Fordította: Szendi Gábor
Az USA és a nyugati világ, benne Magyarország is, derűsen menetel az egészségügyi összeomlásba
Source: www.Freepik.com
Sétáljon be ma bármelyik amerikai repülőtérre, és álljon meg egy pillanatra. Nézzen körül a becsekkolásnál várakozó utasokon, a gyorsétteremben sorban álló családokon, a rohanó tömegen. Olyan országot lát, amelyet nagyszüleink nem ismernének fel. Kevesebb mint három generáció alatt az amerikaiak testalkata olyan drámai módon megváltozott, hogy ami egykor ritkának vagy aggasztónak számított, ma már mindennaposnak tekinthető. A repülőgépek üléseit kiszélesítették, a ruházati üzletek ruhaállványait megnövelték, a manökeneket átalakították, a szódás poharakat pedig öblösebbre gyártják. Egész iparágak átalakultak, hogy alkalmazkodjanak egy olyan fiziológiához, amely sem egészséges, sem fenntartható.
Mégis, kulturális narratívánk egyre inkább azt hangsúlyozza, hogy ez a változás normális, sőt néha kívánatos is. Azt mondják nekünk, hogy a nagyobb manökenek az átlagot képviselik, hogy a megújult divat az "elfogadást" jelzik, és hogy a nagyobb székek és egyenruhák az együttérzés gesztusai.
De mindez nem változtat a biológián. A manöken nem kap cukorbetegséget. A marketingkampány nem törölheti el a magas vérnyomást. És a "testpozitív" hozzáállás sem szüntetheti meg az anyagcsere-betegségek kegyetlen matematikáját.
Az elhízás nem normális fiziológiai állapot. Gyakori, költséges és halálos. Ha másnak mutatjuk be, az nem kedvesség - hanem kulturális érzéstelenítés.
Egy nemzet egyre nehezebbé válik
Az adatok egyértelműen mutatják a helyzetet. 1960-ban az átlagos amerikai férfi súlya 83 kg volt, míg az átlagos nőé 70 kg. 2002-re a férfiak átlagos súlya 95 kg, a nőké pedig 82 kg volt, ami egy generáció alatt több mint 10 kg súlygyarapodást jelent [1-2]. Ugyanezen időszak alatt a magasság körülbelül 2.5 cm-rel nőtt, ami messze nem elég ahhoz, hogy megmagyarázza a tömeggyarapodást.
Az elhízás előfordulása, amely egykor marginális állapot volt, ugrásszerűen megnőtt. Az 1960-as évek elején a felnőttek körülbelül 13 százaléka felelt meg az elhízás kritériumainak. 2010-re ez az arány elérte a 36 százalékot. Ma az amerikai felnőttek több mint 40 százaléka elhízott [3-5]. Ez nem egy kis kulturális eltolódás. Ez egy teljes népességszintű átalakulás, amely mindenhol látható és minden hiteles adatsor megerősíti.
A költségek megdöbbentőek. Az elhízásnak tulajdonítható éves egészségügyi kiadások az Egyesült Államokban 173 milliárd dollárra becsülhetők. Az elhízott felnőttek átlagosan közel 1900 dollárral több egészségügyi költséget generálnak évente, mint normál testsúlyú társaik[6-7]. Ezek a számok csak a közvetlen egészségügyi kiadásokat tükrözik. Nem tükrözik a termelékenység csökkenését, a megrövidült élettartamot, a katonai alkalmatlanságot, vagy a milliónyi családot, akik csendben kezelik a következményeket: cukorbetegség, szívbetegség, májelégtelenség, alvási apnoe, meddőség és rák.
A környezet, amely megbetegített minket
Mi változott ilyen radikálisan az 1960-as évek eleje és a jelen között? Nem a génjeink. Az emberi genom fél évszázad alatt nem ment keresztül jelentős mutáción. Ami megváltozott, az a környezetünk volt: az étkezési szokásaink, a munkavégzési módszereink, az életmódunk.
Az egy főre jutó napi kalóriabevitel az Egyesült Államokban 1970 és 2010 között több mint 20 százalékkal nőtt, ami a feldolgozott, tartós, kalóriatartalmú élelmiszerek fogyasztásának növekedésével magyarázható. [8] Az adagok mérete, amely az 1970-es években kezdett növekedni, és az 1980-as években tovább nőtt, meghaladta azt, amit a korábbi generációk normális étkezésnek tartottak. A tanulmányok következetesen bizonyítják, hogy a nagyobb adagok nagyobb bevitelhez vezetnek egy adott étkezés során vagy összességében egy nap során. [9-10].
Ugyanakkor a munkában elégetett energiánk is jelentősen csökkent. Ahogy a gyártás és a mezőgazdaság helyét átvette a szolgáltatóipar és a képernyőhöz kötött munka, a foglalkozási energiafelhasználás 1960 óta napi több mint 100 kalóriával csökkent [11-12]. Egy egyén számára ez a szám talán jelentéktelennek tűnik. De 330 millió ember esetében, évtizedek alatt összeadódva, ez katasztrofális.
Az élelmiszer-ellátás összetétele is megváltozott. Ma az amerikai felnőttek által fogyasztott kalóriák több mint fele ultrafeldolgozott élelmiszerekből származik: olyan, a maximális ízélmény és az alacsony költség érdekében tervezett termékekből, amelyek táplálkozási szempontból haszontalan kalóriák. A fiatalok körében ez az arány közel kétharmadra rúg [13-14]. Ezek az élelmiszerek kalóriatartalmukban gazdagok, de táplálkozási szempontból üresek, úgy tervezték őket, hogy felülírják a jóllakottság mechanizmusait és elősegítsék a túlfogyasztást.
Egyre több csoportvizsgálat hozza összefüggésbe az ultra-feldolgozott élelmiszerek fogyasztását az elhízással, a cukorbetegséggel és a szív- és érrendszeri betegségekkel, megerősítve azt, amit a józan ész már régóta sejtett.
A járvány nem rejtélyes. Többet eszünk, kevesebbet mozgunk, és az élelmiszereket is ipari szinten úgy tervezik, hogy felfokozott étvágyat generáljanak.
A betegség kulturális átnevezése
Még ha a fiziológia romlott is, a kultúra alkalmazkodott ehhez - újradefiniálva, hogy mi számít "normálisnak". Itt jönnek képbe a manökenek és a marketing.
2019-ben a Nike extra méretű manökeneket mutatott be londoni zászlóshajó üzletében, és ezt a lépést az elfogadás és az átlag képviseletének gesztusaként üdvözölte. [15] A Victoria's Secret, amely egykor egyetlen testtípus temploma volt, felhagyott ikonikus divatbemutatóival, és különböző méretű manökenekkel és az önmegvalósításról szóló új nyelvezettel újratervezte márkáját[16-17]. Más kereskedők is gyorsan követték a példát.
Senki sem vitatja, hogy az emberek méltóságot és jól illő ruhákat érdemelnek. De a kereskedelem nem altruista vállalkozás. A nagyobb méretű manökenek bevezetése nem igazságosságért folytatott kampány volt, hanem marketingstratégia. A elfogadásnak megvan a maga helye. A probléma akkor jelentkezik, amikor az elfogadás összemosódik a normalitással - amikor a megnövekedett betegségkockázatot hordozó fiziológia egyszerűen csak egy újabb esztétikai lehetőségként jelenik meg.
Ez kulturális érzéstelenítés. Megnyugtat, de nem gyógyít. Vigasztal, miközben elítél. Megtanítja az embereket arra, hogy fogadják el azt a fiziológiát, amely lerövidíti az életüket és tönkreteszi az egészségüket. Ez nem együttérzés. Ez behódolás.
Az "egészséges minden méretben" elv korlátai
Lehetséges és szükséges is, hogy minden embert tisztelettel kezeljünk, miközben az elhízásról az igazat mondjuk meg. De az "egészség minden méretben" szlogenek átlépik a kedvesség és a tagadás közötti határt. A biológia nem társadalmi konstrukció. A túlzott zsírszövet nem példakép.
Az elhízás összefüggésbe hozható a 2-es típusú cukorbetegséggel, a magas vérnyomással, a zsírmájjal, az alvási apnoéval, az osteoarthritisszel, a meddőséggel és számos rákos megbetegedési forma fokozott kockázatával[6-7]. Lerövidíti az életet és kimeríti a közforrásokat. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ezek a kockázatok csupán a megbélyegzés kitalációi, akkor a megerősítés leple alatt hazudunk a betegeknek.
A klinikai valóság nem kellemes, de elkerülhetetlen. Az orvosoknak őszintén kell kezelniük a betegségeket, még akkor is, ha a kultúra eufemizmusokat követel. Az együttérzés azt jelenti, hogy segítünk a betegeknek a kockázat csökkentésében, nem pedig azt, hogy megnyugtatjuk őket, hogy a kockázat nem létezik.
Az 1950-es évek alapvonala
Az 1950-es évekre való hivatkozás nosztalgiát kelt. Azon korszaknak megvoltak a maga igazságtalanságai és egyenlőtlenségei. De anyagcsere szempontjából értékes alapvonalat jelent. A családok kisebb adagokat ettek, több ételt készítettek otthon, többet mozogtak a mindennapi életben, és kevesebb ultra-feldolgozott ételt fogyasztottak. Cukros üdítők léteztek, de méretük szerény volt, és nem fogyasztották őket minden étkezéshez. A "nagy" egy pohárral volt egyenértékű, nem egy literrel.
A tanulság nem az, hogy az 1950-es évek aranykor voltak. A tanulság az, hogy ugyanazon határok között és ugyanazon génállománnyal az amerikaiak anyagcseréjük szempontjából egészségesebbek voltak, mielőtt környezetüket átalakították. Ez bizonyítja a lényeget: a környezet, nem pedig a sors a meghatározó tényező.
Az elhízás ösztönzői
Az elhízás járvány nem véletlen. Ez az ösztönzők eredménye. Az élelmiszeripari vállalatok akkor profitálnak, ha az emberek gyakrabban és nagyobb mennyiségben esznek. Az "érték" az egy dollárra eső kalóriában mérhető, nem pedig az egy életre jutó tápanyagokban. A gyógyszeripari vállalatok akkor profitálnak, ha a krónikus betegségek továbbra is fennállnak; az elhízás és annak szövődményeinek egész életen át tartó gyógyszeres kezelése ma már egy növekvő piac. A kereskedők akkor profitálnak, ha a nagyobb méretek normalizálódnak és több egységet adnak el. A politikusok akkor profitálnak, ha a nehéz politikai reformokat - mint például a mezőgazdasági támogatásokat, a területrendezési változásokat és az iskolai étkezési normákat - elfogadásról szóló szlogenekkel váltják fel.
Nincs itt összeesküvés. Van egy keretrendszer. És az emberek, különösen a gyerekek, abba az keretrendszerbe nőnek bele, amit mi építünk. Ezek a gyerekek különféle krónikus betegségekkel fognak felnőni, és élettartamuk korlátozott lesz.
Egy másfajta együttérzés
Az előrelépéshez el kell választani az embereket a patológiától. Az egyéneket tisztelni kell, és soha nem szabad megalázni őket. De a járványt abnormalizálni kell, nem pedig ünnepelni. Ez azt jelenti, hogy őszintén meg kell mondani az igazságot: az elhízás nem közömbös dolog. Ez egy betegség.
Ez azt jelenti, hogy újra kell kalibrálni a környezetet. Az adagok méretét vissza kell állítani a normális szintre [9-10]. Az iskoláknak újra be kell vezetniük a napi testmozgást, nem pedig választható tárggyá tenni. Az állami intézményeknek csökkentenie kell az ultra-feldolgozott élelmiszerek beszerzését, és növelniük kell a minimálisan feldolgozott, tápanyagokban gazdag termékekhez való hozzáférést. A területrendezésnek és a város tervezésének elérhetővé kell tennie a valódi élelmiszereket, és biztosítania kell a biztonságos közlekedést.
Ez azt jelenti, hogy az ösztönzőket az egészséghez kell igazítani. A támogatásoknak a fenntartható élelmiszertermelést kell támogatniuk, nem pedig az olcsó kalóriákat. Az élelmiszerek címkézésének tükröznie kell a feldolgozottság mértékét, nem csak a kalóriatartalmat. A munkáltatóknak és a biztosítóknak az egészséges viselkedést kell jutalmazniuk, ahelyett, hogy egyszerűen csak átvállalnák a betegségek költségeit.
Klinikai szempontból ez azt jelenti, hogy minden rendelkezésre álló eszközt fel kell használni: étrendet, testmozgást, alvási higiéniát, stresszkezelést, szükség esetén gyógyszeres kezelést és ha szükséges, bariatrikus műtétet. Mindezeknek azonban a környezeti változásokban kell gyökerezniük, nem pedig egy megelőzhető állapot egész életen át tartó gyógyszeres kezelésében.
Kulturális szempontból ez őszinteséget jelent. A nagyobb méretű manökenek ugyan kereskedelmi funkciót betölthetnek, de nem szabad összetéveszteni őket az egészségesség üzenetével. Nagyobb méretű ruhákat is lehet eladni anélkül, hogy nagyobb hazugságot árulnánk.
A kör bezárása
Az 1960-as évek Amerikája anyagcseréje szempontjából egészségesebb volt, mint a 2025-ös Amerika, nem azért, mert nagyszüleinknek jobb génjeik voltak, hanem azért, mert olyan környezetben éltek, amely nem folyamatosan összeesküvést jelentett fiziológiájuk ellen. A kisebb adagok, a kevesebb feldolgozott élelmiszer és a rendszeresebb fizikai aktivitás segített fenntartani az alacsonyabb testsúlyokat és csökkentette a kockázatokat.
Nem tudunk visszamenni az időben. De elmondhatjuk az igazat. És az igazság az, hogy az elhízás nem normális, függetlenül attól, hogy hány manöken formáját alakítjuk át vagy hány marketingkampányt nevezünk át. Az emberek normalizálása helyes. A betegség normalizálása helytelen.
Ha szeretni akarjuk az embereket, el kell mondanunk nekik az igazat - és olyan világot kell építenünk, ahol az egészség ismét normális lesz.
Hivatkozások:
1. Fryar CD, Kruszon-Moran D, Gu Q, Ogden CL. Mean body weight, height, waist circumference, and body mass index among adults: United States, 1960-2002. Vital Health Stat. 2004.
2. Ogden CL, Fryar CD, Carroll MD, Flegal KM. Mean body weight, height, waist circumference, and BMI among adults: United States, 2003-2006. NCHS Data Brief. 2008.
3. Flegal KM, Carroll MD, Kit BK, Ogden CL. Prevalence of obesity and trends in the distribution of BMI among US adults, 1999-2010. JAMA. 2012;307(5):491-497.
4. Hales CM, Carroll MD, Fryar CD, Ogden CL. Prevalence of obesity among adults and youth: United States, 2017-2018. NCHS Data Brief. 2020;360:1-8.
5. Centers for Disease Control and Prevention. Adult obesity facts, 2023.
6. Cawley J, Meyerhoefer C. The medical care costs of obesity: an instrumental variables approach. J Health Econ. 2012;31(1):219-230.
7. Ward ZJ, Bleich SN, Cradock AL, et al. Projected US adult obesity prevalence and related costs, 2020-2030. N Engl J Med. 2019;381(25):2440-2450.
8. USDA Economic Research Service. Food availability (per capita) data system, 2023.
9. Young LR, Nestle M. The contribution of expanding portion sizes to the US obesity epidemic. Am J Public Health. 2002;92(2):246-249.
10. Rolls BJ. What is the role of portion control in weight management? Int J Obes. 2014;38(Suppl 1):S1-S8.
11. Church TS, Thomas DM, Tudor-Locke C, et al. Trends over 5 decades in US occupation-related physical activity and their associations with obesity. PLoS One. 2011;6(5):e19657.
12. Ng SW, Popkin BM. Time use and physical activity: a shift away from movement across the globe. Obes Rev. 2012;13(8):659-680.
13. Martínez Steele E, Baraldi LG, Louzada ML, et al. Ultra-processed foods and added sugars in the US diet: evidence from a nationally representative cross-sectional study. BMJ Open. 2016;6:e009892.
14. Juul F, Parekh N, Martinez-Steele E, Monteiro CA, Chang VW. Ultra-processed food consumption among US adults from 2001 to 2018. Am J Clin Nutr. 2022;115(1):211-221.
15. Ritschel C. Nike's plus-size mannequin divides opinions. The Independent. June 2019.
16. Victoria's Secret. Company rebrand announcement, 2021.
17. Chan M. Victoria's Secret fashion show rebrand includes diverse mannequins. Time Magazine. 2021.
