyalása az energiaegyensúllyal kezdődik és ér véget. Az elhízásnak szentelt tankönyvek a betegség okait "multifaktoriálisnak" és "összetettnek" írják le, de a látszólag számtalan fontosnak tartott tényezőről feltételezik, hogy mind csak közvetve, az étkezés és a testmozgás mennyiségén keresztül befolyásolja a zsírfelhalmozódást.
Ez az oka annak, hogy az elhízással foglalkozó cikkek, tankönyvek fejezetei és intézményi weboldalak gyakran a termodinamika első törvényét ismertetik: "az energia átalakulhat, de megmarad". Eszerint az emberi szervezetben tárolt zsír mennyiségének változásai "szükségszerűen a táplálékbevitel és az energiafelhasználás arányával" függ össze.
A pozitív energiamérleg azonban - több kalóriát fogyasztanak, mint amennyit elhasználnak - csupán azt írja le, hogy mi történik, amikor az emberek híznak. De ez nem mond semmit arról, hogy miért történik ez. Hiszen a gyerekek pozitív energiaegyensúlyban vannak, amikor nőnek, de nem ezért nőnek.
Jean Mayer harvardi táplálkozási szakértő 1954-ben azt írta: "Az elhízást a 'túlevésnek' tulajdonítani ugyanolyan értelmetlen, mint az alkoholizmust a 'túlzott ivásnak' tulajdonítani".
Az egyetlen kutató, akit találtam, aki ebben az évszázadban kifejtette, hogy az energiamérleggel kapcsolatos gondolkodás alapvetően téves, az Thorkild S?rensen a Koppenhágai Egyetemről. S?rensen több mint 400 cikket publikált az elhízásról. "Az első dolog, ami történik" - mondta nekem - "az, hogy őrültnek ... vagy hülyének néznek. Azt hiszik, hogy tagadom a termodinamikai törvények fizikáját. "
Az, hogy az energiaegyensúlyról való gondolkodás nem ad magyarázatot arra, hogy az emberek miért válnak elhízottá, korántsem az egyetlen súlyos hibája.
A legaggasztóbbak közé tartozik, hogy egy fiziológiai rendellenességet - a felesleges testzsír felhalmozódását - elkerülhetetlenül viselkedési rendellenességgé változtatja. Ezáltal az elhízás jellemproblémává minősül át.
Itt segít pontosan számszerűsíteni, hogy mit jelent az energiaegyensúlyhiány. Az egészséges testsúly fenntartása e gondolkodásmód szerint azt követeli meg, hogy az emberek a bevitelt és a kiadásokat tökéletesen összehangolják. Ha átlagosan csak napi 10 kalóriával - egyetlen burgonyacsipsz kalóriatartalmával - túllépjük a keretet, az évente egy kiló zsír felszaporodását jelenti, 10 kiló felesleges zsírt egy évtized alatt. Mindössze 30 év alatt ez az apró egyensúlyhiány bárkit soványból elhízottá változtat.
Ez megkerülhetetlen kérdéseket vet fel: Az egyik az, hogy hogyan marad valaki sovány, amikor ehhez ilyen tökéletes energiaegyensúlyra volna szükség?
Mivel az energiaegyensúly logikája választ követel, Newburgh megadta a választ: A gyerekek nem az alkati hajlam miatt híznak el, hanem azért, mert "szüleik szándékosan túlfogyasztásra nevelték őket"; a legtöbb felnőtt pedig azért hízik el, mert "különböző emberi gyengeségekben szenved, mint például a túlzásba vitt élvezetek és a tudatlanság".
Az 1950-es évekre ez a logika intézményesült. Az elhízás hormonális rendellenességre vonatkozó felvetéseket "béna kifogásként" utasították el. Az elhízással foglalkozó szaktekintélyek immár pszichológusok és pszichiáterek lettek. Ezek a szakértők kijelentették, hogy az emberek "megoldatlan érzelmi konfliktusok" miatt, vagy "az élet ideges feszültségeinek" enyhítésére túlzabálnak és elhíznak. Még ma is gyakori, hogy az elhízottakat a "önnyugtató evéssel" vádolják, ahogy egy 2017-es tankönyv leírja, "a negatív érzelmek, például a düh, a magány, az unalom és a depresszió csökkentése érdekében".
Hogy elkerüljék annak a logikának a közvetlen következményeit, hogy az elhízott embereknek pusztán nincs annyi akaraterejük, mint a soványaknak, egyes hatóságok inkább a genetikát okolják azért, mert az emberek túlfogyasztanak. Mások az élelmiszeripart hibáztatják, amiért az addiktívitást eredményező ultrafeldolgozott élelmiszereket elérhetővé teszik a túlfogyasztásra.
Mivel nem mindenki elhízott vagy túlsúlyos, egy épkézláb elhízásteóriának meg kéne tudnia magyaráznia, miért maradnak egyes emberek soványak, mások pedig miért nem, anélkül, hogy a jellemet hibáztatnánk.
Ez a probléma megoldható, ha egyszerűen úgy határozzuk meg az elhízást, mint ami egyértelműen az: a túlzott zsírfelhalmozódás rendellenessége. Julis Bauer bécsi endokrinológus az 1930-as években "egyes szövetek túlzott zsírraktározási hajlamáról" írt. A férfiak és a nők másképp híznak, mutatott rá; és mindkettő nagyon specifikus területeken. A nemi hormonok egyértelműen befolyásolják a zsírfelhalmozódást az energiaegyensúlytól függetlenül. "Mint egy rosszindulatú daganat, az elhízásra hajlamos ember zsírszövete még alultápláltság esetén is megragadja a táplálékot".
A 2. világháború után az orvostudomány nyelvezete a németről az angolra változott, és a hormonális hipotézis elvesztette népszerűségét.
Ez a változás egybeesett az elhízás első állatmodelljeinek kifejlesztésével, ami lehetővé tette a kutatók számára, hogy először tanulmányozhassák az elhízást kísérleti úton. De ezt helytelenül tették, mivel megfigyeléseiket csak az energiaegyensúly kontextusában értelmezték, látszólag tudomásul nem véve, hogy egyáltalán létezhet egy másik kontextus, hipotézis vagy paradigma.
Az elhízás legelső állati modellje precedenst teremtett. Egy agysebészethez kifejlesztett eszközzel a technika során egy pontosan célzott sérülést kellett elhelyezni az állat hipotalamuszának közepén. A hipotalamusz a zsírszövetekkel is szoros kapcsolatban áll. Mivel a hipotalamusz ilyen sérüléseivel rendelkező állatok gyakran mohón ettek és elhíztak, John Brobeck, a Yale fiziológusa 1946-ban azt javasolta, hogy a hipotalamusznak irányíthatja a táplálkozási viselkedést.
A hipotalamusz-sérült állatok azonban akkor is elhíznak, vagy legalábbis jelentősen meghíznak, amikor nem esznek többet, mint a sovány állatok. Ha megakadályozzuk az állatot a túlzott evésben - vagyis a kísérleti tudomány nyelvén szólva a túlevés gátlásával -, akkor ezek az állatok mégis elhíznak. Mindenképpen híznak, még olyan mennyiségű táplálékbevitel mellett is, amely normális állatoknál nem okozna súlygyarapodást.
Miután Brobeck feltételezte, hogy a túlfogyasztás az oka annak, hogy ezek a hipotalamusz-sértett állatok elhíztak, a második világháború utáni évek elhízáskutatói azt tekintették tudományos kötelességüknek, hogy megvilágítsák, honnan "tud" a hipotalamusz eleget ahhoz - például vércukorból, vérzsírból- hogy mérsékelje az evést és talán az energiafelhasználást is, és miként vész el ez a kontroll az elhízásban.
Bár a kutatók ritkán gondoltak arra, hogy kísérleteikben kontrollálják az energiabevitelt, ám amikor mégis megtették, és azt vizsgálták, hogy állataik ugyanolyan kevés vagy kevesebb táplálék fogyasztása mellett is kövérebbek lesznek-e, mint a sovány kontrollcsoportok, szinte kivétel nélkül arról számoltak be, hogy igen. "Ezek az egerek a legvalószínűtlenebb körülmények között is zsírt csinálnak a táplálékukból, még akkor is, ha félig éheznek", írta Jean Mayer az elhízott egerekről, amelyeket az 1950-es években tanulmányozott. Ez az alapvető megfigyelés közvetlenül megkérdőjelezi azt az elképzelést, hogy az elhízást a rosszul szabályozott táplálkozási viselkedés okozza.
Az energiaegyensúly-modell és az állatmodellekből származó tényleges bizonyítékok közötti ellentmondás legszembetűnőbb példája az 1949-ben felfedezett, génmutáció miatt elhízásra hajlamos egerek. Az ő vizsgálatuk vezetett el a leptin nevű hormon felfedezéséhez, és így azonosítsák kutatók a leptin gén hibáit is, amelyek felelősek ezeknek az állatoknak az elhízásáért.
A leptin 1994-es felfedezését az elhízáskutatás szent gráljaként ünnepelték: a zsírszövet által kiválasztott "jelet", amely tájékoztatja a hipotalamuszt a zsír felhalmozódásról, és ezért az étkezést és a fogyasztást ennek ellensúlyozására kell beállítani. Azóta több tízezer cikk jelent meg a leptinnek az elhízásban betöltött szerepével kapcsolatban.
Annak ellenére, hogy a szakirodalom dokumentálja a leptin közvetlen hatását a zsíranyagcserére és a zsírraktározásra, a kutatóközösség azt feltételezte, hogy a leptin egy jóllakottsági hormon. Az Endokrin Társaság honlapja szerint a leptin "segít meggátolni az éhséget és szabályozni az energiaegyensúlyt, hogy a szervezetben ne következzen be éhségreakció, amikor nincs szüksége energiára". Ezért, ha a leptin hiányzik, vagy a hipotalamusz ellenáll a leptin jelzéseinek, az eredmény pozitív energiaegyensúly, azaz elhízás.
Az ob/ob mutánsok zsírt alakítanak ki a táplálékukból, még akkor is, amikor szó szerint félig éhen halnak, - jelentette 1985-ben Coleman.
Ha egy állat még akkor is zsírt halmoz fel, amikor az éhhalál küszöbén van, akkor a leptinnek bizonyára valami mélyreható szerepe van a zsírraktározással kapcsolatban. De ha zsírraktározás attól függetlenül megtörténhet, hogy mennyit eszik egy állat, miért ne gyanítanánk, hogy ugyanez történik az embernél is?
Az elhízástudomány történetében ez a tévút nem következett volna be, ha eleve azt a kérdést tették volna fel, hogyan lesz a táplálékból elraktározott zsír.
Az 1960-as évek közepére a zsírraktározást és -anyagcserét tanulmányozó kutatók egyértelműen megállapították, hogy a zsírraktározás szabályozásában az inzulin hormon dominál. Míg az inzulin szemmel láthatóan a vércukorszint szabályozására szolgál, az inzulintermelés és az inzulinra való érzékenység zavarai a cukorbetegség elsődleges okai. Az inzulin serkenti a zsír zsírsejtekbe történő felvételét, gátolja annak felszabadulását és gátolja a zsír zsírszöveten kívüli felhasználását. A szervezet egyetlen szövete sem olyan érzékeny az inzulin hatására, mint a zsírszövet.
A keringő inzulinszint mérésére szolgáló technika feltalálásával a kutatók felfedezték, hogy a hipotalamusz-sérült állatok és az ob/ob egerek egyaránt hiperinzulinémiásak, akárcsak az elhízott és a 2-es típusú cukorbeteg emberek, ami egyszerű magyarázatot kínál a túlzott zsírfelhalmozódás mechanizmusára.
Az elhízást és a cukorbetegséget tanulmányozó legbefolyásosabb kutatók közül néhányan az inzulin elsődleges szerepét javasolták a zsírfelhalmozódásban és az elhízásban. A pszichofiziológusok ugyanezt tették. De mindezek az elképzelések nem tudtak érvényesülni, mivel az elhízáskutatók továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy az energiaegyensúly, illetve annak hiánya a magyarázat és ez a vitathatatlan igazság.
Ez a veszélye annak a fajta dogmatikus álláspontnak, amely az energiaegyensúly fogalmát az elhízáskutatásban olyan korán és idő előtt bebetonozta. A tudósok és a tudományfilozófusok évszázadok óta foglalkoznak ezzel a problémával.(lásd. könyvemet: Szendi G: Tévutak az orvoslásban. Dogmák fogságában. Jaffa, 2018) "Azok az emberek, akik túlzottan hisznek az elméleteikben vagy elképzeléseikben, nem csak a felfedezésekre felkészületlenek, hanem nagyon rossz megfigyeléseket is végeznek" - írta Claude Bernard 1865-ben "Bevezetés a kísérleti orvostudomány tanulmányozásába" című művében. "Kénytelenek előre kialakított elképzeléssel megfigyelni, és amikor kísérletet terveznek, annak eredményeiben csak elméletük megerősítését látják. Ily módon eltorzítják a megfigyelést, és gyakran nagyon fontos tényeket hagynak figyelmen kívül, mert azok nem segítik elő céljukat."
Az elhízás esetében a hormonális/alkati hipotézis szintén dogmatikus ellenállásba ütközött. Az inzulin-elhízás teóriából következik, hogy az elhízást nem azok a diéták tudják sikeresen megoldani, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy - energiaegyensúlyi gondolkodás szerint - kevesebbet együnk, hanem azok, amelyek csökkentik a keringő inzulinszintet; ez a leghatékonyabban úgy érhető el, ha a táplálékkal bevitt szénhidrátokat - cukrokat, keményítőtartalmú zöldségeket, gabonaféléket és hasonlókat - zsírral helyettesítjük.
Orvosok és diétás könyvek szerzői már 200 éve népszerűsítik a szénhidrát-korlátozott, magas zsírtartalmú diétákat - a ketogén diétát, a leghíresebb Robert Atkinsé, egy new york-i kardiológusé. Ezeknek az étrendeknek a filozófiája szerint az a lényeg, hogy mit eszünk, nem pedig, hogy mennyit. A hivatalos elhízástudomány ezeket a nézeteket kuruzslásnak minősítette, a zsírban gazdag ételek fogyasztásának szorgalmazását pedig veszélyesnek tekintették.
Az energiaegyensúly logikáját leginkább azok a kutatók kérdőjelezik meg, akik még mindig orvosként praktizálnak, és rendszeresen kezelnek elhízott betegeket. Ezek az orvosok úgy találják, hogy ha ráveszik pácienseiket a szénhidrátok, de nem a kalóriák korlátozására, akkor pácienseik viszonylag könnyen elérhetik és megtarthatják az egészséges testsúlyt, és eközben egészségesebbek is lesznek. Amikor ezt a megközelítést a 2-es típusú cukorbetegeknél alkalmazták, a betegek egyszerűen meggyógyultak.
Hogy valódi előrelépést érjenek el az elhízás és az elhízás-diabétesz járványokkal szemben, el kéne végre engedni energiaegyensúly teóriát, ami miatt még mindig a mennyi ételfogyasztás és a mennyit mozgás van középpontban.