Fordította: Czárán Judit
A természet az embereket a konfliktusmegoldás eszközeként a bosszúállás és a megbocsátás képességével is felruházta.
Source: www.Freepik.com
Ha Ön olyan, mint a legtöbb ember, akkor valószínűleg már a puszta gondolattól kirázza a hideg, hogy megbocsásson az ellenségének. Ám ez nem teszi Önt rossz emberré - csak egyszerűen emberré.
Megbocsátani azért olyan nehéz érzelmileg, mert az evolúció azzal a pszichológiai motivációval ruházott fel minket, hogy megakadályozzuk, hogy mások kihasználjanak minket, és ennek legegyszerűbb módja az, ha visszavágunk, vagy egyszerűen elkerüljük a potenciális kizsákmányolót. Ezért, ha a megbocsátásról beszélünk, fontos megértenünk, hogy a megtorlásra való késztetés nagyon mélyen gyökerezik az evolúcióban.
Valójában a közvetlen megtorlás céljából alkalmazott erőszak a természet talán legmegbízhatóbb konfliktuskezelő mechanizmusa. Helyrebillenti a mérleg nyelvét, mégpedig azáltal, hogy visszafordítja az agresszor esetleges nyereségét. A megtorlás nem minden formája egyforma.
Bár a bosszút a köznyelv gyakran használja a megtorlás szinonimájaként, az annak valójában a legszélsőségesebb formája. A természet azonban a bosszú alternatívájaként felkínál nekünk egy másik lehetőséget is, amit a kutatók negatív kölcsönösségnek neveznek - és ez az, ami megnyithatja a megbocsátás felé vezető utat.
Miért gyűlölünk?
A bosszú célja az, hogy szenvedést okozzon a másiknak, mégpedig a szenvedésért magáért, és általában nem áll arányban az eredeti sérelemmel.
Aaron Sell szerint a megtorlásnak ezt a formáját kizárólag a gyűlölet és az az elképzelés motiválja, "hogy a másik léte és jóléte nekem kárt okoz", illetve hogy egy ember vagy egy csoport puszta létezése közvetlen fenyegetést jelent rám nézve.
A gyűlölet szerepe itt fontos, és kifejezetten a harag ellentéteként értendő. Ahogy Eran Halperin és munkatársai kifejtik, a gyűlölet részben abból a meggyőződésből fakad, hogy valaki vagy valakik tényleg elvetemült gazemberek. A bosszúvágyunkat ilyenkor az táplálja, hogy a másikat - okkal vagy ok nélkül - engesztelhetetlen ellenségnek látjuk, és meg vagyunk győződve róla, hogy az illető egyén vagy csoport megátalkodott és megállíthatatlan, és ezért veszélyt jelent ránk nézve.
Csoport szinten a bosszúvágy mindig is a társadalmi és politikai erőszak legmakacsabb és legártalmasabb motorja volt a Hatfieldektől és McCoyéktól (két viszálykodó vadnyugati család az 1800 éves második felében) kezdve az arab-izraeli konfliktusig. Az antropológusok nagy része úgy tartja, hogy a csapatban való támadás és a "vérbosszú" ma is a háborúskodás leggyakoribb formái és motivációi szerte a világon.
A különböző csoportok között azért is váltható ki olyan könnyen a bosszúvágy, mert az evolúciós kártyák sok szempontból ebbe az irányba vannak kiterítve. Mi, emberek, az évezredeken át kis nomád csoportokban élő őseink miatt olyan elfogultságokkal és intuíciókkal rendelkezünk, amelyek arra késztetnek minket, hogy a csoporton belülieket előnyben részesítsük a csoporton kívüliekkel szemben, és szinte reflex-szerűen gyanakvóak legyünk a más csoportokhoz tartozó idegenekkel szemben. Ezért olyan könnyű minket "felsorakoztatni a zászló alatt ".
Ezek az előítéletek úgy működnek, hogy a bosszú könnyűnek és magától értetődőnek tűnik, míg a megbékélés és a kompromisszum félrevezetőnek és veszélyesnek. A megbékéléshez és békéhez vezető politikai kompromisszumok gyakran feledésbe merülnek, míg azok az események, amelyek további kihasználáshoz vezettek, drámaian és örök időkre beivódnak a társadalmi narratívába. Ezért van például az, hogy a nemzetközi konfliktusokban a kompromisszumra való felhívásokra gyakran az a válasz, hogy nem hagyhatjuk, hogy megismétlődjön az, ami a Hitlerrel kötött müncheni paktum után történt. Hajlamosak vagyunk ugyanis elfelejteni azt a számtalan példát, ahol az okos adok-kapok jól működött a nemzetek közötti béke megőrzésében.
Megbocsátani nehéz, de nem lehetetlen
Az ember azonban nem mindig reagál aránytalan gyűlölettel és erőszakos cselekedetekkel az észlelt igazságtalanságra. Gyakran egyszerűen csak dühösek vagyunk, de nem gyűlölködünk, hanem megpróbálunk az ellenfél teljes megsemmisítésétől eltérő büntetést alkalmazni.
Ez elvezethet a negatív kölcsönösséghez. Már maga az elnevezés is azt sugallja, hogy itt valami költségcsere zajlik: te ártasz nekem, én pedig azzal egyenértékű kárt okozok neked. Vagyis a bosszúval ellentétben a negatív viszonosság többé-kevésbé arányos válasz egy sérelemre, amelynek a célja a másik magatartásának a megváltoztatása, nem pedig a megsemmisítése.
A negatív kölcsönösség tehát az együttműködő kapcsolat helyreállításának vagy kiépítésének a lehetőségét hordozza. Ez a stratégia egy kényes egyensúly megteremtésére irányul: az illetőnek az a célja, hogy véget vessen az igazságtalannak vagy méltánytalannak érzett viselkedésnek, miközben helyreállítja az együttműködő kapcsolatot azzal, aki bántotta őt. Az ember társas lény. Ez azt jelenti, hogy különösen sebezhetőek vagyunk a mások általi kizsákmányolással szemben, és hogy az értékes együttműködési lehetőségek tekintetében nagymértékben függünk másoktól.
A negatív viszonosságnak, mint konfliktusmegoldó stratégiának a sikeréhez két pillére van szükség: az arányosságra és a megbocsátásra.
Bár a büntetés valószínűleg a mások általi kihasználás megakadályozására szolgál, a választott büntetésnek - amennyiben a kapcsolat helyreállítása a cél - arányosnak kell lennie. A gyenge válasz azt jelzi, hogy kihasználhatók vagyunk, a túl erős válasz viszont azt, hogy a konfliktus eszkalálására törekszünk. Ez segít megérteni egy egyszerű számítógépes stratégia, a "tit-for-tat" (szemet szemért, fogat fogért) meglepő sikerét, amelynek az a lényege, hogy először működj együtt, majd másold le az ellenfél előző lépését.
Amikor a számítógépes fogolydilemma versenyeken alternatív stratégiákkal mérkőzött meg, ez a stratégia figyelemre méltóan sikeres és rugalmas volt, részben azért, mert gyorsan büntet, de gyorsan meg is bocsát. Ez azt mutatja, hogy a negatív kölcsönösség célja a büntetés vagy az, hogy "eléggé feldühödjünk" ahhoz, hogy az üzenetünket megértsék, de ne menjünk olyan messzire, hogy kockáztassuk a szükségtelen eszkalációt és a megtorlást.
A negatív kölcsönösség másik összetevője a megbocsátás. Jeni Burnette és munkatársai kimutatták, hogy a megbocsátás valószínűleg a sérült kapcsolataink helyreállítását szolgáló adaptációs képességünkkel függ össze. Burnette csapata szerint azonban a megbocsátás szinte soha nem feltétel nélküli, és többnyire csak bizonyos körülmények között történik meg.
Konkrétan a megbocsátás két dologtól függ: a vétkes személy kapcsolati értékétől, valamint attól, hogy mennyire valószínű, hogy az illető a jövőben ismét kárt fog okozni nekünk. E két elem kombinációja nagymértékben meghatározza, hogy egy egyén vagy egy csoport megbocsátja-e egy másik ember vagy egy másik csoport vétkeit, és ez teszi érthetővé azt is, hogy a bocsánatkérés önmagában miért nem vezet mindig megbocsátáshoz.
Ennek illusztrálására tekintsünk két példát a nemzetközi politikából. Az egyik tanulmányukban Philpot és Hornsey arról írnak, hogy a második világháborúban az ausztrál hadifoglyokkal szembeni rossz bánásmód miatti politikai bocsánatkérés nem volt elég ahhoz, hogy az ausztrálok megbocsássanak az elkövetőknek. Ezzel szemben Brown és munkatársai kimutatták, hogy egy másik incidens esetében, amikor kanadai katonákat amerikai katonák "baráti tűzben" megöltek, a politikai bocsánatkérés elegendő volt ahhoz, hogy a kanadaiak megbocsássanak.
Ezek a példák nem a politikai bocsánatkérések gyengeségét és következetlenségét mutatják, hanem inkább a politikai megbocsátás két lényeges elemét segítenek megérteni.
Először is, ahogy Burnette csapata rámutat, a megbocsátás esélye akkor nagyobb, ha a kapcsolat értéke magas, a kihasználás kockázata pedig alacsony. Ezek a feltételek vitathatatlanul sokkal inkább megvoltak a baráti tűzben elhunyt katonák, mint a hadifoglyok esetében.
Másodszor, a megbocsátás inkább követi, mintsem megteremti a megbékélés feltételeit. Valójában az USA és Kanada közötti politikai és gazdasági kapcsolatok a legbékésebb és legvirágzóbb kapcsolatok a világon. A bocsánatkérés és a megbocsátás nemzetközi viszonylatban valóban ritkább, de a siker nem véletlenszerű és nem is lehetetlen.
Adaptív módszerek
Ebből a szempontból mind a megtorlásra való hajlamunk, mind a megbocsátásra való képességünk az ember motivációs rendszerének eszköztárához tartozik, amelyet a természetes szelekció alakított ki, hogy segítsen megakadályozni a kizsákmányolást, megoldani az érdekkonfliktusokat és helyreállítani az értékes kapcsolatokat.
Nekünk, embereknek azért olyan széleskörű a motivációs eszköztárunk, mert mi magunk is rendkívül sokféle problémával szembesültünk a történelmünk során. Például egy konfliktus megoldása egy közeli baráttal vagy egy saját csoporton belüli személlyel egész más kockázatokat és lehetőségeket rejt magában, mint amikor egy ellenséggel vagy egy idegen, csoporton kívüli személlyel próbálunk egyezségre jutni.
Úgyhogy, ha legközelebb úgy érzi, megbántották, érdemes felidéznie magában a megtorlás vagy a megbocsátás iránti vágyának evolúciós gyökereit. Sem a megtorlás, sem a megbocsátás nem egyértelműen jó vagy rossz; mindkettő jelentős kockázatokkal és előnyökkel járhat.
De tartozunk magunknak annyival, hogy legalább elgondolkodjunk rajta, vajon miért esik olyan nehezünkre megbocsátani, illetve hogy a kockázatok tudatában is megpróbáljuk rávenni magunkat a megbocsátásra. Bár a megbocsátás gyakran inkább követi, mintsem megteremti a megbékélés feltételeit, a béke soha nem teremtődik meg önmagától.
Mi a jobb érzés, megbocsátani vagy bosszút állni?
Évente majdnem minden negyedik tinédzser iskolai bántalmazás áldozatává válik. Az, hogy megbocsátunk-e a zaklatóinknak - tizenévesként, vagy később felnőttként -, erősen személyfüggő, és erre semmilyen tudományos vizsgálat nem tud helyettünk választ adni.
Az ausztráliai Macquarie Egyetem kutatóinak új tanulmánya ad egy szempontot (a sok közül) hogy informált döntést tudjunk hozni. Az eredmények azonban vegyesek: Bár a megbocsátás segíthet, hogy jobban érezzük magunkat, ugyanakkor stresszes folyamat is lehet - állítják a szakemberek. Többek közt ezért is olyan nehéz sokszor megbocsátani.
A kutatásba 135 olyan diákot vontak be, akiket az elmúlt hat hónapban zaklattak - ami azt jelenti, hogy többször bántotta őket valaki, akinek hatalma volt felettük, és nem tudták, hogyan meneküljenek ki a helyzetből. Egy hangkazetta alapján részletesen vizualizáltak egy közelmúltbeli zaklatási esetet; majd válaszoltak néhány kérdésre a gondolataikkal és érzéseikkel kapcsolatban.
Ezután a résztvevőket három csoportra osztották, és arra kérték őket, hogy képzeljenek el egyet az ügy három lehetséges kimenetele közül: ezek a megbocsátás, az elkerülés és a bosszú.
A megbocsátás csoportban a résztvevőknek azt kellett elképzelniük, hogy megbocsátanak a zaklatónak, és empátiát éreznek iránta. Az elkerülő csoportban azt, hogy boldogan élnek valahol, távol a zaklatótól; vagyis tulajdonképpen pozitív gondolatokkal elterelték a figyelmüket a zaklatásról. A bosszú csoport tagjainak pedig azt kellett elképzelniük, hogy a bosszú bármilyen formájával megtorolhatják az őket ért sérelmet. Miközben ezt tették, a kutatók elektródák segítségével mérték az elektromos aktivitást a bőrükön. Ezután mindhárom csoport újra válaszolt a felmérés kérdéseire.
A kutatók arra számítottak, hogy a megbocsátás lesz a legelőnyösebb minden esetben, de nem egészen ez volt a helyzet.
Valójában a megbocsátás és az elkerülés hasonló hatást váltott ki: Mindkét csoportban csökkentek a résztvevők negatív érzései a kísérlet során. Azok a résztvevők, akik a megbocsátást vagy az elkerülést gyakorolták, nem érezték magukat erősebbnek utána, de még mindig jobban jártak, mint a bosszúálló csoport - akiknek mind az önbecsülésük, mind a zaklatással való megbirkózási képességükbe vetett hitük csökkent.
A legstresszesebbnek a három közül a megbocsátás bizonyult, amit a résztvevők bőrének elektromos aktivitásán mértek. Azok, akik elképzelték, hogy megbocsátanak a zaklatónak, utána lassabban nyugodtak meg, mint az elkerülő vagy a bosszúálló csoport tagjai.
Korábbi kutatások feltárták a megbocsátás hosszú távú előnyeit, beleértve a jobb fizikai és mentális egészséget és a pozitívabb emberi kapcsolatokat. A zaklatással összefüggésben a megbocsátóbb fiatal felnőttek hajlamosabbak voltak egészségesebb megküzdési stratégiákat alkalmazni, kevesebb szociális szorongást mutattak, és kevésbé volt fájdalmas nekik az átélt dolgokról beszélni.
Ez a vizsgálat a rövidtávú érzésekre fókuszál: Mi történik ma, ha a megbocsátás, a szenvedésről való figyelemelterelés vagy a bosszúállás mellett döntünk? Melyiktől érezzük magunkat most jobban?
Itt, a korábbi kutatásokkal ellentétben, a megbocsátás stresszesnek tűnt - amiből a kutatók arra következtettek, hogy a zaklatás valószínűleg egy speciális eset. A megbocsátás "olyan folyamat, amely magában foglalja a közvetlen szembenézést a bennünk lévő sérelemmel" -írják, ám a zaklatás - a vele járó tartós tehetetlenség érzésével együtt - "a sérelem egy egyedi kategóriáját képviselheti". Ilyenkor az elszenvedett sérelem sajátosságai miatt a megbocsátás kezdetben feszültséget okozhat, ahelyett, hogy megnyugtatna.
A szakemberek végül arra jutottak, hogy a legelőnyösebb a vegyes stratégia lehet. Az elkerülés, bár rövidtávon megnyugtat, hosszú távon nem tesz jót a lelki egészségnek. Az adott pillanatban azonban az elkerülés lehet a legjobb stratégia, és a megbocsátást jobb későbbre halasztani, amikor már lehiggadtunk és biztonságban érezzük magunkat, és elég erősek vagyunk ahhoz, hogy szembenézzünk a fájdalmunkkal.