Miért vágyunk társaságra?

Fordította: Szendi Gábor

A társaságkedvelés biológiailag meghatározott ösztön, ezért rövidíti meg az életet a magány

 

 

Source: www.magnific.com

Az, hogy egy élőlénynek mennyi társasági életre van szüksége, fajonként, sőt egyedenként is eltérő lehet. A tudósok madarak, majmok, halak és még a csótányok esetében is felfedeztek fajon belüli szociális különbségeket.

Az emberek esetében "lehet, hogy magányosnak érzed magad egy bulin, vagy épp jól érzed magad egyedül az irodádban" - mondja Kay Tye idegtudós. Bármi is legyen az együttlét ideális mértéke, Tye és mások úgy vélik, hogy az állatoknak az egyedüllét és a másokkal töltött idő közötti egyensúlyra irányuló igénye egyfajta homeosztázist jelent: egy olyan egyensúlyt, amely elengedhetetlen a túléléshez. Jelenleg azt kutatják, hogy az agy melyik részében szabályozzák ezt az egyensúlyt - és remélik, hogy munkájuk gyümölcsöző lesz a magányos emberek számára is.

A társas viselkedés sokfélesége

A hódok a közvetlen családjukkal élnek. A seregélyek hatalmas rajokban repülnek. A felnőtt hím orangutánok egyedül kóborolnak, amíg el nem jön az ideje, hogy párt találjanak maguknak. Mi határozza meg egy állat ideális társas viselkedésének mértékét?

Tim Clutton-Brock evolúciós biológus szerint számos tényező késztetheti a fajokat arra, hogy az evolúció során többé-kevésbé társasakká váljanak. Az egyik a melegen maradás szükségessége. A másik a táplálékszerzés: a csoportos élelemkeresés megkönnyíti vagy megnehezíti az állat táplálkozását? Mi a helyzet a ragadozókkal - biztonságot nyújt a számbeli fölény, vagy jobb egyedül lenni és nem feltűnni? Szükségük van-e a nőstényeknek mások segítségére a kicsik felneveléséhez?

"A szomszédokkal való viszony" is fontos, mondja Clutton-Brock. Például a Kalahári-sivatagban általa vizsgált szurikáták területi csoportokban élnek, és a folyamatos konfliktusok miatt jobb, ha falkában élnek. Egy vadon élő szurikáta, amely elszakad a csoporttól, láthatóan szorong, és folyamatosan körülnéz. "Nagyon egyértelműen rendkívül aggódóak" - mondja.

Clutton-Brock szerint az egyes fajokon belül az evolúció valószínűleg lehetővé tette, hogy egy bizonyos fajtára jellemző átlag körül különböző személyiségtípusok alakuljanak ki. "A magány miatti túlzott szorongásnak vannak hátrányai" - mondja -, "ahogyan a túl kevés szorongásnak is." Egy faj számára a legkedvezőbb megoldás a különböző társas viselkedésformák keveréke lehet (1).

Bármi is legyen az állat számára megfelelő mértékű társas aktivitás, a kutatások arra utalnak, hogy súlyos következményekkel járhat a mentális és fizikai egészségre, ha ez nem teljesül. A társaságból kizárt, vagy a magukat magányosnak érző emberek hamarabb halnak meg (2). A gyenge társas kapcsolatok összefüggésbe hozhatók a szívbetegségekkel és a stroke-kal (3). Bizonyos nőstény patkányoknál, ha egyedül tartják őket, nagyobb a valószínűsége a rák kialakulásának (4).

Tye már jóval azelőtt elkezdte vizsgálni a magányt, hogy a világjárvány a téma előtérbe kerülését eredményezte volna. 2016-ban kimutatta, hogy az agytörzsben - az agy legmélyebb, legrégebbi részében - bizonyos idegsejtek aktívak azoknál a hím egereknél, akiket egy napig elszigeteltek, majd egy másik egérrel hoztak össze (5). Amikor a tudósok gátolták ezeket az idegsejteket, a korábban elszigetelt egerek visszahúzódóbbak voltak; amikor pedig aktiválták őket, az egerek lelkesebben keresték a társaságot.

A kutatók rájöttek, hogy talán bepillantást nyerhetnek - mondja Tye - "a magány sejtszintű alapjába".

2019-ben Tye és társszerzője, Gillian Matthews azt a feltevést fogalmazták meg, hogy ezek az agytörzsi idegsejtek a társadalmi homeosztázis rendszerének részei (6). Elméletük szerint - akárcsak egy termosztát - az egér agya érzékeli, mennyi társaságot kapott az állat, és ezt összehasonlítja egy ideállal. Ezt az ideált "beállítási pontnak" is nevezhetjük. Az emberi testben például a hőmérséklet beállítási pontja körülbelül 37 Celsius-fok; ha ettől eltérünk, reszketünk vagy izzadunk.

Hasonlóképpen - javasolták a kutatók - az egér agya úgy irányítja viselkedését, hogy fenntartsa a társas aktivitás megfelelő egyensúlyát.

A tudósok felvetették, hogy más állatok is, beleértve az embereket is, rendelkeznek ezzel a rendszerrel. Bár ilyesmit nem könnyű embereken tesztelni, Tye összeállt a Massachusettsi Műszaki Intézet (MIT) egyik kutatócsoportjával egy olyan kísérletre, amelynek során az alanyok 10 órán át egyedül ültek egy szobában (7).

Utána a résztvevők arról számoltak be, hogy társas interakcióra vágytak. Amikor olyan képeket néztek, amelyeken emberek együtt nevettek, agyuk ugyanabban a régióban aktiválódott, mint az éhező alanyoké, akik ételképeket néztek: egy olyan területen - szintén az agytörzsben -, amely tele van a vágyakozásban szerepet játszó dopamin-neuronokkal.

További bizonyítékot arra, hogy ez a vágy egy valódi homeosztatikus rendszer része, Catherine Dulac idegtudós az agy egy másik részében kereste: a hipotalamuszban, egy mélyen fekvő régióban, közvetlenül az agytörzs felett, amely az éhség, a szomjúság és az alvásigény vezérlőközpontjait tartalmazza. Ezeket az alapvető szükségleteket egyfajta idegi termosztát - vagy ahogy Dulac szeret nevezni, egy "könyvelő" - segítségével szabályozza.

Az éhség esetében például a tudósok a hipotalamuszban felfedeztek egy olyan idegsejt csoportot, amely az étvágyat irányítja, és arra készteti az állatot, hogy egyen. Egy másik idegsejt csoport a teltségérzetet - amit a biológusok jóllakottságnak neveznek - szabályozza, és jelzi az állatnak, hogy hagyja abba az evést. Dulac úgy vélte, hogy a hipotalamuszban a magányra vonatkozóan is talál majd egy hasonló rendszert, amely két idegsejt csoportból áll: "az egyik kódolja a társaság iránti igényt" - mondja -, "a másik pedig a jóllakottságot."

Egy 2025-ben publikált tanulmányban ő és kollégái öt napra elszigeteltek felnőtt nőstény egereket. Az első, a harmadik és az ötödik napon minden elszigetelt egér 10 perces látogatásban részesült a testvérétől.

A kutatók belenéztek az elválasztáson és az újraegyesülésen áteső egerek agyába, és pontosan azt látták, amit kerestek: a hipotalamuszban egy idegsejt-csoport akkor kezdett el működni, amikor az állatokat elszigetelték, és leállt, amikor újraegyesültek. Egy második idegsejt csoport éppen ellenkezőleg viselkedett.

Sőt, amikor a tudósok minden alkalommal -amikor az állatok beléptek egy bizonyos cellába- mesterségesen aktiválták az elválasztásért felelős idegsejteket, ettől az egerek elkerülték, hogy ott töltsék az idejüket. Ez arra utalt, hogy ezek az agysejtek, amikor aktiválódnak, kellemetlen érzést keltenek az egerekben. "Kellemetlen egyedül lenni, ugyanúgy, ahogyan bebizonyosodott, hogy kellemetlen az éhség is" - mondja Dulac, aki társszerzője volt a 2026-os Annual Review of Neuroscience című szaklapban megjelent, a társas interakciót alapvető szükségletként bemutató áttekintő cikknek (8).

Az ellenkező sejtek - az újraegyesülési neuronok - aktiválása viszont arra késztette az egereket, hogy több időt töltsenek a kamrában. Ezek a sejtek az agy dopaminrendszeréhez kapcsolódnak, amely az örömöt és a jutalmakat osztja.

Dulac szerint a homeosztatikus rendszer jellemzője - azon túl, hogy jó vagy rossz érzést kelt bennünk - a "visszacsapó" hatás: minél nagyobb a hiány, annál inkább szüksége van az állatnak arra, hogy pótolja azt. Ha szomjasak vagyunk, többet iszunk. A kutatók ugyanezt figyelték meg az egereiknél is: minél hosszabb ideig volt egy egér elszigetelve, annál több időt töltött azzal, hogy követte, szaglászta és cincogott a másiknak.

Dulac szerint a hipotalamuszban tett felfedezései és Tye agytörzsben tett felfedezései valószínűleg ugyanazon rendszer különböző elemeit képviselik. Más tanulmányok az agy még több részében találtak olyan idegsejteket, amelyek szerepet játszhatnak ebben.

Akárcsak az étvágyunk, a társas homeosztázis mechanizmusa is az agy számos részén eloszolhat - mondja Tye.

Végül is agyunknak fel kell mérnie, mennyi társas kapcsolatot kapunk, össze kell hasonlítania azt egy ideállal, majd úgy kell irányítania viselkedésünket, hogy több vagy kevesebb társaságot szerezzünk.

A tudósok azt is feltételezik, hogy a magányt érzékelő és szabályozó idegpályák valószínűleg hasonlóak az emberi és a rágcsáló agyában. A viszonylag későn kialakult agykérgünkkel ellentétben az agy mélyebb régiói nagyjából ugyanúgy néznek ki, mint egy egér agyában. Egy magányos ember talán az evolúciónk során régen kialakult idegpályák hatását érezheti.

Az érintés fontossága

A nőstény egerek tanulmányozása után Dulac most a hím egerek vizsgálathoz fordult, akiknek egymással versengő társas motivációik vannak, mivel területvédő magatartást is tanúsítanak más hímekkel szemben.

Tye viszont a hímek tanulmányozása után kezdett el a nőstényekkel foglalkozni. Eddig azt figyelte meg, hogy a nőstényeknek az idő múlásával egyre nő a társas igényük - ellentétben a hímekkel, akik két hét elszigeteltség után antiszociális viselkedést mutatnak, és nem tűnnek boldognak, amikor újra találkoznak más egerekkel (9). "Olyan, mintha elkerülő, területvédő, »tűnj el a kertemből« hangulat uralkodna, ahelyett, hogy »örülök, hogy újra látlak « lenne a hangulat" - mondja Tye. A tudósok még nem értik ezt az alapvető nemi különbséget.

Érdekes módon a kutatók antiszociális hatást figyeltek meg olyan emberi foglyoknál is, akiket hosszú távú magánzárkába zártak (10). Az egyéb pszichológiai károsodások mellett a foglyok elveszíthetik a társas kapcsolatok iránti vágyukat, és félni kezdenek tőlük (11).

A krónikus és a rövid távú elszigeteltség közötti különbségek megértésén túl a kutatók azt is próbálják kideríteni, hogy az élőlények miként használják érzékszerveiket annak felmérésére, mekkora társaságuk van.

Dulac kísérleteiben a látás nem tűnt szükségesnek: a vak egerek hasonlóan reagáltak az elválasztásra, mint a látó egerek.

A szag és a hangok sem adták meg a választ: amikor az egereket ugyanazon ketrecen belül egy perforált válaszfallal fizikailag elválasztották - bár így továbbra is hallották társaikat és érezték illatukat -, úgy reagáltak, mintha teljesen el lettek volna szigetelve.

Az egyetlen érzékelés, amelynek látszólag szerepe volt, az érintés volt: egy másik egér testének érintése jelezte az egereknek, hogy van egy barátjuk a közelben.

Amikor a kutatók egy csövet puha anyaggal béleltek ki, hogy az egerek átmehessenek rajta, azt tapasztalták, hogy az elszigetelt állatok a kemény alagút helyett a puha alagutat részesítették előnyben. Talán hasonlóan az emberek számára készült alvást segítő súlyozott takaróhoz, a szőrös falak érintése kissé jobb közérzetet okozott a magányos egereknek.

Ishmail Abdus-Saboor neurobiológus az érintést tanulmányozza és Dulac tanulmányának társszerzője volt, azt mondja, hogy az eredmény nem lepte meg. "Ez összhangban van azzal, hogy az érintés talán az egyik legfontosabb érzés a jóllét szempontjából" - mondja.

Az érintés észlelésünk nem egyszerűen egy dolog. A testünkben különböző idegpályák dolgozzák fel a különböző érzéseket, mint például a fájdalmat vagy a viszketést - vagy a társas érintéseket. Nekünk, embereknek például vannak speciális idegsejtjeink a bőrünk szőrös részein, amelyeket a lassú simogatás aktivál. (Az egereknek is vannak ehhez hasonló idegsejtjeik.) A mély nyomás pedig - hasonlóan egy öleléshez vagy masszázshoz - a simogató érintéshez hasonló agyi régiót aktivál.

Abdus-Saboor jelenleg csupasz patkányokkal dolgozik a laboratóriumában. Ezek a furcsa, kolóniában élő rágcsálók egyrészt a világ legszociálisabb emlősei, másrészt feltűnően szeretetre méltóak. Reméli, hogy tanulmányozásuk további válaszokat ad majd az érintés és a szocialitás közötti összefüggésre vonatkozóan. Sőt, úgy véli, hogy az emberi társas érintés vizsgálatához jobb modellek lehetnek, mint az egerek, mivel szinte szőrtelen bőrük jobban hasonlít a miénkhez, mint az egereké.

Ezek a szociális érintésért felelős idegsejtek jeleket továbbíthatnak az állat bőréről az agyába, amelyek jelzik az agynak, hogy az állat nincs egyedül, és ezáltal az állat jobban érzi magát. "Ha sikerülne ezt az idegpályát kihasználnunk, felhasználható lenne-e ez terápiás célokra az egészség és a jóllét elősegítésére? Úgy gondolom, igen" - mondja Abdus-Saboor, aki a 2026-os Annual Review of Neuroscience című szaklapban írt áttekintést a szociális érintéssel kapcsolatos kutatásokról(12).

Még mielőtt a tudósok ezt a kutatást új kezelések kifejlesztésére használnák fel, Dulac szerint ez rávilágít a börtönökben alkalmazott magánzárkázás veszélyeire. "Amikor az egyéneket magukra hagyják, az agyuk egyszerűen ezt a veszélyjelet küldi: »Nem szabad egyedül maradnod«" - mondja.

Tye úgy véli, hogy ha a tudósok jobban megértenék az agy társas "könyvelőjét", egy nap talán megtalálhatnák a módját annak, hogy enyhítsék az elszigeteltség egészségügyi hatásait. Egyelőre ő és társszerzői azt javasolják, hogy a különféle társas környezetben töltött idő a legjobb módja annak, hogy megvédjük magunkat a kellemetlen érzésektől (13).

Tye visszaemlékszik, hogy a Covid előtt mindig más emberekkel volt együtt. Aztán "a pandémia alatt sokat voltam egyedül. És ez nagyon megterhelő volt számomra" - mondja. Úgy véli, hogy ha rendszeresen szánunk időt magunkra, valamint kis és nagy csoportokban is töltünk időt, az segít abban, hogy jobban toleráljuk a változásokat.

Mivel nem rágcsálók vagyunk, társas igényeinket - legalábbis részben - olyan módon is kielégíthetjük, ahogyan ők nem tudják. Telefonon vagy üzenetben kapcsolatba léphetünk egy szerettünkkel. Tye szerint azonban az érintés különösen fontosnak tűnik.

Abdus-Saboor, aki házas és két gyermeke van, azt mondja, hogy "nagyon tudatosan" érinti meg családtagjait: egy bátorító vállveregetéssel, egy hátmasszázzsal. Gyerekei már elég nagyok ahhoz, hogy egyedül menjenek iskolába, de ő mindig meggyőződik róla, hogy jól vannak-e, mielőtt elindulnak.

"Olyan, mintha azt mondanám: »Hadd öleljelek meg, mielőtt elmész «" - mondja.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre