Volt már Sütni jó cikkem a sütési szokásaimról, most jöjjön egy írás a kerékpározási szokásaimról.
Source: www.Freepik.com
Fiatal koromtól rendszeresen -volt idő, hogy kétnaponta- feltekerek a János-hegyre. Akkoriban a Belvárosban laktam, később Budakesziről, s több mint 20 éve Telkiből indulok utamra. 50 körül lehettem, amikor azt mondtam magamnak, akkor öregszem meg, ha már nem tudok kerékpárral felmenni a hegyre. A Hegy amolyan szimbóluma lett az erőnek, a kitartásnak - és a fiatalságnak. Na jó, mondjunk inkább fiatalosságot. És a magánynak. Futás, kerékpározás sokszor magányos sport. Nem, mintha nem lehetne találni kis erőlködéssel hozzá partnert, de nem biztos, hogy megéri annak, aki jól, netán jobban el van magában, mint társaságban. A kerékpározásnál sokkalta több dologban kéne egyetértenünk, ez pedig már necces. Kerékpározás közben nagyon jól lehet gondolkodni, ezt nem biztos, hogy szívesen felcserélném időtöltő fecsegésre. Voltak régebben sötét korszakaim, amikor elbizonytalanodtam magamban. Ez különösen a SOTE Magatartástudományi Intézetben töltött éveim alatt volt.
De ha elmentem a Hegyre, kicserélt emberként tértem haza. Tekerés közben jól lehet morfondírozni. Nagyon jó gondolataim támadtak, tervezgettem a jövőmet vagy sokadszorra újragondoltam az életemet. De a kerékpározás számomra nem csak lelki rendberakást jelentett, hanem nagyon is sportként fogtam fel. Mindig arra törekedtem, hogy jó nehéz legyen a túra, és igyekeztem a túra idejét rövidítgetni, ezért, ahogy mondják "tekertem mint állat". Ennek ellenére nem egyszer elhúztak mellettem fiatalabb, jobb kondiban lévők. Naná, hogy borzolta kezdetben az önérzetemet, hisz fiatalon én voltam az, aki sorban hagyta el a nyápicokat és időseket. De ez jó lehetőség volt arra, hogy a hiúságomat is rendbe rakjam. Végülis magammal versenyzek, nem másokkal. A múltkoriban felfele igyekezve egy fiatal srác könnyedén elhagyott, de aztán láttam, hogy távolabb kicsit visszavett az iramból - azaz valójában le akart hagyni. A folyamatos emelkedő a Jánoshegyi úton általában mindenkit olyan tempóra kényszerít, amellyel bírja az első vízszintes útszakaszig. Én csak tekertem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy szó szerint a nyomában vagyok. Zavarba ejtő helyzet volt, hiszen azt hihette, hogy versenyzek vele, holott ez állt tőlem a legtávolabb. Kis erőfeszítéssel meg is tudtam volna előzni - de nem tettem. Minek? Amint felértünk a vízszintes útszakaszra, beletekert és gyorsan eltűnt. Én meg nem akartam tartani a tempót, mentem tovább úgy, ahogy nekem jólesett. Na, így megy túrázás közben a személyiségfejlesztés.
De minek is írom ezt a cikket? Mert általában a magánéletemmel nem szoktam untatni senkit, hacsak nem direkt kérdeznek róla, ahogy ez interjúkban szokott lenni. Nos, Réka barátom, aki mellesleg néha előadásokat szervez nekem (a következő 2024 január 28-án lesz a Duma Színházban), egy nap írt nekem, és emlékeztetett a mondásomra, hogy akkor leszek öreg, ha már nem tudok feltekerni a Hegyre. Hogy milyen jó lenne ebből egy posztot írni, ez is mutatná a paleo hatását és fölényét. Elsőre nem tetszett az ötlet, azt válaszoltam neki, hogy attól tartok, ez dicsekvés lenne, és közben azokra a totyogó, nehezen mozgó emberekre gondoltam, amilyenné nem szeretnék válni. Amikor Telkibe költöztünk, a buszmegállóban gyakran találkoztam egy fiatalosan mozgó idősebb hölggyel. Aztán az évek során a szemem láttára egyre nehezebben mozgott, s nemrégiben szomorúan néztem, ahogy kínszenvedés volt számára felvontatnia magát a buszra. Nemsokára nem tud majd még a buszozásra sem vállalkozni. Nem véletlen örültem meg annak a cikknek és válogattam be ebbe a hírlevelembe, amelyik arról szól, hogy aki élete során kitartóan edzi magát, az önellátó tud maradni élete végéig.
Ugyanebben a cikkben szó van egy 96 éves asszonyról, aki jócskán idős volt már, mikor észbekapott és edzeni kezdett és visszaépültek a sorvadásnak indult izmai. Réka azt írta, hogy ez nem dicsekvés volna, hanem példamutatás, hogy lehet így is élni és hogy sosem késő. Korábban már megírtam Charlie bácsi esetét, aki azt hitte, 85 éves koráig fog élni, de amikor csak nem akaródzott neki meghalni, edzeni kezdett és versenyeket nyert. 96 évesen edzés közben érte a halál, szóval nem ágyban, párnák közt. Így elgondolkodtam ezen. Az öregség nem csak biológia, hanem egy rossz társadalmi szerep is. Az emberek fiatal koruk utolsó tornaórájától kezdve egyre kevesebb mozognak, és évtizedek alatt folyamatosan épülnek le. Ötven éves kor felett az izmaink évente minimum 2%-át veszítik el tömegükből. És igen, ne feledkezzünk el a táplálkozásról sem. A paleo - ha jól csinálja valaki- low carb étrend, és ez megóvja az embereket az időskori elhízástól. Hiszen a túlsúly nehezíti a mozgást, és ez egy önerősítő körré válik.
Szóval, úgy döntöttem, mégiscsak megírom kerékpár-szenvedélyemet, nem hencegésből, nem azért, hogy megmutassam, beee, én jobb vagyok nálatok, hanem kedvcsinálónak. Aki meg úgy érzi, ő már nem tud változtatni a sorsán, az ne vegye ezt provokációnak.
Ki ne felejtsem, ez lényeges. Tavaly nyáron vettem egy rásegítő elektromos kerékpárt. Sokáig vívódtam, mert nem olcsó. De arra gondoltam, egy ilyen kerékpár - így is hirdetik - arra jó, hogy többet ne rettenjek meg semmilyen meredélytől. Kezdetben szokatlan volt nekem, mert nagy, nehéz monstrum, nagyobb a kerékmérete is, nem véletlen nevezték el Giant Explorernek. Van neki ugyanúgy mechanikus váltója is, de a rásegítésben is fokozatokat lehet választani. A legalacsonyabb arra van, hogy ellensúlyozza a gép nagy súlyát. Tavaly a Hegyen, találkoztam egy korombeli emberrel. ahogy eltekertem mellette, odaszólt, hogy "ja így könnyű". Mondtam neki, hogy én kb. abban az áttétben megyek, mint ő. Aztán megbeszéltük, hogy ő egy évvel idősebb nálam, mire mondtam neki, hogy ebben ő győzött és ebben sosem fogom beérni. Javasoltam, vegyen ő is ilyen elektromos kerékpárt, mire azt felelte, az öregeknek való. Szóval ő sem hajlandó öregnek tekinteni magát. Már ketten vagyunk.
Ezen a kerékpáron lehet mérni sebességet, megtett távot, s így derült ki, hogy tavaly nyár óta 3000 km-t tekertem. Kiszámolni is nehéz, 50 év alatt hány ezer km-t tehettem már meg. Mindegy is, de sokat. És ebben nem a számok az érdekesek, hanem a folyamatosság.
Egy tévhitet szeretnék eloszlatni. Amikor valaki meghallja, hogy elektromos kerékpárom van, általában somolyogni kezd, mert azt hiszi, az olyan, mint a motorkerékpár. Mindig elmagyarázom, hogy nem, ez nem olyan, ezt nem a motor, hanem én hajtom, és ha rásegítést használok, akkor is keményen dolgozok. A rásegítés arra jó, hogy nem 13 km/h sebességgel cammogok fel a meredek szakaszon, hanem 20-22 km/h-val. És ott is felmegyek, ahol régen kénytelen voltam tolni. (Na jó, ilyen büszkeségem okán igen ritkán adódott.) De egyébként ez a sebességimádat csak az elején volt meg, ma már ritkábban nyúlok a rásegítéshez, inkább a mechanikus váltót használom, amíg bírom.
Tavaly egész télen kerékpároztam, s ezzel megdőlt az a régi szokásom, hogy a kerékpárt az ember késő ősszel lerakja, és legközelebb tavasszal veszi elő. Télen marad a teremkerékpár. Hogy az elektromos kerékpártól nem ellustultam, hanem tovább erősödtem, azt pont azzal tudtam lemérni, hogy a múltkor eső miatt a teremkerékpáromon éltem ki mozgásigényemet, és meglepett, mennyire jobban bírtam a terhelést emlékeimhez képest. Az elektromos kerékpár csak annak a lába alatt válik "motorkerékpárrá", aki nem szereti az erőfeszítéseket. A sport nagyon jó eszköz az akarat fejlesztésére. Amikor már fáj az izomzat és nem kap az ember levegőt, de mégsem adja fel, az megfelel annak, amikor az életben a dolgok kitartást igényelnek. Aki egyikben jó, valószínűleg megy neki a másik is. A sport személyiségfejlesztő, nem én találtam ki.
A téli kerékpározás ötlete szokatlan lehet, de ha arra gondolunk, hogy sokan alig várják a síszezont, és vagyonokat fizetnek azért, hogy hidegben és fagyban síelhessenek álló nap, akkor már nem is annyira abszurd ötlet. Ugyanez elmondható a téli túrákra is, aki mozogni akar, az nem ijed meg a hidegtől vagy a csúszós utaktól. Ha jól beöltözünk - rajtam négy réteg kerékpáros nadrág és pullóver-kabát kombináció szokott lenni - elég jól ki lehet védeni a hideget. Most, december harmadikán jól kifogtam, mert jeges szél fújt, még egy kis hószállingózás is volt, dacára annak, hogy a telefonom időjárás előrejelzése egész napra napsütést ígért. Sebaj, gondoltam. Minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy a rendíthetetlenségünket edzhessük.
Tavaly egyik túrámon azzal szembesültem, hogy a Jánoshegyi út alját jég borítja. Bár nekivágtam, de pár méter után rám jött a félsz, hogy ebből nagy taknyolás lesz, és óvatosan visszaevickéltem az út aljára. A mellvédnél álldogált egy kerékpáros, mondtam neki, hogy itt bajos lesz feljutni. Azt felelte, hogy várja a barátját, aztán nekiindulnak. És a jeges úton fel is tűnt a barátja, mellett futott a kutyája. Őszintén csodáltam a bátorságát és a lezserségét. És aztán ők ketten neki is vágtak, én meg némi irigységgel, de azért egy kis gonoszsággal utánuk kiabáltam, hogy majd figyelem a híreket, hátha szó lesz róluk. De túrát ugye nem hagyunk ki, nem lehet szégyenszemre visszafordulni. Így aztán nem követtem őket, hanem Pátynak vettem az irányt és bizony a Budakesziről Pátyra vezető út is meg tudja dolgoztatni az izmokat. Azóta jó időben azzal bővítem a János hegyi túrát, hogy hazafelé Páty felé megyek el - emelkedők ott is vannak rendesen- aztán Pátyról Telkibe egy szép út vezet egy hosszú fasoron át. Az út beletorkollik a szántóföldek közti dűlők labirintusába, nyáron ez csodás. A helyiek jól ismerik.
Most legutóbb dec. 12-én voltam kerékpározni. A hó az utakon már elolvadt. a ragyogó napsütésben sok helyen a kocsiút is felszáradt, gondoltam, megcélzom megint a hegyet, bár előttem lebegett a fentebb leírt kalandom. Ilyenkor erdőben menni életveszély, minden sár és jég. A Budakeszi úton meg jókora gödrök támadtak ettől a pár napos havazástól. Na sebaj, eljutottam a Jánoshegyi út torkolatáig, kb. olyan kép fogadott, mintha az Északi sarkra akartam volna befordulni. Itt aztán se hókotrás, se olvadás nem volt. Mint tavaly, most is Pátynak vettem az irányt, s Telkibe érkezve még kicsit tekeregtem, hogy feltornásszam kicsit a kilométer számot.
Ezt a képet a Pátyi úton készítettem (mosolyogni próbálok)
Én óvatos ember vagyok. A hideg nem árthat, ezt fiatalabb koromban megtanultam, amikor télen is, hóban-fagyban-hóesésben futottam a 10 km-es körömet. Hidegben a légcsőben egy sűrű nyálka képződik, és nem engedi, hogy a légcső és a torok begyulladjon. Ha meg valami mégis csak elkap, jöhet pár napig az 50 ezer NE D-vitamin. Ezt tanácsnak is írom annak, aki kedvet kap írásom hatására.
Na, de nem is a téli kerékpározáson van a hangsúly, amíg nem jön bele valaki a kerékpározásba, addig nem rögtön télen kell elkezdeni az edzést. Persze, aki eddig is kerékpározott, attól talán nem idegen a gondolat, hogy télen is lehet, sőt, lehet, hogy erre sokkal előbb rájött, mint én. De aki még nem itt tart, annak be kell szerezni egy teremkerékpárt, legjobb a mágneses, mert abban lehet jó erős fokozatra is kapcsolni. Volt nekem korábban egy olyan, amin egy szövetcsík fékezte a lendkereket. Ez sajnos nem volt elég, mert egy idő után már nem tudott elég ellenállást kifejteni. Nekem otthon van egy sarkom, ahol a teremkerékpárom áll.
Szemmagasságban van egy régi tv (most éppen bedöglött), és az edzés úgy folyik, hogy elindítok egy izgalmas kalandfilmet, az másfél-két óra, és azt végigtekerem. Amikor bunyó van, akkor lehet a legjobban tekerni. A teremkerékpár, egyre növekvő terheléssel, jól felkészít a tavaszi szabadtéri kerékpározásra.
De akinek ez az egész túl extrém, vagy anyagilag nem engedheti meg magának, annak tudom ajánlani a túrázást. Van nekünk egy Pajtás örsünk, ez a baráti társaságunk, és minden vasárnap elmegyünk egy minimum tíz km-s túrára valahova a hegyekbe. Mivel nyugdíjasok vagyunk, a vonat ingyen van, ezért gyakran elvonatozunk távolabbi helyekre is, hogy ne unjuk meg a már megszokott útvonalakat.
Szóval mozogni nem kerül feltétlen pénzbe, és ha nem akarja, hogy csoszogó öreg legyen magából, aki a végén már csak járókerettel, majd azzal sem tud közlekedni, kapja össze magát, és kezdjen el mozogni, mert nagyon fogja 10-20 év múlva bánni, hogy nem így tett.