Szendi Gábor:
Mi az, hogy normál testsúly?

A BMI - azaz a testtömeg index- szavatossága már régen lejárt, sok tévedés, félreértés forrása.

 

 

Mai orvosi és közegészségügyi gyakorlatban a testtömeg index (BMI) terjedt el az emberek testsúlyának megítélésére. A BMI alapján kategorizálják az embereket különféle normál alatti és feletti kategóriákba. Kórosan sovány, közepesen sovány, normál BMI övezet (18.5 - 24.9 kg/m2), s ezután következik a túlsúlyos (30-as BMI-ig) majd az elhízottak egyre súlyosabb kategóriái.

A BMI fogalma és alkalmazhatósága több sebből vérzik, a legnagyobb probléma vele az, hogy használhatatlan. Kénytelenek vagyunk használni, amíg nincs jobb. Sokan a derékbőséget javasolják hitelesebb mérésnek, de azt csak egyénileg lehet megmérni, míg a testmagasságukat és aktuális testsúlyukat általában az emberek meg tudják mondani.

Honnan ered a BMI?

A BMI-t eredetileg Lambert Adolph Jacque Quetelet (1796-1874) flamand csillagász és statisztikus dolgozta ki. Az volt a célja, hogy meghatározza az "átlagember" jellemzőit és a különböző emberi jellemzők eloszlását az "átlagember" körül.

Megállapította, hogy a testtömeg és a testmagasság arányát normális fiatal felnőtteknél akkor befolyásolja a legkevésbé a testmagasság, ha a súly és a testmagasság (méterben megadott) négyzetének arányát használja, ahelyett, hogy pusztán a súly és a testmagasság arányát használja. Ez az összefüggés sokáig senkit nem érdekelt, mígnem a biztosító társaságok fel nem figyeltek arra, hogy a túl soványak és a túlsúlyosak korábban halnak meg. A biztosítótársaságok ebben is messze megelőzték az orvostudományi kutatásokat, hiszen üzleti érdekükben állt, hogy az életbiztosításoknál a díjak kiszámításánál kalkulálni tudják a saját kockázatukat. Az életbiztosítás ugyanis az idő előtti elhalálozásra szól, ez pedig egyénileg változó, az illető pillanatnyi és jövőbeni várható egészségi állapotának a függvénye (Nuttall, 2015).

Beszédes az, hogy a testsúly, mint üzleti kockázati tényező az 1900-as évek legelején jelent meg a biztosítók fejében. Ekkor indult el a nyugati világban az elhízás. Lorens Helmchen 1880-tól vizsgálta az elhízottak, vagyis a 30-as BMI-nél nagyobb értéket mutató emberek népességbeli arányának az alakulását. Míg 1880-ban a 40-49 év közöttiek kb. 1,7%-a, tíz évvel később már 2,7%-a, megint 10 év múlva már 4,4%-a volt elhízott. 1905 és 1909 között az elhízottak aránya már 5,3% körül mozgott Szendi, 2009). A 20. század során folyamatosan nőtt a túlsúlyosak és elhízottak aránya, ma az USA lakosságának 42%-a elhízott, azaz 1880-hoz képest kb. huszonötszörösére nőtt az elhízottak aránya (CDC, 2022). A magyarok Európa legelhízottabb népe, a lakosság 50.5%-a túlsúlyos vagy elhízott (Bácsné Bába és mtsi., 2020).

A BMI paradoxonjai

Mint említettem, a "túlsúly" és az "elhízottság"bizonyos BMI értékekhez kötött. De joggal kérdezheti bárki, hogy milyen alapon határozták meg a BMI határértékeket? Nos, a WHO hatalmas szakembergárdával határozta meg 1995-ben ezeket az értékeket (WHO, 1995). A célkitűzés a jó egészségi állapot antropometriai mutatóinak meghatározása volt.

A BMI tulajdonképpen a test zsírtartalmára vonatkozó indirekt becslés. Egy vizsgálat szerint, a vizsgálati mintában a testzsír meghatározása szerint szereplő férfiak 50%-a és a nők 62%-a volt elhízott, míg a BMI alapján a férfiaknak csak 21%-a és a nőknek 31%-a minősült elhízottnak, ami azt jelenti, hogy a BMI alapján nagyjából a felére becsülhető az elhízott alanyok száma (Romero-Corral és mtsi., 2008). Ne tessék izgulni, a "Legelhízottabb ország Európában" címet ettől még nem veszítjük el, hiszen ugyanezt a BMI-t használták más országokban is, de ilyen durva becslési hiba elgondolkodtató, pl. abban a tekintetben, mennyire hihetünk annak, hogy a magyar embereknek "csak" 50.5%-a túlsúlyos vagy elhízott. De van más probléma is.

2013-ban Nick Trefethen, az egyesült királyságbeli Oxfordi Egyetem matematikusa levelet írt az Economist című lapnak, amelyben megkérdőjelezte a jelenlegi BMI-formula hasznosságát, és "bizarr mérőszámnak" nevezte azt. Számítása szerint a BMI nagyjából 10%-kal túlbecsüli a magas testalkatúakat, és nagyjából 10%-kal alulbecsüli az alacsony termetűeket. Más szóval, az alacsonyak az optimálisnál több zsírt hordoznak, de a BMI-jük azt mutatja, hogy normál kategóriába esnek. Ezzel szemben a magas emberek lehetnek teljesen egészségesek, meglehetősen alacsony testzsír százalékkal, de a BMI szerint túlsúlyosnak minősülnek (Brazier, 2021). Kevesebb embert érint, de a nagy izomzattal rendelkező emberek, pl. sportolók gyakran minősülnek a BMI alapján túlsúlyosnak vagy elhízottnak, miközben esetleg egy deka zsír sincs rajtuk.

A BMI nem méri pontosan a test zsírtartalmát, nem tükrözi az izom és a zsír arányát, és nem veszi figyelembe a nemi és faji különbségeket a zsírtartalomban, valamint a hasi (zsigeri) és a bőr alatti zsír eloszlásában. Pl. Szingapúrban a vizsgálatok szerint a 23-24.9 közti BMI - ami a kaukázusi rasszba tartozóknál normál súlyövezetbe esik- már túlsúlyosnak minősül, és a 25-29.9 közti BMI már elhízottnak számít, míg ezt a nyugati világban még csak túlsúlyosnak tekintik.

A hasi (zsigeri) zsír az igazán veszélyes, míg a bőr alatti zsír felhalmozódása nincs kapcsolatban a szív- és érrendszeri kockázattal. A bőr alatt lerakódott zsír miatt elhízottnak minősülöket normális inzulinérzékenység, a cukorbetegség hiánya és a szív- és érrendszeri betegségek csökkent kockázata jellemezheti (Ahima és Lazar, 2013).

Számos ilyen BMI pontatlanságával kapcsolatos probléma miatt a tudományban rengeted paradoxon született már, ilyen pl. az "elhízás-halálozás-paradoxon". Például egyes tanulmányok az elhízás és a halálozás fordított kapcsolatát írták le szívelégtelenség, koszorúér-betegség, veseelégtelenség és más krónikus betegségek esetén. Egy vizsgálatban 2.88 millió ember adatait feldolgozva az látszott kiderülni, hogy a túlsúly egyenesen csökkenti a halálozási kockázatot, és a 30-34.9 BMI (elsőfokú elhízás) nem jár magasabb halálozási kockázattal, mint a normál súlyövezetbe tartozás (Flegal és mtsi., 2013). Ez szinte már a túlsúlynak és a kisebb fokú elhízásnak a reklámozásaként is felfogható volna. Tényleg azoknak volna igazuk, akik lenézik a testsúlyukra aggályosan figyelőket, mondván "egy kis súlytöbblet nem probléma". Egy elemzés azonban rámutatott arra, hogy a furcsa eredmény több okból is kijöhetett. Pl. ha valaki a betegsége miatt fogyott le az adatfelvétel időpontjára, majd később ebbe a betegségbe belehalt, ő úgy került be az elemzése, mint aki normál súlyúként meghalt. Ma már jól ismert az alkohol és az egészség vizsgálatában produkált hasonló paradoxon, miszerint az absztinensek rosszabbul járnak, mint a mértékkel ivók. Kiderült ugyanis, hogy az absztinensek közé sorolták azokat is, akik több évtizedes alkoholizálás miatt megromlott egészségük miatt hagytak fel az ivással, de italos múltjuk miatt viszonylag korán meghaltak, lerontva ezzel az alkoholt mindig is kerülők átlagát. A BMI-re alapozott vizsgálatokban a másik buktató lehet az is, hogy normál testtömeg index intervallum túl tág, ebbe esik bele a 18.5-22 BMI sávba esők nagyobb halálozási kockázata szemben 22-25 köztiek legalacsonyabb halálozási kockázatával. A kettőt összeadva hamis képet kapunk a "normál" súlyúak halálozási kockázatáról, ami akár magasabb lesz így a túlsúlyosakénál is (Ahima és Lazar, 2013).

De nem minden elhízás paradoxont lehet ilyen könnyen kikezdeni. Pl. a végállapotú, dializált vesebetegeknél ismételten megerősítették a vizsgálatok azt, hogy az elhízás csökkenti a halálozás kockázatát. Ezért a vesetranszplantációra váróknál kifejezetten kockázatos lehet a fogyókúra, amit pedig általában előírnak, sőt feltételnek szabnak (Park és mtsi., 2014). Sok vizsgálat megerősítette azt is, hogy idős korban az elhízás védőfaktor a halálozással szemben. Egy vizsgálatban az elhízottak 14%-kal kisebb valószínűséggel haltak meg a normál súlyúakhoz képest, míg a sovány idősek 46%-kal valószínűbben haltak meg a normál súlyúakhoz képest (Grabowski és Ellis, 2001). Felmerülhet itt az alul- és a jóltápláltság vagy a nagyobb izomzattal rendelkezők előnye.

A krónikus szívelégtelenség folyamatosan romló betegség, amely komoly megbetegedési és halálozási kockázatot jelent. A hagyományos kardiovaszkuláris kockázati faktorok között az elhízás az általános népességben független kockázati faktora a krónikus szívelégtelenség kialakulásának. De számos vizsgálat azt mutatja, hogy a már kialakult szívelégtelenség esetén a túlsúly vagy elhízás védőfaktorok az állapotromlással és halálozással szemben (Kalantar-Zadeh és mtsi., 2004).

Az elhízás paradoxonok is arra mutatnak rá, hogy a BMI szerinti besorolás népesség szinten talán jó valamire, de az egyéni kockázatokra nem lehet belőle következtetni. Az epidemiológiai vizsgálatok eredményei is meglehetősen kétségesek és hamis összefüggéseket sugallhatnak a testzsír és a betegségkockázatok között.

Az orvoslás és a közegészségügy abba a hamis biztonságérzetbe ringatja a még a testsúlyukra komolyan odafigyelőket is, hogy elég, ha a BMI 25 alatt van, mert akkor nincs semmi baj.

A metabolikusan elhízott normál testsúlyú típus

Ez a furcsa elnevezés azt jelenti, hogy vannak normál BMI övezetbe tartozó emberek, akiknek a különféle anyagcsere jellemzői (megnövekedett zsigeri zsírszövet, magas éhgyomri vércukorszint, inzulinrezisztencia, hiperinzulinémia, magas vérzsírszint, magas vérnyomás, elzsírosodott máj és magas gyulladásszint) olyanok, mintha elhízottak lennének. Különböző vizsgálatok a normál súlyúak 7-20%-át találták metabolikusan elhízottnak (Suliga és mtsi., 2016). Ezeknek a normál BMI tartományba tartozó embereknek olyan nagy a szív- és érrendszeri betegségre, a cukorbetegségre, a rákra a kockázatuk, mintha ténylegesen komolyan el volnának hízva.

Egy amerikai vizsgálatban a 18.5-20.9 BMI kategóriába esőkhöz képest a 21-22.9 BMI-jű férfiaknak 4.1-szer, és a 23-24.9 BMI-jűeknek már 5.4-szeres kockázatuk volt arra, hogy metabolikus szindrómában szenvednek (St-Onge és mtsi., 2004).

Ez intő jel arra, hogy nem elég a testsúlyra figyelni.

De akkor még mire?

Vessünk egy pillantást a vadászó-gyűjtögető népekre, hiszen ők reprezentálják a jelenünkben azt, hogyan is élt az ember evolúciója során több százezer éven át. A természetben a méz kivételével nem fordul elő gyorsan felszívódó (másként magas glikémiás indexű) szénhidrát, az, ami a nyugati életmódban alapvető élelmiszernek számít, és a legtöbb ember nagy mennyiségben fogyasztja őket.

A természeti emberek makkegészségesek, testtömeg indexük 19-22 kg/m2 között mozog (Lindeberg, 2010). Ez tehát az ideális BMI, és egy 230 vizsgálatot tartalmazó metaanalízis, amelyben 30 millió résztvevő 3,74 millió halálesetét elemezte, kimutatta, hogy a 20-25 éven át követett, egészséges, soha nem dohányzók közt a halálozási kockázat szempontjából ideális BMI 20-22 közé esett (Aune és mtsi., 2016). Egy 170 cm magas, 20-22-es BMI-jű ember 57-63.5 kg. A nyugati orvoslás szerint még egészséges kategóriába tartozó ugyanilyen magas 25-ös BMI-jű ember már 72 kg. Az 10-15 kg különbség. Egy 25-ös BMI-jű férfinek 5.3-szor nagyobb az esélye arra, hogy metabolikus szindrómában szenvedjen egy 18.5-20.9 testömegindexű férfihez képest.

Mindez azt bizonyítja, hogy nem a mérleg fogja megmondani, egészségesek vagyunk-e, hanem a táplálkozásunk. Aki reggeltől estig finomított szénhidrátokat fogyaszt, az esetleg nem hízik el, mert ezekből keveset eszik, vagy alkatilag képtelen hízni, de ettől még a finomított szénhidrátok elvégzik alattomos munkájukat a hullámvasútként fel-alá emelkedő-süllyedő vércukor- és inzulinszinttel, az évek alatt lerakódó viszcerális (hasi) zsírral és mindezek szív- és érrendszeri következményeivel.

Aki eddig sem foglalkozott a testsúlyával, annak nincs mit kiakadnia ezen, de aki eddig elhitte az egészséges BMI intervallumról szóló mesét, az sürgősen gondolja át a táplálkozását.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre