Fordította: Szendi Gábor
A lelki megrekedtség nem depresszió, nem mentális betegség, de legalább annyira kínzó.
Source: www.magnific.com
Ha az élete céltalannak és örömtelennek tűnik, lehet, hogy lelki megrekedtségben él — állítja Corey Keyes pszichológus, aki azt is bemutatja, miben különbözik ez az állapot a depressziótól, és mit tehet azért, hogy helyette kibontakozó, teljesebb életet éljen.
Sok emberhez hasonlóan a szerző mentális egészsége is hatalmas csapást szenvedett el a Covid19-járvány idején. Magányosnak és elveszettnek érezte magát, nem tudta, milyen irányba tart az élete.
Az olyan hétköznapi feladatok is nyomasztóvá váltak, mint az ágy bevetése, és nem érdekelték azok a tevékenységek, amelyek korábban örömet szereztek. Nem volt szomorú, de boldog sem. Csak… létezett.
Lehet, hogy valójában lelki megrekedtségben élt — mondja Corey Keyes, a georgiai Emory Egyetem pszichológusa és a World Happiness Report tanácsadója.
Keyes pályafutását ennek a sajátos lelkiállapotnak a megértésének, és ami még fontosabb, az elkerülésének szentelte.
Új könyvében, a Languishing: How to Feel Alive Again in a World That Wears Us Down (Lelki megrekedtség: Hogyan érezze magát ismét élőnek ebben megviselős világban) című műben Keyes azt állítja, hogy bár a mentális betegségek problémát jelentenek, a mentális jóllét hiánya is az.
Arról beszélt, mi a lelki megrekedtség, miért aggasztó, és hogyan dolgozhatunk mindannyian azon, hogy helyette kibontakozó, teljesebb életet éljünk.
Mi az a lelki megrekedtség?
A lelki megrekedtség a jóllét hiánya. Akkor beszélünk róla, amikor az emberek úgy érzik, semmi pozitív nincs az életükben. Nincs értelme az életüknek. Nem érzik, hogy számítanának. Nincsenek meleg, bizalmon alapuló kapcsolataik. Nem tapasztalnak boldogságot vagy örömöt.
Ez azonban nem feltétlenül jelenti negatív érzelmek — például szomorúság vagy félelem — jelenlétét. A lelki megrekedtségben élők szinte semmit sem éreznek. Úgy írják le ezt az állapotot, mintha érzéketlenek vagy belül halottak lennének.
A lelki megrekedtséget a mentális egészség elhanyagolt középső gyermekének nevezem, mivel a mentális betegség és a mentális jóllét között helyezkedik el.
Miben különbözik a lelki megrekedtség a depressziótól?
A depresszió és a lelki megrekedtség között csupán egy tünet közös: az élet iránti érdeklődés elvesztése.
A depresszió fennmaradó tünetei mind a szomorúságról vagy a mindennapi működés zavaráról szólnak: az ember túl sokat vagy túl keveset alszik, túl sokat vagy túl keveset eszik, és öngyilkossági gondolatai is lehetnek.
A depressziót negatív tünetek határozzák meg, míg a lelki megrekedtséget a pozitívak hiánya jellemzi.
Egyesek depresszióról szóló leírása valójában a lelki megrekedtségre is illik, mivel lehetséges, hogy valaki egyszerre legyen depressziós és lelki megrekedtségben élő. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a két állapot ugyanaz lenne.
Hogyan lehet valaki egyszerre lelki megrekedtségben és depresszióban?
Kutatásaim azt mutatták, hogy a mentális jóllét valójában két dimenzió mentén létezik: a mentális betegség és a mentális egészség dimenziója mentén.
Valakinek lehet mentális betegsége úgy, hogy közben jó mentális egészségnek örvend. Például egy bipoláris zavarban szenvedő ember is lehet boldog, érdeklődhet az élet iránt, és lehetnek meleg, bizalmon alapuló kapcsolatai. Másfelől valakinek nem feltétlenül van mentális betegsége, mégis rossz lehet a mentális egészsége — vagyis élhet lelki megrekedtségben anélkül, hogy mentális betegsége lenne.
Az is előfordulhat, hogy valakinek egyszerre rossz a mentális egészsége, és mentális betegségben is szenved.
Lehetséges, hogy az emberek azért tulajdonítják a lelki megrekedtséget a depressziónak, mert nem tudják másképp leírni, mit éreznek?
Természetesen.
Azok, akik megfelelnek a lelki megrekedtség kritériumainak, gyakran hagyományos mentálhigiénés kezelést keresnek. Az a benyomásom, hogy sok lelki megrekedtségben élő embert egyszerűen a rossz kategóriába sorolnak, mert automatikusan feltételezik róluk, hogy depressziósak.
Vagy a problémájukat a szőnyeg alá söprik, és azt mondják nekik, hogy minden rendben van, holott ők érzik, hogy valami nincs rendben.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a depresszió ellentéte a kibontakozás, a teljes mentális jóllét. A bizonyítékok azonban arra utalnak, hogy ez nem igaz. A depresszió kezelése nem jelenti azt, hogy valaki visszanyeri teljes mentális egészségét. Továbbra is lelki megrekedtségben élhet, ami növeli annak kockázatát, hogy ismét mentális betegség alakuljon ki nála.
Megállapítható, hogy valaki lelki megrekedtségben él-e?
Körülbelül 25 évvel ezelőtt kidolgoztam egy 14 tételből álló kérdőívet, amely a mentális jóllétet — vagyis azt, amit én kibontakozásnak nevezek — méri.
A kérdések három területet vizsgálnak:
Olyan kérdések szerepelnek benne, mint például:
Azokat, akik a kérdések legalább felére alacsony pontszámot adnak, lelki megrekedtségben élőnek tekintjük.
A módszert a világ számos különböző népességcsoportján — az Egyesült Államoktól és Európától Dél-Afrikán át Ázsiáig — validálták.
Ma már komoly bizonyítékok állnak rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy ez az állapot különbözik a depressziótól.
Nem normális része az életnek, hogy néha így érezzük magunkat?
Fel vagyok készülve az elkerülhetetlen kritikára, amely szerint egy normális életszakaszt próbálok betegséggé nyilvánítani. Igen, a lelki megrekedtség normális. Ahogy a szomorúság és a félelem is az. De az, hogy valami normális, nem jelenti azt, hogy benne kell maradnunk, és bele kell süppednünk.
Ha valaki hosszabb ideig szomorú, fokozatosan mentális betegségbe csúszhat. Ugyanez igaz a lelki megrekedtségre is. Tanulmányok szerint az Egyesült Államokban a tinédzserek körülbelül 40 százaléka él lelki megrekedtségben, tehát bizonyos mértékig ez valóban gyakori állapot. Ha azonban a fiatalok túl sokáig maradnak ebben az állapotban, az veszélyessé válik. Kockázatos viselkedésformákba kezdenek, például kábítószerekkel kísérleteznek, és nagyobb valószínűséggel hagyják ott az iskolát.
Képzeljük el ezt egy elakadt folyású patakként. Ha a víz túl sokáig nem folyik, hab és algák kezdenek képződni benne, s beindul a mocsarasodás.
A lelki megrekedtségben élő emberek is stagnálónak érzik magukat. Nem fejlődnek, pedig az emberi természethez hozzátartozik a fejlődés.
Mi történik, ha valaki hosszú ideig lelki megrekedtségben él?
A lelki megrekedtség a mentális egészség hiányának felel meg. Hasonló ahhoz, ahogy az egészségtelen testi szokások — például a túl kevés testmozgás vagy a túl sok egészségtelen étel fogyasztása — betegségekhez vezethetnek.
A lelki megrekedtségben élők kevésbé termelékenyek a munkában.
Kutatások szerint a lelki megrekedtség sebezhetőbbé tehet bennünket a depresszió, a poszttraumás stressz zavar és az öngyilkossági gondolatok kialakulásával szemben. Emellett a korai halálozás kockázatát is növelheti.
A lelki megrekedtség súlyosbíthatja a mentális betegségeket is. Például azoknál a depresszióban szenvedő embereknél a legnagyobb az öngyilkossági kísérlet kockázata, akik súlyos lelki megrekedtségben is élnek.
Mit tehetünk azért, hogy kibontakozóbb, teljesebb életet éljünk?
Kutatások szerint öt tevékenység segíthet abban, hogy több örömöt, hálát, reményt és más pozitív érzelmet éljünk át. Ezeket "öt vitaminnak" nevezem:
1.mások segítése;
2.valami új megtanulása;
3.játék;
4.spirituális vagy vallási gyakorlatok végzése;
5.társas kapcsolatok ápolása.
Ha részt veszünk ezekben a tevékenységekben, nemcsak az adott napunk lesz jobb, hanem fokozatosan kijuthatunk a lelki megrekedtségből, és közelebb kerülhetünk a kibontakozáshoz.
Milyen tevékenységek segítenek leküzdeni a lelki megrekedtséget?
Ami mások segítését illeti, önmagában nem elég, ha veszünk valakinek egy kávét, vagy segítünk a szomszédunknak bevinni a bevásárlást. Ez kedves dolog, de valamivel mélyebb elköteleződésre van szükség. A végső cél az, hogy megtaláljuk életünk értelmét és célját. A cél az, hogy a magunk egyedi módján jobb helyet hagyjunk magunk után a világban.
Az életcél erőteljes védőfaktor: átsegít bennünket a nehéz időszakokon, és akkor is tovább lendít, amikor áldozatokat kell hoznunk.
Egyesek olyan szerencsések, hogy ezt a hivatásukon keresztül tapasztalják meg. Ez azonban ritka: csak az emberek körülbelül egyharmada talál életcélt a munkájában. A legtöbben máshol találják meg.
Azt javasolnám, hogy kicsiben kezdjük. Maradjunk a helyi környezetünknél. Gyakran már az is elegendő, ha hetente egy napon, néhány órában önkénteskedünk. Megpróbálhatunk például egy helyi ifjúsági sportcsapatot edzeni, vagy korrepetálhatunk diákokat.
Mi mást tehetünk még?
A második "vitamin" valami új megtanulása.
Ez nem arról szól, hogy azonnali gazdasági vagy gyakorlati haszonnal járó készséget építsünk ki. Arról szól, hogy olyan készséget fejlesszünk, amelynek segítségével növekedhetünk és fejlődhetünk — és ez jó érzéssel tölt el. Megtanulhatunk például hangszeren játszani, festeni, vagy elkezdhetünk kertészkedni.
A játék alatt elsősorban játékok játszását értem. Egy jó játék sikerélményt ad, és segít az embereknek úgy tekinteni önmagukra, mint akik képesek okokat létrehozni és következményeket kiváltani. Segít felismerniük, hogy amit tesznek, számít, mert tetteiknek következményei vannak. A játéknak azonban nem kell hagyományos értelemben vett játéknak lennie.
Az írók és a művészek gondolatokkal játszanak. A hétköznapi, unalmas feladatokat is játékká alakíthatjuk. Számomra például ilyen az, amikor fűnyírás közben vonalakat vagy mintákat rajzolok a gyepbe.
Milyen tevékenységek kapcsolódnak az utolsó két "vitaminhoz"?
A spirituális vagy vallási gyakorlatok azért fontosak, mert szükségünk van valamire vagy valakire, ami, illetve aki túlmutat rajtunk. Ez különösen akkor segít, amikor gyengének érezzük magunkat: ösztönözhet bennünket arra, hogy erősebbé váljunk, és helyesen cselekedjünk.
Mi vezethet bennünket abban, hogy jobb emberré váljunk? Ha a vallás és a spiritualitás nem áll közel hozzánk, a filozófiához fordulhatunk.
A filozófia lehetőséget ad arra, hogy olyan gondolkodási és viselkedési módokat gyakoroljunk, amelyek segítenek eligazodni egy olyan világban, ahol meg kell értenünk, mit tudunk és mit nem tudunk irányítani.
Az utolsó vitamin a társas kapcsolatok ápolásáról szól.
Végre kezdjük megérteni, hogy a magány káros lehet. Kiderült, hogy a lelki megrekedtség központi hiánya három, a magányhoz kapcsolódó dologból áll:
1. hiányoznak a meleg, bizalmon alapuló kapcsolatok;
2. az ember nem érzi, hogy egy közösséghez tartozik;
3. nem járul hozzá egy közösség életéhez.
A megoldás nem az, hogy még több kapcsolatot alakítunk ki, hanem az, hogy javítjuk kapcsolataink minőségét. Meg kell találnunk a saját közösségünket, az otthonunkat az otthonunkon kívül.
Ezután olyan kapcsolatokat kell kialakítanunk, amelyekben jelen van a bizalom, a sebezhetőség vállalása, a kölcsönösség és a szeretet.
Mennyi idő alatt enyhíthetik ezek a tevékenységek a lelki megrekedtséget?
Nincs olyan kutatás, amely konkrét időtartamot határozna meg. A több hónapon át végzett longitudinális vizsgálatok az ilyen tevékenységek hatásait elemezték, és azt mutatták, hogy nem kell sokáig várni ahhoz, hogy valamennyi előnyük megmutatkozzon.
Ezeknek a tevékenységeknek az a céljuk, hogy jobbá tegyék a napunkat. Nem kell mind az ötöt minden nap végeznünk. Általában elegendő, ha naponta csak egyet választunk közülük — ettől jobban fogjuk érezni magunkat, mintha egyiket sem csináltuk volna.
A kibontakozó, teljes mentális jóllét fenntartásának egyetlen módja, ha kitartóan folytatjuk ezeket a szokásokat. Ha abbahagyjuk őket, fokozatosan visszacsúszunk a lelki megrekedtség felé. Ezért építsük be őket a napi vagy heti rutinunkba.
A kibontakozás ugyanaz, mint a sikeresség?
Nem — legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a társadalom általában meghatározza a sikert: lenyűgöző karrier, jó osztályzatok és gazdagság.
Az ilyen értelemben vett siker valójában romboló is lehet.
Egy amerikai főiskolai hallgatók körében végzett tanulmány például kimutatta, hogy az ázsiai-amerikai hallgatók nagyobb valószínűséggel élnek lelki megrekedtségben, mint más faji vagy etnikai csoportokhoz tartozó társaik.
Ez annak ellenére igaz, hogy az ázsiai-amerikaiak medián háztartási jövedelme a legmagasabbak közé tartozik, és általában magasabb társadalmi presztízsű munkaköröket töltenek be.
Úgy gondolom azonban, hogy részben éppen ez a probléma. A siker iránti elszántság és az ezzel járó nyomás olyan erős, hogy gyanúm szerint sok minden feláldozását követeli meg — többek között a jóllétünkét is.
Ezért fontos a szándék, amikor az öt "vitamint" gyakoroljuk.
Ne azért végezzük ezeket a tevékenységeket, mert jobbak akarunk lenni bennük másoknál.
Fordítsuk a figyelmünket befelé: önmagunk megismerésére és arra, hogy jobb emberré váljunk.