Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
A múmia bosszúja

 

 

Az abszurd dráma első jelenetének színe egy betegszoba Gorkijban. Az ágyban egy eszelős, merev tekintetű, beesett arcú, kopasz férfi fekszik bénán. Az ágy mellett középkorú, dülledt szemű kövérkés nő ül. Két tekintélyt sugárzó fehér köpenyes férfi vizsgálgatja rendkívüli tapintattal a beteget, suttogva váltanak pár szót egymás közt, arcukon visszafojtott félelem. A beteg bal kezével lassan, követelően mutatja, hogy fel akar kelni. Próbálják felsegíteni, de teste minduntalan súlyosan visszahanyatlik. A két orvos halkan, tanácstalanul kiaraszol. A férfi teste hirtelen megmerevedik, rángások futnak végig testén, arca vörösbe fordul, nyög és hörög. A nő kiált, egy csapat orvos rohan be. A roham csendesül, a férfi megnyugszik. Húslevest és kávét adnak neki, mohón, szürcsölve hörpöli a folyadékot. Hátrahanyatlik a párnán, majd mellkasából bugyborékoló hörgés hallatszik, mely egyre erősebb és erősebb. Arca bíborvörösbe vált, légzése kapkodó és szaggatott. A nő dermedten fogja a férfi nyirkos kezét. Az orvosok tehetetlenül sürögnek-forognak, a legfontosabb most bizonyítani, hogy mindent megtesznek, amit csak lehet. Egyik a pulzusát méri, már 130, a láza 42 fok fölé szökött. Az orvosok rémülten tanakodnak egymás közt. A férfi tekintete zavaros, semmibe révedő. Hirtelen, mintha fel akarna ülni, aztán visszacsuklik, légzése megszakad, arcára halálos sápadtság telepszik. Az orvosok kámfort dugnak orra alá, mesterséges légzéssel próbálkoznak. De a test nem mozdul többé.
1924. január 21. 18 óra 50 perc. Lenin halott. Függöny.

 

Google hirdetés

 

Egy kis háttér

A hivatalos közlemények szerint a nagy Lenin, a géniuszok géniusza váratlanul halt meg. Legalábbis a "munkásosztály és a parasztság" számára, mert amúgy a majd kétéves haldoklás után nemigen érhette váratlanul a bolsevik vezetőket Lenin távozása. Valójában az 1922 májusában bekövetkezett első agyvérzése óta a bolsevik krém, bár hivatalból folyamatosan reménykedett a Vezér felépülésében, már régen a hatalom megszerzésén munkálkodott. Ugyan hihetetlen honoráriumokért külföldről toboroztak világhíres professzorokat "mit lehet tudni" alapon, már 1923 közepén titkos tárgyalások folytak, felkészülvén "arra az esetre". A Vezér életben tartása egy eldöntetlen kimenetelű hatalmi harcban persze minden fél számára időnyerésre volt jó. Trockij volt a rátermettebb, de Sztálin volt a dörzsöltebb. Szoszo minden alkalmat megragadott arra, hogy kisajátítsa magának az ő Öregét. Mikor Vlagyimir Iljics megígértette vele, hogy szerez neki ciánkálit és beadja neki, ha állapota rosszabbodna, a ravasz grúz megesküdött, hogy így lesz. De aztán, amikor 1923 márciusában-az újabb és újabb rohamok hatására - Iljics számára már úgy tűnt, itt a vég, követelte Sztálintól ígérete betartását. Sztálin ismét esküdözött, majd megölelték egymást, aztán Sztálin várt egy kicsit a folyosón, és visszatérve azt hazudta a makacsul élni akaró Öregnek, hogy az orvosok szerint "egyáltalán nincs veszve minden". Iljics felderült, írja Marija nővére emlékirataiban, de aztán megkérdezte Sztálintól: "De Te most nem csinálsz belőlem hülyét, úgye?" Mire Sztálin ártatlan pofával: "Mikor láttad valaha is, hogy bárkiből hülyét csináltam?" kérdezte, miközben éppen megint rászedte az Öreget. A ravasz grúz ezután -kis képzavarral-, elcsukló hangú levélben tudatta a Politikai Bizottsággal, majd külön levélben Zinovjevvel és Kamenyevvel is, hogy Lenin és Krupszkaja oly igen erősen követelték, hogy muszáj volt V. Iljicsnek megígérnie a mérget, de őneki bizony nincs ereje beadni azt, ámbár ez egy "humánus és szükséges misszió volna".
Sztálin, a nagy kártyás, már ekkor kabátujjába rejtett egyszerre több nyerő lapot is: egyrészt lám ő a Vezér bizalmi embere, aztán ha úgy jönne ki a lépés, és Lenin "megmérgeződne", neki alibije van, végül pedig bepillantást engedett nemes lelkitusájába: hogyan is szolgálhatná hűségesebben Iljicset: ha engedelmeskedik neki, vagy ha megtagadja kérését.
A haldokló Lenin és az őt szorgalmasan ápoló Krupszkája már régen csak két kis sakkfigura voltak a táblán. Lenin volt a lóra kötözött, halálos sebet kapott hadvezér. Vlagyimir Iljics még nem tudta, hogy politikai értelemben ő már rég halott, s kompromittáló leveleket diktált a kongresszusnak, melyben Sztálint túl durvának nevezte a vezetésre. De már titkárnője felett sem volt hatalma, aki simán eleresztette füle mellett a parancsot, hogy az írást viaszpecséttel lezárt borítékban kell a Vezér haláláig megőrizni, és akkor is csak Krupszkája nyithatja fel. A levél már másnap a grúz kezében volt, aki sürgősnek látta ezek után Lenint "egészségügyi okokból" teljesen elszigetelni a politikai élettől. Mikor Krupszkája megszegte a tilalmat, Sztálin a telefonba ordítva úgy leteremtette az "öreglányt", hogy az a földön fetrengett tehetetlen dühében. Az asszony csak két hónappal később merte elmondani Vologyájának az affért, és Lenin semmivel nem árthatott volna többet feleségének, mint azzal, hogy dühödt levelet íratott Sztálinnak, követelve a bocsánatkérést. Ez volt a fogatlan oroszlán utolsó levele, s Krupszkáját ezzel örökre elásta Sztálinnál.

Csak semmi elmorzsolt könny!

És mielőtt valakiben a szánalom húrjai kezdenének pengedezni, és egy szerencsétlen, eszméiben meghazudtolt és kijátszott áldozatot látna Leninben, meg kell mondanunk, hogy ez a derék Öreg nagyobb gyilkos és maffiózó volt, mint hentesinasa, Sztálin. Még a "Nagy Októberi Vörös Puccs" előtti időkben, hogy szabadon flangálhasson Európa könyvtárai és üdülőhelyei között, titkos utasításaira folytak az un. "kisajátítások", vagyis a jó néhány polgári áldozatot is követelő bank- és postakocsi rablások. Az csupán Hruscsov nagy húzása volt, hogy rákent mindent Acélos Szoszóra, hogy mentse, ami menthető. Amikor megkérdezték Molotovot, ki volt a "keményebb fiú", habozás nélkül vágta rá, hogy Lenin. Az "Öreg" lenézte és megvetette az oroszokat, mert lusta, primitív népnek látta őket, egy masszának, amit át kell gyúrni. Az átgyúrás során számolatlanul végeztetett ki embereket közvetve vagy közvetlenül. Ellenezte a halálos ítélet eltörlését, mert "forradalmat nem lehet kivégzések nélkül megnyerni", és "azonnali statáriális kivégzések nélkül semmit nem fogunk a spekulánsokkal szemben elérni". Egy 1918-as kiadatlan cikkében javasolta minden tizedik lazsáló munkás helyszíni kivégzését. Parancsba adta, hogy az egyházi birtokok kisajátítása ellen tiltakozó papokat ki kell végezni; személyesen rendelkezett a cári család teljeskörü legyilkolásáról. Rendre kerülnek elő a titkos archívumokból olyan táviratok, melyekben Lenin megparancsolja 100 kulák nyilvános akasztását, a parasztok elrettentésére, vagy hogy mindenkit ki kell végezni, aki Szent Miklós napon nem jelenik meg a munkában. Személyesen szerkesztett listákat az oroszok briliáns elméiről, akiket parancsára kivégeztek vagy kitoloncoltak az országból. Lenin kortársai szerint gátlástalan és kegyetlen ember volt, bár kétségtelen, hogy -mint a náci filmek kedvelt dekadens hóhérai-, otthon, vagy pillanatnyi barátai körében figyelmes, udvarias és nagyvonalú volt, különösen szeretőjével Inessa Armanddal szemben, akit gondosan beágyazott a mozgalomba.
A legbájosabb történetek egyike rávilágít Iljicsünk kitűnő humorérzékére is. Egy nap a CSEKA-tól kapott egy fogolylistát, melyen aztán három nevet pirossal bekarikázott. Mikor a buzgó Dzserzsinszkij meglátta ezt Lenin asztalán, elvitte a papírt, és a három személyt nyomban kivégeztette. Lenin pár nap múlva kérdezte őt, nem látta-e a listát. Dzserzsinszkij jelentette, hogy ő vitte el, s a három emberrel ne legyen Lenin elvtársnak több gondja, már rég halottak. Lenin erre hahotában tört ki, s a nevetéstől fuldokolva magyarázta elképedt főhóhérának, hogy ő csak azért karikázta be a neveket, mert három régi ismerősét gyanította a nevek mögött, és ezt szerette volna megkérdezni.

Iljics a saját halottunk

A bolsevik társulat az Öreg halála után azonnal ülésezni kezdett. Lenint "saját halottjuknak" tekintették, ami azt jelentette, hogy azt csinálnak vele, amit akarnak. Az azonnal megejtett tapintatos boncolás a kezelőorvosok nagy megkönnyebbülésére megállapította, hogy Lenin hónapok óta élő halott volt. Agyi erei és a szívkoszorú erek olyannyira el voltak meszesedve, hogy ha szikével megkocogtatták őket, csengő hangot adtak, mint a kő. Balféltekéje a számos agyvérzés következtében teljesen elroncsolódott és meglágyult. Ez már korábban is sejthető volt a jobboldali bénulásából és beszédkészsége elvesztéséből, de a pusztulás mértékén még maguk a patológusok is meg voltak döbbenve. Lenin agyát a Politikai Bizottság azonnal biztonságba helyeztette, hogy további vizsgálatokkal derítsenek fényt e hatalmas zsenialitás materiális alapjaira.
Az agyi erek ily mértékű beszűkülésére Lenin első agyvérzése előtt már évekkel is számos jel utalt; idegrendszere rendkívül érzékeny volt, nem bírta az erős hangokat, gyakran voltak dühkitörései, görcsös fejfájásai, s teljesen immorális és kegyetlen személyisége erősen emlékeztet a neurológiában jól ismert frontális szindrómára, amelyben a szociális és etikai normák követéséért felelős homloklebeny károsodása pszichopátiás személyiséget eredményez. Ilyen neurológiai tüneteket és személyiségváltozást okozhat még a szifilisz is, mely diagnózis újra és újra felvetődik Leninnel kapcsolatban. Ez utóbbi gyanúnak természetesen még az árnyékát is falhoz állították az elvtársak, úgyhogy nehéz tisztán látni. Mindenesetre különös, miért kezelték az Öreget nehézfémsókkal, amely akkoriban a szifilisz egyetlen lehetséges gyógyszere volt. A szifilisz persze elég gyakori betegség volt akkoriban, de azért elterjedt nézet volt az is, hogy nem könyvtárakban lehet elkapni.
A halál estéjén az volt a kérdés, hogyan lehet a halottból minél többet kihozni. Az Uljanov család és Krupszkája verziója az volt, hogy egyszerűen tisztességgel eltemetik. De a bolsevikok már jóval mesterük halála előtt megérezték a nagy PR lehetőséget. Miközben Lenin még javában haldokolt, ők már azon vitatkoztak, hogy kicsit vagy nagyon tartósítsák-e az Öreget. Ezen a bizonyos estén aztán végleg a mellett döntöttek, hogy a Vezért be kell balzsamozni. Az ötlet azonban annyira bizarr volt, hogy pár nappal később a Pravda úgy állította be, hogy a Politikai Bizottság a tömegek követelésének engedett, akik tartósítva szeretnék látni Vezérüket. Lázas vita kezdődött a Kreml falai közt, hogyan is lehetne a közben csendben bomló tetemet megmenteni az enyészettől. Egy kétbalkezes professzor, aki a boncolást is vezényelte, formalin-alkohol-glicerin keveréket pumpált a holttestbe, ami csak ideig-óráig lassította le az eszme iránt teljesen közömbösséget tanúsító rohasztó baktériumok munkáját.

Az újkori fáraó múmiája

A felravatalozás és a nagy beszédek ideje január 26-án jött el, s 27-ére elkészült az első, fából készült ideiglenes Mauzóleum, ahol Lenint kiállították. Azonban a bolsi vezetők legnagyobb rémületére 27-ére a holttest kezdett elszürkülni, a bőr pergamenszerűvé vált. Sebtiben kineveztek egy hullakonzerváló bizottságot, amely Molotovból, Jenukidzéből és Kraszinból állt. Kraszin kardoskodott a fagyasztás mellett, de többek közt Zbarszkij professzor is, a későbbi balzsamozó brigád tagja is állította, hogy ez csak lassítja a bomlást. Amíg jobb ötlet nem volt, a fagyasztási projekthez beszereztek néhány hullát kísérletezgetés céljából és hűtőszekrényeket rendeltek külföldről. Közben folyt tovább a kutatás, ki tudná tartósítani Lenint. A nagy futkosásban-kapdosásban felötlött egy Vorobjov nevű ukrán anatómus neve is, aki állítólag ért az ilyesmihez, de Vorobjovnak valahogy nem akaródzott önként Moszkvába utaznia. Dzserzsinszkijnek, a CSEKA vezetőjének kedves invitálására aztán csak felfáradt. Február 28-án esett meg Vorobjov és Lenin személyes találkozója. Lenin orra ekkor már kezdett megfeketedni, szemürege besüppedt, és ahol lyukat fűrészeltek a koponyán, hogy a lángelme agyát kiemeljék, bizony barnulni kezdett a bőr. A Mauzóleumban hullaszag terjengett, utalva a nagy Vezér sokak által kétségbevont emberi mivoltára. Ilyen apróságok miatt azonban mégse lehetett elhamarkodott döntést hozni. Március 5-én még mindig arról folyt a vita a kibővített bizottságban, hogy "fagyasszunk, vagy ne fagyasszunk". Vorobjovot is berángatták az ülésre, aki élete kockáztatásával elmondta tudományos érveit, melyeket harmincéves hullakonzerválási tapasztalataira alapozott. A bolsevik hűség azonban többet nyomott a latba, mint holmi burzsuj tudós véleménye, vagy néhány lefagyasztott menseviktől nyert negatív tapasztalat: március 14-én a Központi bizottság a fagyasztás mellett döntött. Lenin ekkor már 52 napja halott volt, arca földszínű és aszott volt, füle gyűrött, kezei kékeszöldek, homlokán barnásvörös foltok ültek ki, a koponyafűrészelés vonala körül pedig a bőr megereszkedett; szóval szakasztott olyan volt, ahogy egy két hónapos hullának illik kinéznie. Azt nem tudni, milyen extra hatást vártak a fagyasztástól a lánglelkű bolsi vezérek, hiszen a Vörös tér még márciusban is egy óriási mélyhűtőnek volt tekinthető. Már csak pár nap lehetett hátra, és aztán a nagy terv Lenin testével együtt semmivé foszlik, de ekkor bekopogtatott Dzserzsinszkijhez a karrierista Zbarszkij professzor, aki úgy vélte, élete legnagyobb dobása lenne, ha sikerülne Lenin testén át bekerülni a bolsi elitbe. Megfűzte Dzserzsinszkijt, hogy "ők" még megmenthetik a tetemet. Dzserzsinszkij ekkor ráuszította a fagyasztás prófétáját, Krasszint, Vorobjovra, aki időközben ijedt kisegérként visszamenekült Harkovba. Krasszin a nyomába eredt, s mikor meglátta Vorobjov laboratóriumában az üvegekben lubickoló "életszerű" végtagokat és fejeket, a húzódozó mester már nem menekülhetett többé a megtisztelő feladat elől. Csak aki próbált már a fridzsiderben két hónapra ottfelejtett fonnyadt szafaládéból valami gusztusost és ehetőt varázsolni, csak az értheti meg a balzsamozó brigád nehézségeit. Tegyük hozzá, a szafaládé-kísérletben nem szerepel alternatív programként a gyors és diszkrét kivégzés.
A Vorobjob-brigád először is kitakarította Lenin belsőségeit, és jól kiöblögették testüregeit vizzel és ecetsavval, majd formalin fürdőbe áztatták a tetemet. Zbarszkij némi tiszteletlenséggel úgy írta le a látványt, hogy a nyálkás oldatban lebegő Lenin egy különös tengeri állat benyomását keltette. Pár heti áztatás után mindig változtattak a fürdő összetételén, míg lassan két hónapi fürdőzés után Lenin ismét kikerekedett, a kiszáradt szövetek visszanyerték rugalmasságukat. A csúnya foltokat savval és hidrogén peroxiddal, a penészfoltokat fertőtlenítő szerekkel tüntették el. Lenin száját bajsza alatt bevarrták, beloppadt szemét üvegszemre cserélték és szemhéjait is összeöltötték. Krupszkajatól megszerezték a halotti ruhát, és a nagy mű készen állt.

A brigád elfogódottan várta az Uljanov család és Krupszkája véleményét, akik kinyilvánították, hogy Iljics "most jobb, mint volt". Így aztán nem volt sem lenyilazás, sem főbelövés, és a kis csapat átalakult karbantartó brigáddá. A tetemet ugyanis azóta is, nyolcvan év óta, rendszeresen kezelni kell balzsamozó folyadékkal, és évente egyszer hetekre be is áztatják. Ilyenkor leveszik róla a hátulgombolós ruháját és letekerik róla a testét borító gumiszalagokat. Ahogy a technika fejlődött, a háromszor is átépített Mauzóleum stábja egyre gyarapodott, az utóbbi években már majd százan ügyködtek a munkásmozgalom múmiája körül. Hogy mindenki szabadon kísérletezgethessen, a munkatársaknak kiutaltak egy-egy "privát" hullát, amin konzerválási eljárásokat próbálhattak ki. A laboratóriumban valószínűleg különösebb átrendezés nélkül leforgatható volna valami jó kis horrorfilm. A Szovjetunió hatalmi övezetébe rekedt, szovjetizált államokban aztán az ötvenes években elharapódzott a balzsamozási láz. Bebalzsamozták a bolgár Dimitrovot, a mongol Csojbalszant, a csehszlovák Klement Gottwaldot, s természetesen a ravasz grúzt is boldogan bebalzsamozták, és beköltöztették albérlőnek Lenin mellé. Később Hruscsov volt az, aki felmondta az albérletet. A bizarr rítus azonban a szovjet barátsággal járványként terjedt tovább, így balzsamozták be Ho Si Minh-t, az angolai Agostinho Neto-t, majd 1985-ben a guyanai Lindon Forbes Bunham-et, és 1994-ben a koreai Kim Il Sung-ot is.
De az utóbbi években új szelek fújdogálnak, Putyin többször ígéretet tett, hogy Lenin testét átadják az enyészetnek, ha egyáltalán képes még ennyi tartósítás után önerőből elbomlani. A Mauzóleum gárdájának gazdasági nehézségekkel is szembe kellett néznie, ezért aztán privatizálták magukat, és mostanság orosz maffiózókat és hirtelen meggazdagodott, majd hirtelen halált halt újgazdagokat balzsamozgatnak. Szétlőtt arc, roncsolt végtagok esetén természetesen felárral. Egyesek szánalommal mondogatják, hogy a nagy Vezér után most maffiózókat kell balzsamozni, de sokak szerint ez semmilyen értelemben nem tekinthető profilváltásnak.

Na és mi történt a géniusz agyával?

Ennek vizsgálatára külön agykutató intézet alakult, melynek vezetésére a Lenin-t kezelő orvoscsapat vezetője, Foerster professzor a német Oskar Vogt profeszort javasolta. Vogt kommunista érzelmű volt, kiváló agyanatómusként tartották számon és mellesleg kora legnagyobb, 300 000 példányos dongó gyűjteményével is rendelkezett. Hogy melyik tulajdonsága miatt esett rá a választás, ma már nem tudni. A moszkvai agykutató intézetért cserébe Tyimofejevnek alapítottak Németországban egy genetikai kutatóintézetet, ahol Tyimofejev a muslicák genetikáját tanulmányozta, amíg Sztálin ki nem végeztette. Valaki bogarat ültethetett a Vezér fülébe.Vogt 1929-ig bíbelődött Iljics agyával. Ennek egyik oka valószínűleg az volt, hogy előbb meg kellett találni benne az ép részeket. Mindkét félteke ugyanis többszörös agyvérzést szenvedett, a balfélteke pedig szinte teljesen el volt roncsolódva. A vezér agymérete éppen csak az átlagot ütötte meg, ezért az orosz tudósok inkább kicsit lecsaltak az átlagból. Az agyat, ahogy szokás, szalámiként harmincezer vékony szeletre vágták, majd szövetfestették, majd mikroszkóppal vizsgálgatták. Vogt arra a következtetésre jutott, hogy az agykéreg hat sejtrétegéből a harmadikban mértéken felüli méretű idegsejtek találhatók Lenin agyában, ami szerinte arra utalt, hogy a Vezér az "asszociáció atlétája" volt. Ez egybevágott azzal, hogy Lenin valóban rendkívül éles eszű és gyors gondolkodású volt. De nemcsak a filozófiai kérdésekben volt ez így, hanem a pillanat tört része alatt képes volt dönteni ellenfelei sorsát illetően is. Vogt eredményeit az európai tudós közvélemény megrökönyödéssel fogadta, s Vogt később maga is zavartan magyarázkodott, hogy kicsit elragadta a forradalmi hév. Vogt 1929-ben távozott, de a szorgos munka folyt tovább. A kutatás nem szorítkozott Vlagyimir Iljics agyára, hanem az intézet számos neves személyiség agyát szerezte be összehasonlítás végett. Így széttrancsírozták a nemes ügy érdekében Pavlov, Majakovszkij, Gorkij, Ciolkovszkij, Micsurin, Clara Zetkin, Lunacsarszkij, és még sok akkori híresség. agyát, utólagos engedelmükkel. Ezenkívül gyűjtötték az "átlagos" agyakat is, a sztálini érában a beszerzés körül nem lehettek komoly nehézségek. Hogy elejét vegyék minden későbbi reklamációnak, a '20-as évek végén államosítottak minden szovjet agyat, vagyis az állam "tudományos" érdekekből szabadon rendelkezett bárki agya felett. Minden begyűjtött agyhoz részletes személyiségrajzot készítettek, melyhez részben a tulajdonosok munkássága, részben a CSEKA dossziéi szolgáltattak adatokat. Mindez persze csak tudományos perverzió és passzió volt, a géniusz-dogmát nem kellett és nem is lehetett igazolni. Semmiféle méricskélés nem vezethetett volna oda, hogy mondjuk "talán mintha Gorkij agya fejlettebb volna". Így aztán Sarkisov "professzor" örömmel jelenthette az intézet fennállásának 10. évfordulóján, hogy Lenin agya rendkívülien fejlett szerveződést mutat, s homloklebenyén több barázda figyelhető meg, mint más hírességekén. Ez persze abszurdum, de legalább a nép egyszerű gyermeke is érteni vélte.
Az agyszeletkéket ma is őrzik, s 1994-ben a kutatóintézet vezetője, Dr. Adrianov kijelentette, hogy Lenin agyának anatómiai szerkezetében semmi rendkívüli nincs. Miután más kutatók annak idején Kant, Gauss és más szellemóriások agyában sem találtak semmi különöst, az lenne a meglepő, ha Leninében volna valami.

Churchill mondta egyszer, hogy a legrosszabb, ami az oroszokkal történhetett, hogy Lenin megszületett, de ami még ennél is rosszabb, hogy meg is halt. Az orosz történelemre egy múmia sötét árnya vetül. Nem igen tudják, mit kezdjenek vele. Ő a megtestesült múlt, s a múltat nem lehet csak úgy eltemetni. De nem lehet vele nap mint nap szembesülni sem. A helyzet abszurd és megoldhatatlan. Ez az orosz múmia bosszúja.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre