Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Pánikbetegség: egy üzletág története

Lehet még újat mondani a pánikbetegségről? Hát persze. Csak toljuk félre a gyógyszergyári duruzsolástól zsongó fejű pszichiátereket, akik már álmukban is antidepresszánsok neveit motyogják.

 

Google hirdetés

 

Indításként az egyik legkiábrándítóbb dolog az, hogy akik pánikbetegség diagnózissal évek óta szedik a letaglózó mellékhatású antidepresszánsokat -különösebb javulás nélkül-, azok a szó eredeti értelmében valószínűleg nem is pánikbetegek. Persze, ha azokat a pszichiátereket kérdeznénk, akik rendszeresen "gyógyult" betegeiket bemutatva reklámozzák magukat, és a hevenyészett pánikműsorokat szerkesztő rádiósok és tévések telefonfüzetkéiben már felküzdötték magukat az első helyre a "megkérdezendő szakemberek" listáján, akkor ők elegánsan előhúznák a forgalomban lévő betegségosztályozó rendszer kis kézikönyvecskéjét és bebizonyítanák nekünk, hogy aki időnként "rohamszerűen" reszket, homályosan lát, verejtékezik és zsibbad a karja, az bizony pánikbeteg. Legalábbis nagy vonalakban. Végül is nem az a lényeg, hogy jó-e a diagnózis, elég ha két ember tud hinni benne: a beteg, és a receptírásból jól megélő pszichiáter. Sőt, helyesbítek: bőven elég, ha a beteg hisz benne, hiszen ő a vevő. Drága pénzen vásárol egy vállalható, megnyugtató diagnózist és hozzá egy receptet, és amíg a fanatizálás és a hit működik, még jól is tudja érezni magát. Ezt nevezzük placebóhatásnak, vagy terápiás mézesheteknek. Ebben az időszakban kell őt bemutatni a tévében, vagy újságírók karmaiba lökni, ekkor a "megmentett" beteg hálaimáját lehet élő egyenes adásban közvetíteni, alul a csodatévő rendelőjének villogó telefonszámával. Aztán lecseng a kezdeti hit, és jön ismét a szorongásroham. Erre mondják, hogy a beteg "visszaesett"; persze valójában soha meg sem gyógyult.

Ötven éve a biológiai pszichiátria rögeszméje, hogy a lelkiélet nem más, mint biokémia, és a lelki zavarok vegyületekkel gyógyíthatók. Tetszetős elmélet, majd' mindenki vevő rá, mert elsőre mindenkinek kényelmesnek tűnik. Nincs szó életproblémákról, lélekben vájkálásról, az egész tiszta vegytan. De amikor már az ötödik-tizedik gyógyszer sem hat, a beteg kezd kissé kétségbeesni. A túl könnyen kapott diagnózis rabul ejtette már, nehéz tőle szabadulni. Már megtanulta a leckét: Ő pánikbeteg, azt pedig antidepresszánssal vagy nyugtatóval kell gyógyítani, jöjjön már az a csodadoktor, aki eltalálja neki a jó gyógyszert. De azt sajna még nem fedezték fel.

A felocsúdó kisebbség meg pár év szenvedés és vergődés után eljut egy pánikra kihegyezett pszichoterapeutához, és csendben meggyógyul.

Az antidepresszáns korszak kezdetei

A pánikipar tulajdonképpen festékes tégelyekben csirázott ki a 19. század derekán, mikor az üzlet még a mesterséges színezőanyagok kotyvasztásában rejlett. A melléktermék egy vegyületcsoport volt, amelyről vagy 70 évvel később kiderült, hogy remek antiallergiás szer, ráadásul még nyugtat is. Ez kicsit feldobta a reménytelen gyógyszerüzletágat, mindenki szeretett volna egy saját vegyületet. Aztán egy nap egy lombikban sisteregve előállt a klórpromazin nevű vegyület, amelynek hatása mindenkit megdöbbentett: az évtizedek óta némán a plafont bámuló élőhalott szkizofrén betegek felkeltek, vajaskenyeret kértek és haza akartak menni. 1952-öt írunk, ekkor született meg a biológiai pszichiátria, de ekkor még senki nem sejtett semmi rosszat, hova is fog ez vezetni. Azt sem tudta senki, hogyan hat a szer. Csak azt tudták, hogy ez óriási üzlet. Üzlet annak, aki gyártja, és üzlet a pszichiátereknek, akik "terítik" az árút. Az orvosi gondolkodásban pedig megjelent ez a bizonyos téveseszme: az agy is csak egy szerv, a lelki probléma tehát biokémiai probléma.

A gyógyszergyárak, ők már csak ilyen majmolósak, most meg mind antipszichotikumot akartak kitalálni. A motivációt könnyű megérteni, a klórpromazin gyártója óriási hasznot söpört be. De a szorgalmas vegyítésben, titrálásban és kondenzálásban valaki megint melléfogott, a várt antipszichotikus hatás helyett a betegek táncolni, énekelni kezdtek. A gyógyszergyár leírta az egészet veszteségként, de egy vidéki pszichiáter makacskodott, hogy ez a szer kedélyjavító. Kezelésbe vett néhány apátiába süppedt pszichotikus depresszióst, és csodák-csodája, a betegek meggyógyultak.

"Na bumm és akkor mi van?", kérdezték a gyógyszergyárban. "Jó, ha százezer emberre jut 25 ilyen beteg. Mi ebben az üzlet?" Tényleg semmi.

De valahogy így gondolkodtak az IBM-nél is, amikor vagy harminc éve azt jósolták, hogy jó ha hat darab PC-t el lehet adni a világon. Azóta százmilliókban lehet mérni a PC-k és a depressziós betegek számát.

Tanulság: A piacot teremteni kell; ha nincs beteg, ki kell találni.

A konkurens gyógyszergyár íratott egy könyvet "A depressziós beteg felismerése" címmel, és ötvenezer példányban ajándékként gálánsan szétosztotta orvosok közt. Ezzel a pszichiátria elkezdte bekebelezni az Életet: aki addig boldogtalan, elégedetlen, pályatévesztett, csökkent önértékelésű volt, vagy egyszerűen csak rossz házasságban élt, az mostantól megkapta a depresszió-címkét. Mindegy mi váltja ki a zavart, a végső közös út a "szerotonin hiány", ahogy ezt a laikus média tálalja. De hány házassági konfliktust, hány elbocsátást, hány veszteséget oldott meg eddig a "szerotonin pótlás"?

Persze nem minden tanulság nélküli ez a történet, morfondírozhat kedves olvasóm, de azért már jó lenne végre eljutni a pánikiparig, végül is mintha ez volna a cikk címe. Igaz, igaz. Ez csak a történeti felvezetés volt.

A pánik felfedezése

Az ötvenes évek közepe táján járunk. Helyszín egy átlagos amerikai pszichiátriai osztály, ahol Donald Klein azon töri a fejét, mi a csudát csináljon azokkal a szkizofrénszerű betegeivel, akik a házirendre fittyet hányva a legképtelenebb időpontokban halálfélelemtől reszketve rontanak be a nővérekhez segítségért könyörögve. A betegek fő tünetei, hogy hirtelen mintha elakadna a lélegzetük, majd hevesen kezdenek zihálni, pulzusok szapora, mellkasukban gyakran fájó-szorító érzést éreznek, csurog róluk a víz, szédülnek, homályosan látnak és rettegnek attól, hogy menten elájulnak, megőrülnek, vagy meghalnak Persze már senki nem tudja komolyan venni őket, mert sose halnak meg, de szenvedésük természetesen megindítja a személyzet lelkét. Dr. Klein kínjában már nem tud mit kitalálni, elkezdi hát adni nekik az imipramine-t, a nemrég felfedezett első antidepresszánst. Mit lehet tudni, gondolja: ha a Vörös tenger megnyílhatott a zsidó turistacsoport előtt, miért ne történhetnének más csodák is. Kezdetben semmi biztató jel, a betegek továbbra is félelmeikről panaszkodnak, de aztán egy team-megbeszélésen a bóbiskoló Klein felfigyel arra, hogy az ápolónők makacskodnak: a betegek részéről megszűnt a nővérszoba rohamozása, mostanában nem akarnak minden nap meghalni. Hirtelen megvilágosodása támad: eszerint az antidepresszáns megszünteti ezeket a rohamokat, de nem szünteti meg az újabb rohamtól való félelmet.

Ez a Klein agyafúrt ember volt, rögtön átlátta, hogy itt három egymástól független tünetcsoport társul: van egy váratlan fulladásos élmény, ez a magva a problémának. Aztán, aki nem szeret megfulladni, az ettől halálra is rémül. Ez a roham félelmi része. S végül van egy folyamatos rettegés is, ugyanis elég egy ilyen rohamból egy is, onnantól nehéz nyugodtan aludni. Ha meg valakinek több is volt már, ráadásul csak úgy, minden látható ok és előjel nélkül, hát az nem csoda, ha onnantól állandóan csak azt figyeli, mikor jön a következő. Klein elnevezte ezt a váratlan -mondom váratlan- fulladásos élményt és az azt követő rémületet pánikrohamnak, a rohamok közti félelemnek meg már volt neve: várakozási szorongás, ami nem a pánik specifikuma, hiszen minden ijesztő dologtól lehet félni, hogy az mindjárt bekövetkezik. Végül is ezért nézünk horror filmeket, csak azokban az a jó, hogy véget szoktak érni.

Egy kis pánikológia

Itt most kicsit érdemes megállnunk, s némi szellemi erőfeszítést téve, megpróbálni elfelejteni az a sok hetet-havat, amit eddig összehordtak az Ön fejében a pánikról dilettáns újságírók, akik tegnap a téli gumik szükségességéről, ma a pánikról, holnap pedig arról írnak, hogy kétfejű gyerek született Botswanában.

Klein ezt a pánikrohamot spontán pánikrohamnak nevezte. Azért spontán, mert ennek a típusú rohamnak valóban semmi előjele nincsen; sem egy rossz gondolat, sem a metrózás, sem a sorban állás nem előzi meg. Akár alvás alatt is bekövetkezhet. Erre mondjuk, hogy "derült égből villámcsapásként" jön. Pánikbeteg az, aki ilyen spontán, váratlan, előjel nélküli rohamokat él át.

Természetesen, ha van spontán pánikroham, akkor van nem spontán is: ezek azok a rohamok, amiket tulajdonképpen szorongáskeltő helyzetek, személyek, állatok, gondolatok váltanak ki. Ezek látszatra nagyon hasonló rohamok, de van egy igen-igen lényeges aprócska különbség: ha "lassított felvételt" készítenénk a rohamok kialakulásáról, akkor kiderülne, hogy a spontán pánikban a félelem csupán következménye a pillanatnyi légzésmegállásnak, míg a szorongáskeltő ingerek hatására kialakuló pánikroham a félelemből alakul ki.

Olyannyira így van, hogy létezik az un. félelem nélküli pánik is. Ha ugyanis pl. egy szívbeteg, amúgy nyugis ember hirtelen nem kap levegőt, majd zihálni kezd, betudja ezt betegségének és bekap egy nitromint.

A félelem és szorongás által kiváltott pánikroham jellemzője viszont, hogy orvosok, hozzátartozók közelsége megszünteti. Apropó, van egy rossz hírem: akinek ilyenje van, na az nem pánikbeteg. Vagyis annyit használ neki az antidepresszáns, mint a kamillás lemosás. Ő valószínűleg valamilyen fóbiás-szorongásos zavarban szenved.

Elnagyolt diagnózisok

Miként a folyó a szikladarabkát gömbölyű kaviccsá csiszolja, úgy kerekedik-egyszerűsödik le a pánikdiagnózis is a betegek árjától a pszichiátriai rendelőkben. Felmérések szerint az orvosok átlagosan fél perc után félbeszakítják a beteget. De mit is kérdezhetnének? Kit érdekel a beteg gyermekkora, házassága, álmai? A tüneteket tessék sorolni.

A diagnózis felállításának elengedhetetlen feltétele volna a váratlanság kritériuma. De ki törődik ezzel egy idő után? Váratlan? Naná, ki a fene várta. Szubjektíve minden roham váratlan.

A különbségtétel persze olyan szőrszálhasogatásnak tűnhet, mint az A10 meg az A11 influenza közti különbség kutatása: két influenza kutató ezen összepofozkodhat, de a beteg így is, úgy is csak influenzás lesz.

Ez a kis különbség azonban olyan nagy, mintha egy nap az Ön fizetési papírján csak egyetlen kis nullával írnának kevesebbet. A pánik esetén pedig milliárdos üzletet és félrekezelt betegek millióit jelenti. A gyógyszeripar érdekei azt diktálják, hogy a pánik legyen egységes, egy (gyógyszer)fogyasztót sem engedünk át a konkurenciának.

A kis különbség nagy különbség

A váratlanság azért fontos, mert biológiai okokra utal, nevezetesen a légzőközpont fokozott oxigénhiány-érzékenységére. A szorongásos pánikrohamok viszont lelki eredetűek, még ha sokszor nehezen is ismerhetők fel a rohamot kiváltó gondolatok. Ezek ugyanis leggyakrabban rejtett, automatikus gondolatok. Pl. az illető attól fél, hogy infarktust kap, mert nemrég kollégája abban halt meg. Onnantól egy agytekervénye állandóan a szívét fogja figyelni, és az első gyanús dobbanásra, szúrásra az agy riadót rendel el, s kialakul az intenzív szorongás. Mások már egy korábban átélt roham megismétlődésétől félve pásztázzák testüket, s minden "rendellenes" jelre (hőhullám, megszédülés, stb.) szorongani kezdenek, ami szépen átmegy egy szorongásos rohamba.

A spontán pánikrohamokban szenvedők fokozottan érzékenyek a széndioxidra, ezzel szemben a szorongásos pánikrohamban a lecsökkentett légzésritmus, a visszatartott lélegzet, a nylonzacskóból való lélegzés, vagyis mindaz, ami a vér széndioxid szintjét növeli, rohamoldó hatású.

A spontán pánikrohamok lelki kezelésre nem múlnak el, de a szorongásos zavarok talaján kialakuló fóbiás pánikrohamok leghatékonyabb kezelési módja a pszichoterápia. Mivel a szorongásos-fóbiás pánikrohamoktól szenvedők alkotják a "pánikbetegek" elsöprő többségét, komoly piacvesztést jelentene átengedni őket a pszichoterapeutáknak. A pszichiátereknek listájuk van az elsőnek, másodiknak, harmadiknak választandó szerekről, de a pszichoterápia, mint választandó kezelés még lábjegyzetben sem szerepel.

A pánikipar

Aki felüt egy orvosi újságot, lépten-nyomon olyan antidepresszáns reklámokba ütközik, melyekben életörömöt sugárzó lányok vagy családapák mosolyogják ránk, hogy "ezt írja fel, s betege hat hét után pánikmentes lesz".

De kérdés az, mit értünk ezek után pánikbetegség alatt? Ezt a zanzásított diagnosztikai kotyvalékot? És kérdés, mi lesz a hetedik héten?

Egy vizsgálatban több klinika betegeinek elemezték végig utólag az adatait, s ebből úgy tűnt, hogy az antidepresszánsokra csak a fulladásos tünetekre panaszkodó, vagyis a spontán pánikrohamoktól szenvedő betegek gyógyultak. (Utólag kiderült aztán, hogy még ez sem igaz. )

Sok - gyógyszergyárak által nem támogatott - vizsgálatot ismerünk, melyek bizonyították, hogy az antidepresszánssal vagy nyugtatókkal kezelt pánikbetegek 50-60%-ban visszaesik betegségébe, sokan a gyógyszerszedés ellenére, sokan akkor, amikor a gyógyszerekről le akar állni. Az antidepresszánsok ugyanis csak placebóként hatnak. Van, aki fogékony erre is, de a placebohatást könnyen felülírja egy újabb ijesztő tünet.

Ezzel szemben sok vizsgálat, és személyes klinikai tapasztalataim is azt igazolják, hogy a pszichoterápiás gyógymódok hosszú távon is hatékonyak. Ennek nyilvánvaló oka az, hogy a gyógyszerek nem változtatják meg senki konfliktuskezelő stratégiáit, nem rendezik az emberi kapcsolatokat, nem korrigálják a gondolkodási hibákat.

Az Amerikai Gyógyszengedélyezési Hivatalhoz benyújtott, az antidepresszánsok hatásosságát mérő vizsgálatok eredményeinek utólagos elemzése azt bizonyította, hogy a vizsgálatokban az antidepresszánsok nem voltak hatékonyabbak a placebónál a depresszió kezelésében. Más kutatók kimutatták, hogy neves lapok visszautasítják azokat a közleményeket, melyek cáfolnák az antidepresszánsok hatékonyságát. Megint más kutatók azt firtatják, miért változik klinikáról-klinikára az antidepresszánsok hatékonysága. Vagy miféle misztikus okokból függ össze a vizsgálat éve a vizsgálat hatékonyságával?

E vizsgálatok mind azt jelzik, hogy az antidepresszánsok hatásának titka nagyrészt a jó reklámokkal és a média önkéntes hozsannázásával felfokozott várakozásokban rejlik. A hit persze pár hét után lecseng. Neves sztárok nyilatkoznak, hogyan mentette meg őket X pszichiáter egy Y gyógyszerrel; ki ne adna hitelt szavaiknak. Rádió és tévéműsorokban mindig ugyanazok a szavahihetőnek tűnő emberek mondják el mindig ugyanazt: az antidepresszánsok hatékonyak a pánik kezelésében.

Csakhogy ha ez így volna, már nem volna pánikbeteg, s az egész nem volna slágertéma.

A pszichiátria futószalagon vizsgálja a beteget és írja fel az antidepresszánsokat, a gyógyszergyárak pedig listákat vezetnek hűséges doktoraikról, s milliárdokat költenek a gyógyszerek reklámozására, valamint az orvosok jutalmazására. A szorgalom jutalmat érdemel, kongresszusi támogatások, ösztöndíjak, jól megfizetett előadások formájában. A pszichiátriai kongresszusok állófogadásai émelyítő módon a gyógyszergyári szponzorok ünnepléséről szólnak. Független, neves szakmai lapok tanulmányokban feszegetik, hol veszítette el a pszichiátria az ártatlanságát. Szokatlan módon receptírás közben.

Persze a pszichiáter gyógyszerrel akar gyógyítani, mert ugye a lélek vegyifolyamat. Akinek kalapácsot adott az Úr, az mindent kalapáccsal akar megoldani. Egy idő után aztán minden kalapácsos ember elfelejti, hogy talán nem mindig a kalapács a jó.

Növekedés minden áron

A pánik és depresszió mára árucikk. Annak adják el, akinek csak lehet. A gyógyszergyári-pszichiátriai duó újabb és újabb vadászterületeket hódít meg, ahol el lehet sütni a csodafegyvert. Újabb és újabb törekvések szemtanúi vagyunk, hogyan próbálják gumiként tágítani a betegségkategóriákat, egyre lazábban véve a kritériumokat. A forgalomnak nőni kell, s ezt csak egyféleképen lehet elérni: egyre több és több beteg kell. Minél krónikusabb, annál jobb.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre