Tom Vanderbilt:
Mitől lettünk ilyen nyápicak?

Forrás: Tom Vanderbilt: Raising the American Weakling

Fordította: Czárán Judit

Kell-e aggódnunk a marokerőnk gyengülésén? A kutatások szerint meglepő dolgokról árulkodhat ez az egyszerű mérés.

 

 

Csökkenő marokerő

Két nagyon különböző magyarázat is van arra, hogy miért gyengül idővel a marokerő.

Mikor Elizabeth Fain még praktizáló foglalkozásterapeutaként dolgozott, feltűnt neki valami furcsa dolog a klinikán: az, hogy a betegei nagyon gyengék. Konkrétan a marokerejük gyenge, amit egy kézi dinamométerrel mért meg. Ennek értékei "a közelében sem voltak a normának", amit még az 1980-as években határoztak meg.

Fain tisztában volt vele, hogy a fizikai aktivitás szintje és a kézhasználat formái azóta is sokat változtak. A legtöbb fizikai munka ma már automatizálva van, a diplomások és a szolgáltatási szektorban dolgozók száma megnőtt, a fizikai aktivitás legkülönbözőbb formái - például annak a valószínűsége, hogy a gyerek a saját lábán megy el az iskolába (1) - megszűnőben vannak, és eljött a számítógépek korszaka. De azon azért ő is elcsodálkozott, hogy a számok ilyen meredeken és ilyen gyorsan csökkennek. És nemcsak ő.

Marokerő, mint egészségmutató

Ellentétben a foglalkozásterápia kissé álmos területének a legtöbb eredményével, az ő Journal of Hand Therapy-ban tavaly megjelent cikke nagy vihart kavart a médiában, mivel úgy tűnt, hogy feléleszti az emberekben szunnyadó félelmet, azzal kapcsolatban, hogy az automatizálás, valamint a mind több okostelefonnal és egyéb kütyükkel töltött idő miatt egyre inkább elvész az emberben meglevő számos korábbi lehetőség, a férfias normák erodálódnak (2), és az Y generáció már sokkal törékenyebb és gyámoltalanabb lesz, mint a korábbi generációk voltak.

Ezt erősítette meg az a vizsgálat, amelyet 2015-ben publikáltak a The Lancet-ben, és amely 17 országban közel 140 000 ember egészségi állapotát követte nyomon négy éven keresztül, a legkülönbözőbb mérések alapján, amelyek közt szerepelt a marokerő mérése is. (3) A marokerő nemcsak hogy "fordított arányban volt a bármely okból bekövetkező halálozással" - minden 5 kg csökkenés a marokerőben 17%-kal növelte az elhalálozás kockázatát -, hanem ahogy a McMaster Egyetem orvosprofesszora, Darryl Leong megjegyzi: "A marokerő jobb előrejelzője volt a bármilyen okból, illetve kardiovaszkuláris betegségek miatt bekövetkező halálozásnak, mint a szisztolés vérnyomás."

A fogás, illetve markolás egy hosszú történet része, amelyben évmilliók óta egyre gyengébbek vagyunk.

A marokerő a vizsgálatok szerint erősebben korrelál az "öregedés különböző mutatóival", mint az életkor maga. (4)

A marokerő az egyik legfontosabb mérőszámmá vált például a szarkopénia, az időskori izomerő- és izomtömeg vesztés diagnosztizálásában. (5) A gyenge fogóerő kapcsolatot mutat a hosszabb kórházi tartózkodásokkal (6), és egy kórházban fekvő rákos betegek körében végzett vizsgálat szerint "hozzávetőlegesen harmadára csökkenti annak az esélyét, hogy az illető élve hagyja el a kórházat." (7) Idősebb emberek esetében a gyengébb fogóerő még a kognitív képességek hanyatlásával is kapcsolatba hozható. (8)

"Találkoztam olyanokkal is, akik úgy beszéltek a marokerőről, mint az 'élni-akarás-mérőszámáról'", - mondja Richard Bohannon professzor, aki az észak-karolinai Campbell Egyetemen foglalkozik egészségtudományi kutatásokkal. A fogóerő - mondja - nem feltétlenül tekinthető általános egészségügyi mutatónak, és nem is áll ok-okozati viszonyban az egészséggel - ha valaki most elkezdi erősíteni a fogóerejét, az nem biztos, hogy tovább fog élni - "de nagyon fontos dolgokkal hozható kapcsolatba". Ráadásul olcsón és non-invazív módon mérhető. Bohannon megjegyzi, hogy ő az otthonápolási gyakorlatában a fogóerő vizsgálatot kötelező jelleggel elvégzi. "Illetve tulajdonképpen minden betegemnél megcsinálom" - állítja. "Mert ad valami általános képet az illető állapotáról, az erősebb fogóerő pedig biztosan jobb, mint a gyenge."

Marokerő és evolúció

Látszólag ez valóban így is van. Hogy ma a nyápicok nemzedékét neveljük, akik jobban ki vannak téve az idő előtti öregedéstől a mentális betegségek kockázatáig mindennek. Vagy pont fordítva? Ez csak az utolsó lépcsőfok az emberi faj gyengülésének hosszú történetében, ami azóta tart, hogy lejöttünk a fáról, és elkezdtük felépíteni a civilizációnkat?

A testsúlyukhoz képest a csecsemők még kifejezetten erősek, ezt minden szülő tudja, akinek szorította már meg az ujját a kisbabája. A 19. század végén volt egy híres kísérlet - ilyet ma már elképzelni sem lehetne -, amelyben Louis Robinson, egy angliai gyerekkórház sebészorvosa, 60 csecsemőt tesztelt - köztük sokat a születése utáni egy órán belül - mégpedig úgy, hogy lelógatta őket egy felfüggesztett sétapálcáról. A kicsik néhány kivételtől eltekintve képesek voltak "megtartani a saját testsúlyukat legalább 10 másodpercen keresztül." (9)

Arra születtünk, hogy fákon csimpaszkodjunk és ugráljunk. "Evolúciós szempontból" - mondják egy az Evolution and Human Behavior-ben megjelent cikk szerzői - "érdekes kérdés, hogy a kéz markolóereje miért olyan vitathatatlan mérőszáma az ember egészségének és vitalitásának." (10) Az erős kezünk segített abban, hogy fenn tudjunk maradni a fán - vagyis hogy életben maradjunk (a nagyobb születéskori testsúly a mai napig korrelációt mutat a nagyobb fogóerővel) (11). De később lejöttünk a fáról, és a kezünk adaptálódott az új életmódunkhoz, azokhoz a dolgokhoz, amik emberré tettek minket.

Ahogy Mary Marzke evolúciós biológus mondja, a kezünket szó szerint évmilliók eszközhasználata és eszközkészítése alakította (az agyunk mérete pedig, állítja John Napier, az azóta klasszikussá vált Kezek című tanulmány szerzője, az eszközhasználatunkkal párhuzamosan nőtt). Az emberi kéz szinte tökéletes markológéppé vált.

Úgyhogy a markolás része az emberi faj biológiájának és evolúciójának, ahogy annak az évmilliók óta tartó történetnek is, amelynek során egyre gyengébbé váltunk, elsősorban azért, mert csökkent a fizikai aktivitásunk. Az emberi csontváz például "viszonylag törékeny" (gyenge) az emberszabású majmokéhoz képest. (12) A Robinson által tesztelt babák, akármilyen ügyesen lógtak is a boton, aligha vennék fel a versenyt a majomgyerekekkel, akik akár fél óránál tovább is képesek megtartani a súlyukat. Hogy miért? Mert muszáj nekik. "A mostani gyerekeknek" - mondja egy kutató - "és az ő közelmúltbeli felmenőiknek, nincs szükségük már arra, hogy születésük pillanatától képesek legyenek a kezükön és a lábukon függeszkedve megtartani magukat." (13)

Nem csoda, hogy a fogóerő közel 20%-os csökkenését egyetlen generáció alatt sokan aggaszónak találják.

Fejlődés vagy visszafejlődés?

Más szavakkal: a kezünk a környezetünkkel együtt változott. Tradicionális közösségekben végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a fogóerő és a vadászat sikeressége közt már nincs olyan erős korreláció. "Lehet, hogy az erő már nem játszik olyan fontos szerepet abban, hogy ki a jó vadász" - írja egy kutató - "mivel a kultúra ezekben a populációkban is változóban van, egy sor más képesség válik fontossá." (14) Egy olyan világban, ahol egy okostelefonnal többet lehet elérni, mint egy fejszével, a kezünk is változik, ahogy korábban is mindig változott.

Nézzük például a hosszú tenyérizmot, azt az ínt, amely az alkart köti össze a tenyérrel (és ami sok embernél akkor válik láthatóvá, ha a tenyerét felfele feszíti). Egy hipotézis szerint ennek az izomnak nagy szerepe lehetett abban, hogy őseink át tudtak lendülni egyik fáról a másikra, de az embernél kezdett elsorvadni. Bizonyos kultúrákban a populáció 63 százalékánál már el is sorvadt. Ahogy egy kutatócsoport rámutat "ha az ember evolúciója így folytatódik, vagyis hogy a izomrostok összessége filogenetikusan továbbra is csökken, akkor elképzelhető, hogy egy idő után ez az izom egyetlen emberben sem lesz megtalálható." (15)

Ezt az inverz kapcsolatot a fogóerő és a civilizáció között az évszázadok során hol ünnepelték, hol vitatták. Jean-Jacques Rousseau szerint "a civilizáció mindent lerombol, amire az emberi faj egykor képes volt." François Perón, francia utazó megpróbálta hitelteleníteni Rousseau érvelését, amennyiben magával vitt Tasmániába egy régi Régnier dinamométert, hogy tesztelje a "vademberek" erejét a saját hajósai erejéhez képest. Peron azt állította, hogy minél "vadabb" embereket tesztelt, annál gyengébbeknek találta őket. És a magával vitt marokerő mérővel mért adatokat tekintette a végső cáfolatnak az akkor divatos elmélet ellen, miszerint "a civilizáció tökéletesedése az emberi test degenerálódását vonja maga után."

Vajon a nagy modernkori gyengülésnek melyik a helyes értelmezése? Kétségtelenül nagyon rövid idő alatt nagyon átfogó változás ment végre a marokerő hasznosságában, ezt Fain is elismeri. "Egy autószerelőnek jellemzően nagyobb a szorítóereje, mint egy üzletvezetőnek" - mondja Fain. De az is biztos, hogy egy mai autószerelő szorítóereje kisebb, mint az 1985-ben dolgozó elődjéé. "Ugyanis azóta sok munkát automatizáltak" - mondja.

Fain történetesen egy farmon nőtt fel, ahol még nagy szerepe volt a fizikai munkának. Azon szokott viccelődni, hogy a bátyjával senki nem állt ki hüvelykujj-bírkózásban (a másik hüvelykujját kell hüvelykujjal leszorítani.). A keze ugyanis olyan erős volt a tehénfejéstől, mint egy harapófogó.

Az érem másik oldala

Nem csoda, hogy a fogóerő közel 20%-os csökkenését egyetlen generáció alatt sokan aggaszónak találják, különös tekintettel arra, hogy 30-40 év még egy szempillantás sincs evolúciós mércével mérve. De azt állítani, hogy ez a kultúra hanyatlásának a jele lenne, olyan, mintha a kultúrát valami állandó, változatlan dolognak tekintenénk, holott a valóságban a kultúrák is éppúgy változnak, mint a testünk maga. Minek kárhoztassuk bizonyos izmok elsorvadását, mikor a testünk kiválóan megvan nélkülük abban a környezetben, amelyben élünk?

Az elmúlt 10 évben drámai módon megnőtt a rövidlátók száma, valószínűleg azért, mert több időt töltünk lakásban, valamint a munka jellege miatt, amit végzünk. De akkor vajon hagyjuk abba az olvasást? Vagy kezdjünk el újra fákon ugrálni, hogy visszanyerjük a marokerőnket? És ha sikerülne valahogy visszaszereznünk a paleolit kori kezünket, mire mennénk vele a modern világban?

És ha a marokerő tényleg olyan robusztus mutatója az egészségnek, akkor nem kellene a születéskor várható élettartamnak is csökkennie, ahogy a marokerő csökken? Bohannon óva int az elhamarkodott következtetésektől "A marokerőben bekövetkező kisebb csökkenéseket nem interpretálnám feltétlenül az egészség hanyatlásának jelenként." Azt állítja, hogy nagyon komolyan gyengébb markúnak kell bizonyulnunk a statisztikai átlagnál - mondjuk "a vizsgált populáció alsó negyedébe, harmadába, vagy az alá kéne kerülnünk" - hogy érdemes legyen elkezdenünk a nagyobb mortalitási kockázatunk miatt aggódni.

Az is probléma, ha valaki - mint a 19. századi felfedezők tették -úgy tekint a marokerőre (vagy bármi másra), mint az egészség csalhatatlan mutatójára. Ráadásul, ahogy erre Michael Gurven antropológus (aki több más csoport mellett megmérte a bolíviai Amazonas-vidékén élő Tsimane amerikai indiánok marokerejét) felhívta a figyelmemet, a "nőknek eleve kisebb a marokerejük, mint a férfiaknak, mégis ők élnek tovább, és a legtöbb életkorban alacsonyabb a halálozásuk." Azt is hozzátette: "a marokerő mérések során nem szabad lebecsülni a motiváció szerepét sem: ha például a győztes díjat kap, az jelentősen javítani fogja az összes résztvevő teljesítményét."

Amit érdemes mégis a lelkünkre venni

Mindezen fenntartások ellenére van azért egy tágabb narratíva is, amibe a marokerő csökkenése jól beleillik. Daniel Lieberman, a Harvard Egyetem paleoantropológusa és Az emberi test története (The Story of the Human Body) című könyv szerzője azt írja, hogy "posztindusztriális világunkban általánosságban csökken az emberek fizikai ereje és állóképessége, az epidemiológiai változások viszont meghosszabbítják az életet." De azt is megjegyzi, hogy "a két tendenciának egész más okai vannak."

Hajlamosak vagyunk csak az élettartamra figyelni, és elfeledkezünk a megbetegedésekről. Itt Lieberman szerint az adatok nem egyértelműek. "Ahogy egyre tovább élünk, egyre többen egyre hosszabb ideig szenvednek krónikus betegségektől" - mondja. Lehet, hogy a gyógyszeripar fejlődése és az orvosi ellátás javulása következtében egyre tovább élünk, de vajon jelenti-e ez azt, hogy egészségesek is vagyunk. "Az egészség nem egyenlő a várható élettartammal."

A gyengülő marokerőnk, ha mást nem is, azt mindenképpen jelzi, hogy a populációnk egyre betegebb. Úgyhogy feltétlenül járjunk edzőterembe, nem azért, hogy szembemenjünk az evolúcióval, hanem hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Az evolúció, ahogy erre Lieberman felhívja a figyelmet az Emberi test története című könyvében, csak a gének továbbadásáról szól, nem garantál senkinek hosszú, egészséges életet. "Evolúciós szempontból nem létezik olyan, hogy optimális egészség." Utóbbit mindenki úgy definiálja, ahogy akarja.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre