Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Darcia Narvaez:
Öt dolog, amit ne tegyél egy kisbabával

Forrás: Darcia Narvaez: Five Things NOT to Do to Babies. Psychology, Today, 2014 április 27

Fordította: Váradi Judit

Amikor kiskutyám volt, nem szerette, ha magára hagyom, vagy nem figyelek rá. Olyankor mindig összerágta a bútorokat. A babák is éppígy vannak ezzel, csak ők nem tudnak kárt tenni a bútorokban, hogy a tudomásunkra hozzák érzéseiket. Ehelyett fejlődésük szenved kárt és a nyugtalanító, lehangoló következményekkel a társadalomnak kell szembenéznie.

 

Google hirdetés

 

Mit nem szabad tennünk a babákkal?

 

1. Nem hanyagolhatjuk el őket

Természetes körülmények között, az újszülöttek készen állnak arra, hogy anyjukkal, apjukkal és másokkal kommunikáljanak. Természetesen nem szavakkal, hanem gügyögéssel, karjaik mozgásával (a bal kar tipikusan önmagára utaló, a jobb pedig a partnerre koncentrál). Vannak anyák, akik gyermekükkel már a méhbeli élet során képesek kommunikálni énekelve, felolvasva, beszélve vagy akár hangjeleket küldve nekik.

A természeti kultúrákban az anyák ehhez hasonló kommunikációs eszközökkel formálják a csecsemők lelkét, szellemét, már a születés előtt a baba számára saját, neki komponált dalocskát énekelve.

Grazyna Kochanska kutatói programja 2002-ben bizonyította, hogy ez a kölcsönösen egymásra reagálás idővel meghozza gyümölcsét, a lelkiismeretességet, a szociális viselkedést, és a barátkozási készségeket.

A "kölcsönösen egymásra reagáló" azt jelenti, hogy mind a szülő, mind a baba hatással vannak egymásra, egymással együttműködve épül kapcsolatuk. A gondoskodás e formája optimális feltételeket teremt az érzelmi és intellektuális fejlődéshez. A szülő és a baba együtt alakítják ki saját kreatív történeteiket és játékaikat, melyek az idők folyamán folyamatosan változnak.

 

Miért különösen fontos az együttléten alapuló kapcsolat a babáknak?

Az élet első három évében a baba nem szavakba önthető tudást szerez arról, hogyan működnek a társas viszonyok, ez agyműködésébe is beépül (Schore, 1994, 1996). Az odafigyelő gondoskodással az agy megtanul jól működni, s ezáltal a személyiség egészségesen fejlődik. Ez az időszak teremti meg a személyiség és az értelmi képességek, társas boldogulás alapjait. Amit az ember ebben a korai életszakaszban elsajátít, azt alkalmazza kapcsolataiban a későbbiek során (hacsak egy terápia, vagy egyéb jelentős, változást előidéző tapasztalatok meg nem változtatják).

A koraszülött, vagy születéskor nem megnyugtató élményeket átélt babákat gondozóiknak gyengéden meg kell nyerniük az oda-vissza működő kommunikáció számára. Vagyis különösen megnyugtatónak és fogékonynak kell lenniük a baba jelzéseire - rávenni őt a kapcsolatteremtésre, de csak akkor, amikor erre készen áll. Érintéssel, simogatással, énekléssel, suttogással kell közelíteni a visszahúzódó kis lényhez.

 

2. Ne hagyjuk sírni őket

Képzelje el, hogy fájdalmában segítségért kiált, és senki nem vesz tudomást erről. Hogyan érezné magát (nyilván rosszul), és mit érezne a családja iránt (valószínűleg haragot)? Egy kisbaba esetében ez még rosszabb, mivel agya épp gyors fejlődésben van, s tanulja a társas készségek és a fiziológiai működések mintázatait. Ne felejtsük el, hogy a gyermeki fejlődés nagyrészt a születés után zajlik le, amikor (főként az első néhány évben) az agy 75 %-a kifejlődik és a gondoskodás minőségétől függően epigenetikus hatások érik (a gének működése változik-beállítódik).

A babának az, ha sírni hagyják, olyan, mintha kínoznák. Miért is? Azért mert pszichológiai érési szempontból egy babának 18 hónapos koráig az anyaméhben volna a helye. (Az evolúció során a nagy fej miatt került korábbra a születés, később ugyanis már nem férne ki a mamából.) Ezért aztán, ha egy baba rendszeresen hiányt szenved érzelmileg, akkor a teste hozzászokik a szorongáshoz, bizalmatlan lesz magával és másokkal szemben. A rossz gondoskodásból többnyire egy szavakba nem önthető tudást sajátít el, ami csak később ölt testet, amikor rugalmatlan, önző és könnyen elkeseredő emberré válik. Ismer Ön ilyet?

Amikor egy kisbaba sír, nem szeszélyből teszi, vagy nem azért, mert egy kis kényúr. Valamiben szükséget szenved, és ez az egyetlen módja, hogy azt közölni tudja.

 

Túl sokáig vár, ha csak akkor segít a rossz közérzetén, amikor a baba mársírni kezd.

Kapcsolatuk elejétől fogva fontos, hogy megtanulja nem hagyni sírni a babát. Ez egy ősi bölcsesség. A pici babáknak rendkívül nehéz abbahagyniuk a sírást, ezért jobb, ha el sem kezdik, nehogy szokásukká váljon. A túl sokáig tartó gyötrődés megsemmisítheti az agyi szinapszisokat (az agysejtek közötti kapcsolódási helyeket, amelyek az ingerületeket vezetik), amelyek életünk első éveiben szédületes iramban fejlődnek.

Úgy akadályozhatjuk meg a baba sírását, hogy figyelünk az általa adott nonverbális jelekre (nyugtalanság, szemöldök összehúzása, grimaszok, karral való kapálódzás) és csírájában fojtjuk el a rossz közérzetet. A bölcs nagymamák is ezt teszik. Azok a praktikák, amelyeket a baba alkalmaz a korai hónapokban és években, az agyban olyan pályákat alakítanak ki, amelyek újra és újra használ. Ha tehát Ön egy barátságtalan, együttműködésre nem hajlandó, agresszív gyermeket -ill. felnőttet - kíván nevelni, akkor hagyja őt sírni. De inkább tegye őt boldoggá. Ha gyötrődni hagyja a babát, undok gyerek válik belőle, aki később tönkreteszi a társas kapcsolatait.

A pici babákat gyakran kell szoptatni, mivel az emberi anyatej sovány, jóllehet tartalmazza a test építőelemeit, melyekre szükség van az optimális fejlődéshez. A babáknak rengeteg mozgásra is szükségük van, ez segíti növekedésüket. Ezért, ha a baba jóllakott, simogassa, pakolgassa, böfiztesse, ringassa. Teljes érzelmi jelenlétet igényel, énekeljen, beszéljen hozzá.

Az első néhány hónapban sok baba nyűgös (ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy sírósak). Ebben az időszakban alapozódik meg az az érzékenységi, fogékonysági szint a baba és gondozója között, ami éveken keresztül jellemző lesz (saját és Ruth Feldman kutatásai szerint; Feldman, Greenbaum & Yirmiya, 1999). A gondozónak rendkívül figyelmesnek kell lennie amikor a baba nyűgösen reagál egy-egy arckifejezésre, vagy gesztusra, és megnyugtató gesztusokkal kell megelőznie a pici sírását - mely az ősi bölcsesség szerint a fő cél. Nemrég néhány hónapos csecsemővel egy anyuka látogatott meg osztályomban. Körbe adogattuk a babát, amikor elkezdett grimaszolni. Akkor az anya karjába vette, felállt vele, ringatta és döcögtette. A baba nagyon elégedettnek tűnt és ezután már nyugodt maradt.

 

3. Ne hagyjuk őket egyedül

A magányos elzártság az egyik legrosszabb dolog egy emberi lény számára, végső soron pszichózishoz vezethet. A babák természetüktől fogva fizikailag kapcsolódnak gondozójukhoz, nem értik, miért vannak egyedül. A babák beépítik önmagukba azt az érzést, hogy ők rosszak,és ez később az életük részévé válik. Képzelje el, hogy hirtelen magára marad egy idegen országban, ahol nem tud gondoskodni magáról. Rémítő élmény, még akkor is, ha értené, mi történik. Miért tennénk ezt egy gyerekkel?

A gyerekek kis emlősök, akik a felnőttek segítségére szorulnak, amíg nem képesek maguk kielégíteni szükségleteiket. Noha egyesek szerint a babát meg kell tanítani a függetlenségre, ez tévedés, kiagyalt dolog. Ha elszigeteljük a babát, épp az ellenkezője történik - sírós, nyafogós vagy csöndes, de magában háborgó, mindkét esetben saját magával elfoglalt gyermeket nevelünk. Belsővé teszi a félelem, a bizonytalanság érzését, és magával hurcolja, gondozójával és a világgal szemben ez lesz viselkedésének meghatározója. Így fejlődik ki a nárcisztikus személyiség. Az elszigeteltség arra tanítja meg, hogy csak magára gondoljon.

A rossz közérzetű, frusztrált ember nem érez empátiát mások bajában, nem segít, ha rászorulnak segítségére. Ha egy babát a nem megfelelő gondozással a stresszre fogékonnyá tesznek, azzal személyisége könnyen kibillenthetővé válik, egyre jobban magába fordul.

 

4. Vegyük fel őket, amikor csak lehet

A babákat hordozni, fogni kell. Az első impressziók a világról és a szülőről alapvetőek. El tudnak lazulni annyira, hogy egyszerűen csak létezzenek? Mély ellazultságra és nyugalomérzetre van szükségük, amit aztán tovább tudnak vinni az életükben. Ha nem tapasztalják meg ezt a szerető, ölelő karokban való ellazultságot, soha nem tanulnak meg ellazulni, elengedni magukat, ami pedig fontos az egészséghez (Kabat-Zinn, 1991).

Amikor a baba fizikailag el van szakítva gondozójától (nincs karban) a fájdalomreakciók aktiválódnak, befolyásolva a különböző hormonok és neuropeptidek felszabadulását, éppen akkor, amikor az agyi rendszerek kiépülőben vannak. (Ladd, Owens & Nemeroff, 1996; Panksepp, 2003; Sanchez et al., 2001). A szeparáció hosszú távon szabálytalanná teszi az összetett rendszereket.

Például a hipotalamusz-hipofízis-adreanalin tengely (HPA), a stressz-reakciós rendszer része szabálytalanná és hiperaktívvá válik (Caldji, Tannenbaum, Sharma, et al., 1998; Levine, 1994; Plotsky & Meaney, 1993). Már napi 3 órán át tartó szeparáció annyi korai stresszt okoz, ami epigenetikus hatást indukál és fogékonnyá tesz a stresszre, felnőttkorban emlékezeti problémákat okoz(Murgatroyd & Spengler, 2009). Ráadásul az érintés hiánya a korai években alulfejletté teszi a szerotonin, az endogén opiátok és az oxytocin receptorokat - azon kémiai anyagoknak a receptorait, amelyek szükségesek a boldogsághoz (Kalin, 1993; Meinischmidt & Heim, 2007).

 

Ne erőltessük a túlóvást

A babák boldogok a felnőttek karjaiban, leszámítva azokat az időket, amikor szükségét érzik a felderítésnek (bár félénk babáknak néha szükségük van a bátorításra, hogy felfedező útra induljanak).

Íme egy érdekes anekdota. Amikor egy amerikai az afrikai faluba látogatott, megpillantott egy fiatal gyermeket, amint a tűzhöz közelítet és automatikusan felkapta őt. Egy idős afrikai ember imigyen dorgálta meg: "Ha megóvod őt, akkor egész hátralevő életedben csak lesheted őt, hogy vigyázz rá". Vagyis a gyerekeknek szükségük van arra, hogy megismerjék a saját világukat anélkül, hogy túlóvnák őket, különben sosem tanulnak meg biztonságosan viselkedni saját maguktól.

Az eddig 4 felsorolt hibás viselkedés tulajdonképpen büntetés. Én ezeket babakínzásnak nevezem. A babáknak természetes, hogy a szülő mindig rendelkezésre áll, és fájdalmat él át és megreked a fejlődésben, ha ezt nem kapja meg. De szóljunk egy rész a szándékos baba büntetésről.

 

5.Ne büntessük őket

Némely szülő rácsap vagy megüti a gyerekét (a 12 hónapos gyermekek majdnem egyharmadát verik az USA-ban egy friss felmérés szerint). Ez nagyon rossz hír. A testi fenyítés a szülő frusztrációjának azonnali kiélése lehet, de mint a legtöbb agresszív cselekedet, hosszútávon negatív következményekkel jár.

Idézzük csak fel, hogy a babák abból tanulják meg, milyen az éllet, ahogy bánnak velük. A büntetésnek több szempontból is romboló hatása van:

(a) Baba nem fog bízni többé a szülő szeretetében és törődésében, és többé nem lesz biztonságos ellazulni a szülő közelében

(b) A baba kevésbé fog bízni önmagában - a szülő ugyanis megtanította neki, hogy a baba szükségletei nem fontosak, sőt még rosszak is - ez arról szól, hogyan ássuk alá az énfejlődést.

(c) Ha a szülő bünteti a babát a felfedezéseiért, akkor alááshatja a megismerési motivációit (ami az iskolai teljesítményre is kihat később)

(d) A baba azt tanulja meg, hogy legjobb elnyomni érdeklődését a szülő jelenlétében, és ez hatással lesz a szülővel való kommunikációjára

(e) Egy friss vizsgálat azt mutatta, hogy nemcsak a szülök türelmetlenek, hanem a verés után a rossz viselkedés általában gyakoribbá válik

(f) Fiziológiai értelemben a verés a stressz választ aktiválja, ami nagyon nem ajánlatos, mivel a korai életben állítódnak be a különféle fiziológiai küszöbök és paraméterek. Így pl. a stressz folyamatosan hiperaktívvá teszi a stressz rendszert, aláássa a jóllét érzését, az intellektuális fejlődést és megnehezíti a szociális kapcsolatokat.

Ha szeretné optimalizálni a baba agyát, egészségét és jóllétét hosszú távra biztosítani, kövesse a fenti öt pontban foglaltakat.

A meleg, reagálni kész nevelés az egyik legjobb előrejelzője a gyermek pozitiv vonásainak (azaz kijöjjön másokkal, jól teljesítsen az iskolában). A reagálni kész szülői hozzáállás azt jelenti, hogy a szülő támogatja a gyermek egyéniségét az egyes sajátos helyzetekben. Így a szülőnek érzelmileg jelen kell lennie, s nem szabad, hogy ettől eltérítsék saját aggodalmai, a telefon vagy a munka.

 

De én egy fáradt, frusztrált szülő vagyok

Világos, hogy a babák rengeteg gondozást igényelnek a jó induláshoz. Ezért szól így a bölcs mondás, hogy "Egy gyerek felneveléséhez egy falu népe kell". Igen, ez több mint egy személyt (a mamát), de még két embernél (papa és mama) is többet igényel a baba szükségleteinek kielégítése. Ha tehát fáradt és frusztált, szerezzen segítséget. Segítséget lehet kérni a családtól, kölcsönösen lehet egymástól és egymásnak vállalni babafelügyeletet, közösen lehet főzni és takarítani. Lejjebb szállíthatjuk a személyes igényeinket is. A gyermeknevelés nem magányos cselekvés, a szülőknek be kell rendezkedni a gyermeknevelésre.

A babák követik beépített szükségleteiket. Ha ezeket tagadjuk, azt kockáztatjuk, hogy nem lesz olyan egészséges, boldog és kooperatív, és sok problémát fog okozni még a társadalomnak is.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre