Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Segítség, hipochonder vagyok!

Ki ne volna egy kicsit hipochonder? Egyrészt zsinórban hullanak az emberek, mint ősszel a legyek, ki rákban, ki sztrókban, ki szívbetegségben megy el. Na, meg most itt van nekünk ez a koronavírus is.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Féltjük az életünket, ezer dologra kéne figyelnünk, és ha rákeresünk arra, miért fáj a nagylábujjunk, hát persze bele is rúghattunk valamibe, de azért ne vegyük könnyedén a dolgot, mert Amiotrófiás laterálszklerózis is lehet még az ártatlannak tűnő dologból. Egészségmániás és betegségfóbiás világban élünk, már az a gyanús, ha valaki nem hipochonder. Persze, az átlagember, ha rá is izgul egy-egy tünetre, azért meg lehet őt nyugtatni. Az igazi hipochonder azonban nem ilyen, őt nem lehet megnyugtatni és ezért kezelése is elég reménytelen.

A hipochondria bizonytalan diagnózisa

A hipochondria valójában egy paradoxon, hiszen úgy definiálják, hogy ez olyan betegség, amelyben egy egészséges ember azt képzeli, hogy beteg. De vajon egészséges-e az, aki betegesen betegnek képzeli magát? Nyilván nem, hiszen hiedelme nem oszlatható el azzal, hogy orvosi eszközökkel cáfolják feltételezett betegsége fennállását. A hipochonder szerint ilyenkor pontatlan volt a vizsgálat, vagy olyan betegségben szenved, amit az adott vizsgáló orvos nem ismert fel. A sokadik orvos után kiderülhet, hogy a kor tudománya sem képes egyelőre az ő kórképét beazonosítani. A hipochonder tehát a képzelete betege.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Csakhogy mindenki legalább néhány esetet elő tud bányászni emlékeiből, amikor orvosok valódi betegséget nem ismertek fel, sőt a beteg minden érvelése és szenvedése ellenére is egyenesen tagadták, hogy beteg volna - aztán egy nap kiderült, hogy tényleg beteg, csak elnézték, csak túl ritka betegségben szenvedett, csak nem álltak rendelkezésre megfelelő diagnosztikai módszerek, stb.

Hogy különböztethetjük meg akkor a hipochondert a hipochonderséggel csupán megvádolt embertől? Valójában sehogy. Amire támaszkodni szoktak az az, hogy mennyire hihető a panasz. Ami megint csak ingoványos talaj, mert kinek mi a hihető. Ha elég sok és tekintélyes ember állítja valakiről, hogy az nem szenved betegségben, hanem hipochonder, akkor ő az.

Azaz, máris a konszenzus kérdésénél vagyunk. Ha sokan nem hisznek valamiben, amiben valaki mégis hisz, akkor annak a hite megkérdőjelezhető. Sokáig nem hitték, hogy a Föld gömbölyű, hogy az ember az evolúció eredménye, hogy a betegségek egy részét szemmel nem látható kórokozók idézik elő, hogy az anyag atomokból áll, stb.

Attól függően, ki miben hisz, azt nevezhetjük vallásosnak, fantasztának, paranoid pszichotikusnak, mániásnak, konverziós betegnek, testdiszmorfiás zavarban szenvedőnek, pánikzavarosnak vagy éppen hipochondernek. Végülis közmegegyezés kérdése, ki beteg és ki nem az, és ha beteg, milyen betegségben szenved. A kultúra és a tudomány pillanatnyi világfelfogása dönti el, mi "egészséges" és mi nem az.

Az egyén felől nézve, ez egyfajta erőszaktétel, hiszen a többiek határozzák meg, helytálló-e, amit észlel, érzékel és gondol. Vannak, akik rossz tapasztalataik miatt, vagy, mert így születtek, kevésbé tudnak bízni a tekintélyekben; nekik nem elég megnyugtató egy vizsgálat után az a megállapítás, hogy "nincs magának semmi baja", míg más ettől megnyugszik, hazamegy - és esetleg meghal.

Ahogy beszélünk erről, folyamatosan vékony jégen járunk. Hiszen lehetne az is egyfajta kóros lelkiállapot, ha egy orvos túlságosan hisz a saját tudásában vagy az uralkodó hivatalos orvostudományi nézetekben, és ettől válik lehengerlővé a pácienssel szemben, meg sem hallva azokat a panaszokat, amik ellentmondanának a fejében kibontakozó feltevésének, miszerint megint egy képzelt beteggel áll szemben. Vonatkozó vicc, amikor a frontorvos jelenti az ezredesnek, hogy megint meghalt néhány szimuláns.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Hogyan lett a testiből lelki?

A kérdés ismeretelméleti probléma. Az emberiség történelmén végigvonul az a kérdés, hogy mi is az a betegség. A hipochondria az ókorban a bordák alatt rejlő szerveket jelentette, azaz a mai értelemben vett hipochondriás tünet egyszerűen azt jelentette, hogy a panasz valahol ott belül van, az emésztőrendszerben, vagy másutt. Eleve az érzelmeket is a belső szerveknek és különféle nedvek ilyen-olyan arányának tulajdonították. Ne feledjük, hogy a hisztériát a méh vándorlásával magyarázták - egészen a 19. századig. Aztán "átdefiniálták" mentális betegséggé. Manapság ez a hit még tartja magát, miközben már tudjuk, hogy a konverziós tünetek az agy működészavara (Szendi, 2004). Ugyanígy a melankóliát a 18. században nem a mai értelemben vett depressziónak tekintették, hanem belsőszervi problémának. Nem véletlen, hogy az angol spleen szó ma is egyszerre jelenti a lépet és a nyomott hangulatot. Ha a 18. században valaki melankólikus volt, akkor úgy vélték, a lépével lehet a baj, azaz testi betegségnek tekintették.

Ezek a betegségek azért nem voltak "képzelt" betegségek, mert az orvos, akkori tudása szerint szervi betegségnek tekintette.

A hipochondria, mint mentális probléma a 18. századtól jelent meg komoly orvosi kérdésként, amikor már a test és a lélek szétválasztása megtörtént. Innentől a lélek az agyban lakozik és a nem a testben. Ettől kezdve lehet azt állítani, hogy nem a testnek (a hipochondriumnak) van baja, hanem a beteg csak képzeleg. A pszichoterápiás irányzatok aztán rávetik magukat a témára, hogy kezeljék a "képzelgést".

A kórképeknek ez a dualista felfogás teljesen hamis, hiszen nincsen külön test és lélek, hanem csak testi folyamatok léteznek, s ezeknek egy kitüntetett jelenségköre a "lelki". Az 1950-es években divatba jött "pszichoszomatikus" betegségelméletek valójában ugyanúgy testre és lélekre osztották fel az embert, csak úgy gondolták, van összejátszás a két szféra között, hiszen a lelki jelenségek hatnak a testre is. Valójában az összes "képzelt" betegség nagyon is testi betegség, csak az a kérdés, az elváltozás helyileg ott van-e, ahol a tünet jelentkezik, vagy valahol máshol, ahol nem is gondolnánk.

A test-lélek szembeállításának képtelenségére mondok egy roppant egyszerű példát. A stresszre megnő a stresszhormonszint, ami csökkenti az immunválaszt. Ennek az értelme az, hogy a stresszel való megküzdés során a szervezet ne pazarolja az energiáit az immunrendszer működtetésére. Csakhogy, ha a stresszhelyzet sokáig fennáll, annak a lecsökkent immunaktivitás miatt előbb-utóbb betegség lesz a vége. Amit leírtam, csak testi folyamatokról szól. Sokakat megtéveszt az, hogy a stresszt lelkileg is észleljük. De ettől még nem a lélek okozza a megbetegedést. Lelki stresszt, szorongást, depressziót akkor élünk át, ha fokozottan aktiválódik a jobb frontális lebenyünk és a kortizolszintet növelő stressztengely "felső vége" is itt található (Wittling és Pflüger, 1990).

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


A "képzelt" betegségekről

Egy tünet attól nem feltétlen "beképzelt", hogy nincs a közfelfogás szerint triviális testi oka. Nézzünk néhány példát erre.

Ha valaki úgy érzi, a teste meghalt, elrohadt, ez nem pszichésen keletkező probléma, csupán pszichés élményként éli meg a beteg. Ez a Cotard-szindróma (Cotard, 1880), ami általában jobbfélteke sérülés vagy alulműködés miatt alakul ki. Ilyenkor a testből érkező különféle jelzéseket az agy tévesen tudja csak feldolgozni (Young és Leafhead, 1996).

A mai leíró jellegű pszichiátriai nomenklatúra rengeteg "képzelt" betegséget tart számon. Ha azonban a "beképzelést", mint abszolút pszichés fogalmat kicseréljük "testi érzetek idegrendszeri integrációjára és interpretációjára", máris érezhetjük, hogy itt már régen nem "lelki", hanem agyi folyamatról van szó, aminek természetesen van "lelki" kifejeződése is.

Ha valakinek csíkos vagy mákos lesz a tv képernyőn a kép, nem szemészhez fog fordulni, hanem ellenőrzi az antennát vagy a szolgáltatónál tesz panaszt.

A "képzelődés" a pszichiátriában és a hétköznapi életben azt jelenti, hogy a beteg olyan élményekről számol be, ami a hallgató számára érthetetlen, bizarr, elfogadhatatlan. Pusztán ettől pszichés problémának tekinteni a panaszt, olyan, mintha a lázas önkívületben félrebeszélő embert pszichoterápiába küldenénk.

Ha valaki arról kezd beszélni, hogy rokonait hasonmásokra cserélték ki (ez a Capgras szindróma) (Bhatia, 1990), vagy hogy mostanában mindenből kettő van neki (ez a reduplikációs szindróma) (Weinstein, 1996), akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem beképzeli a dolgokat, hanem agysérülése van, esetleg egy észre sem vehető sztrókot szenvedett el. Egy ismerősöm anyukája egyszer csak megkettőzte a macskáját, panaszkodott, hogy már ennyi macskával nem bír, de mellesleg a lányát sem ismerte meg, és időnként követelte, hogy őt az igazi lakásába vigyék vissza, ne ebben a másolatban tartsák.

A testdiszmorfiás zavar az, amikor valakinek a teste megfelelőségével van a baja. Ennek diagnosztikus kritériuma, hogy az illető olyasmit tart csúnyának, visszataszítónak, elviselhetetlennek a testén, amit más -azaz például a pszichiáter- nem lát annak. A diagnózis felállításához az is kell, hogy az illetőnek ez a hiedelme komoly szorongással, netán az életvitel torzulásával is járjon. Ide szokták sorolni az anorexiásoknak azt a furcsaságát, hogy miközben már csak hálni jár beléjük a lélek, eközben túlsúlyosnak látják magukat. Ugye, annyira kézenfekvő, hogy a testdiszmorfiás zavarban szenvedő "felfújja" a vélt vagy valós testi hibáját, mert fél mások ítéletétől. S ugyanígy az anorexiát is szokás Barbie-baba szindrómának nevezni, utalva arra, hogy az anorexiás "túlzásba vitte" korunk karcsúság eszményének való megfelelését. Ugyanakkor agyi képalkotó eljárások komoly agyműködési zavarokat figyeltek meg az ilyen "képzelgésben" szenvedőknél (Li és mtsi., 2013), azaz ezek mégsem csak képzelgések.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Ha csak a megannyi mellnagyobbító, fenékgömbölyítő műtétre vagy arcfelvarrásra, ajak feltöltésre gondolunk, máris azt kell mondjuk, hogy ez a mentális probléma igen elterjedt kell legyen, de a betegeket nem pszichiátriai kezelésnek vetik alá, hanem plasztikai műtétnek. Ha tehát valaki milliókat áldoz rá és az egészségét teszi kockára azért, hogy nagyobb, formásabb melle legyen, azt egyszerűen csak természetes igénynek, eltérő ízlésnek, tetszeni vágyásnak fogjuk fel. Őket politikailag nem volna korrekt testdiszmorfiás zavarban szenvedőként kezelni. De például elgondolkodtató az a tény, hogy mellnagyobbító műtéten átesett nők körében az átlagnépességhez képest 2-3-szor gyakoribb az öngyilkosság (Sarwer, 2007). Azaz az esetek egy részében valószínűleg komoly testészlelési zavar állhat fenn.

A testdiszmorfiás zavar egy még durvább esete a Testkép Integrációs Zavar. Az ebben szenvedők gyakran meg akarnak válni valamely testrészüktől, ami már végképp könnyen keltheti az emberben az elmebetegség benyomását. Ezek az emberek általában pontosan le tudják rajzolni, honnantól kérik az amputációt. Amikor agyi képalkotó eljárással vizsgálták őket, kiderült, hogy az agyban található veleszületett testkép vázlatukban sérülés vagy hiány mutatható ki. Azaz az amputálni kívánt testrészből érkező ingereket nem észlelik, vagy tévesen építik be a testképükbe, és ezért fejlődik ki bennük -általában már gyermekkortól- az az érzés, hogy az a testrész vagy annak egy meghatározott része valójában nem hozzájuk tartozik (Ramachandran és Hirstem, 2011; van Dijk és mtsi., 2013).

A hipochondria, mint "agyi betegség"

Visszatérve a mai értelemben vett hipochondriára, jobb híján persze lehet mentális zavarnak tekinteni, de a hipochondria sem az, aminek látszik. A 19. században fogalmazódott meg az a feltevés, hogy hipochondriában valamiféle felfokozott testi észlelésről, fokozott testi tudatosságról lehet szó (Berrios, 2001).

Képzeljünk el egy kísérletet. Azt mondják nekünk, egy ismeretlen betegség támadta meg az emberiséget, nem ismerjük még a pontos tüneteit. Ezért arra kérnek bennünket, mostantól minden apró elváltozásra, szokatlan tünetre figyeljünk és jelentsük. A felszólítással létrehoztak bennünk egy fokozott jelentőségtulajdonítási sémát: aggódva fogunk minden testi történésre figyelni. Ez a hipochondria. A hipochondria lényege, hogy esetleg ártatlan testi észleleteknek is nagy jelentőséget tulajdonít a személy. A probléma az, hogy ha mindent hajlamos fenyegetőnek észlelni, akkor nehéz lesz a valóban betegségre utaló tünetet megkülönböztetni a túlértékelt ártatlan tünettől. Ugyebár, a hipochonder is szokott beteg lenni.

Az agyunk az egységesnek hitt észleléseinket úgy "rakja össze" élménydarabkákból. Az ismerősség érzést az agyunk külön "gyártja le" és biggyeszti hozzá egy archoz vagy egy hanghoz. Amikor egy beteg másolatnak látja rokonát vagy lakását, azt az ismerősség élményének hiánya okozza. A paranoid beteg problémája az, hogy úgy véli, az események és jelek rejtett célja valamiképp rá irányul. Ez is csupán egy élménymód, amit a paranoid ember agya "hozzábiggyeszt" az észlelt világhoz.

Ha az agy a testi érzetekhez veszélyérzetet társít, az a hipochondria. Ezt nem a hipochonder "csinálja", ő csak elszenvedi. És ahogy a Capgras szindrómást nem lehet meggyőzni arról, hogy az a nő nem csak olyan, mint a lánya, hanem ő az is, úgy egy hipochondert sem lehet meggyőzni arról, hogy az észlelt "tünet" veszélytelen. Egyikük sem "érezné így, ha nem így lenne".

Még egy utolsó példát eresztek meg. Hipnózisban ki lehet kapcsolni például a színlátását. Onnantól az illető fekete-fehérben lát mindent, hiába győzködjük, hogy amit lát, az színes. Kikapcsolták nála a színesség élményét. A "színességért" egy piciny agyi magvacska felel, és ha ez megsérül, az illető onnantól fekete-fehérben lát.

A cég általam ajánlott kedvezményes termékei itt tekinthetők meg


Ennek analógiájára, gondolhatnánk azt, hogy hipnózisban ki lehetne kapcsolni a "veszélyes" élményrészt, és akkor megszűnne a hipochondria. De ez elég veszélyes lenne, mert akkor minden veszélyérzetet kikapcsolnánk, a valóságos veszélyekét is. Vannak emberek, akik fájdalomérzet nélkül születnek. Viszonylag rövid életűek szoktak lenni, mert igaz, hogy sosem nyavalyognak, hogy "itt fáj, ott fáj", de mondjuk a vakbélperforáció sem fáj nekik, és szépen belehalnak.

A veszélyészlelés a jobbfélteke dolga. Érdekes, hogy a hipochondriára a balkezesek és a kétkezesek fokozottan hajlamosak (Dirnberger, 2008), és a test baloldalán érzékelt tüneteket veszélyesebbnek érzékelik, a baloldali fájdalmakat erősebbnek élik meg (Schiff és Gagliese, 1994). Ez is azt erősíti, hogy valami idegrendszeri alapja van a fokozott veszélyészlelésnek.

A hipochondernek tehát azt kéne belátnia, hogy testi észleleteivel kapcsolatban kóros jelentőségtulajdonításban szenved, ezért meg kellene tanulnia a veszélyérzetétől eltekintve racionálisan kezelni tüneteit, hogy meg tudja különböztetni a valódit a felfokozott észleléstől. Ez sok tapasztalat és gyakorlás alapján lehetséges.

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

Dirnberger G. Hypochondriasis and the self-perception of handedness: a critique of the use of hand preference scales. CognBehav Neurol. 2008; 21(2):77-82.

Schiff BB, Gagliese L. The consequences of experimentally induced and chronic unilateral pain: reflections of hemispheric lateralization of emotion. Cortex.1994 Jun;30(2):255-67.

Berrios, GE Hypochondriasis: History of the Concept. in:Starcevic, V; Lipsitt, DR (eds): Hypochondriasis: Modern Perspectives on an Ancient Malady. Oxford University Press 2001 pp:3-30

Sarwer DB. The psychological aspects of cosmetic breast augmentation. Plast Reconstr Surg. 2007 Dec;120(7 Suppl 1):110S-117S.

Cotard, J: Du délire hypocondriaque dans une forme grave de la mélancolie anxieusc. Annales Médico-Psychohgiques, 1880, 38:168-170.

Young, AW; Leafhead, KM: Betwixt Life and Death: Case Studies of the Cotard Delusion. in: Halligan, PW; Marshall, JC (eds.): Method in madness. Psychology Press, 1996. pp:147-172.

Weinstein, EA: Reduplicative misidentification syndromes.in: Halligan, PW; Marshall, JC (eds.): Method in madness. Psychology Press, 1996. pp:13-36.

Bhatia, M. (1990). Capgras Syndrome in a Patient with Migraine. British Journal of Psychiatry, 157(6), 917-918.

Li W, Arienzo D, Feusner JD. Body Dysmorphic Disorder: Neurobiological Features and an Updated Model. Z Klin Psychol Psychother (Gott). 2013;42(3):184-191.

Wittling, W.; Pflüger, M. . Neuroendocrine hemisphere asymmetries: Salivary cortisol secretion during lateralized viewing of emotion-related and neutral films. Brain and Cognition 1990;14, 243-265