Szendi Gábor:
Só must go on!

Az utóbbi évtizedekben jól elvették a kedvünket a sótól, sok embernek görcsbe rándul a keze, amikor megsózza ételét, vagy feje fölött kis buborékban kardiológusának fejcsóváló, összevont szemöldökű képe jelenik meg.

 

A Google adatkezelési elvei

 

A laikus emberhez az orvosi rendelők ajtajain vagy a médián keresztül eljutó tudomány tele van elavult, de nagyon is hihető közhelyekkel. Általában mindent elhiszünk, ami azt állítja, hogy valami ártalmas, ez persze nem azt jelenti, hogy feladjuk szokásainkat, csupán bűntudattal folytatjuk tovább bűnösnek ítélt tevékenységünket. Évtizedek óta gyötri az embereket kardiológusokból, családorvosokból és természetgyógyászokból álló véleményformálók csapata, hogy a só maga a fehér halál, amely magas vérnyomást, szívnagyobbodást, agyvérzést, infarktust okoz, vagy egyszerűen, csak túl élvezetes, hogy jó legyen. Mariam G. MacGregor és Hugh E. de Wardener "Só, táplálkozás, egészség" című könyvükben egyenesen a só-maffia világméretű összeesküvéséről írnak, miszerint a sógyártók minden alantas eszközzel küzdenek a sófogyasztás csökkentése ellen. Hogy csak a legaljasabb fogásaikat említsem, a sózott chips és a sósmogyoró, amelyből egy alternatív Jancsi és Juliska történetben a vasorrú bába kunyhója állhatna. Természetesen az élelmiszer- és gyógyszeriparról, mint az életünkre törő két mumusról készségesen elhiszek minden rosszat, de ez nem ok arra, hogy rettegjünk a sótól.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Legutóbb nagy hiszti volt; a Nature című neves szaklapban óriási "leleplezés" jelent meg "A sógyártók megkérdőjelezik az USA egészségügyi intézményét az Adatminőség programon keresztül". Ezt az "Adatminőség Program"-ot a Bush-kormányzat indította el, és célja, hogy bárki hozzáférhessen azokhoz az adatokhoz, amelyek alapján a kormány a népesség életminőségét befolyásoló döntéseket hoz, és bárkinek joga lehet e döntéseket megkérdőjelezni, ha bizonyítja, hogy a döntést megalapozó állítások tudományosan nem helytállóak. A sóipar kutatói a "Nemzeti Szív, Tüdő és Vér Intézet" azon vizsgálatának nyersadatait követelték, amelyek alapján a kormány a magas vérnyomás megelőzésére a lakosság sófogyasztását csökkentő intézkedéseket hozott. Lawrence Appel, a kutatás egyik vezetője felháborodottan nyilatkozta, hogy a sómaffia emberei olyan alcsoportokat kerestek az adatok közt, akiknél nem áll fent kapcsolat a sófogyasztás és a magas vérnyomás között. De ugye ilyenre még gondolni sem volna szabad!? És pláne egy nemzeti intézmény szent állítását kétségbe vonni…De mielőtt mi is táviratban tiltakoznánk a sómaffia eme galád lépése ellen, merüljünk el kissé a múltban és a tényekben.

Amikor a nagypapa még vízimajom volt

Aki manapság névnek számít az emberi őstörténet-kutatásban, és makacsul ismételgeti, hogy a Homo akármi hősiesen lemászott a biztonságot jelentő fáról az őt nagy étvággyal váró vadállatok közé, hogy aztán futkoshasson, szőrét hullajtva a szavannák perzselő melegében, az igencsak megizzadna, ha meg kéne válaszolnia, miért is izzadunk annyira, miért sós a verejtékünk és miért hullajtunk sós könnyeket. Miért nem fejlődik ki az emberi agy omega-3, azaz egy alapvető zsírsav nélkül, amit a szervezet nem tud előállítani, de halakban rengeteg van. Hogy a csudába van az, hogy az afrikai ősember leletek mind olyan területeken találhatók halszálkák és egyéb víziherkentyűk csontjai társaságban, amely egykoron félig-meddig víz alatt volt?

A válasz roppant egyszerű és minden egy irányba mutat: emberelődeink vagy kétmillió évet olyan vidéken éltek, ahol sósvizű lagúnák és kiemelkedő szigetecskék váltogatták egymást. Milyen érdekes, hogy a genetikai ősünknek tekintett bonobo csimpánz éppen e tájékon él ma is, és nyáron imád lubickolni a vízben, míg a Nyugat-Afrikai csimpánz retteg a víztől. A kétlábra emelkedést sem a szavannai magas fűből való kikandikálás motivációja indította el, mert akkor az oroszlánok, az antilopok és egyéb állatok is két lábon szaladgálnának, hanem az az egyszerű tény, hogy könnyebb a sekély vízen két lábon átgázolni, mint arccal a vízben fuldokolva átvergődni.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Hogy maradjunk a sónál, az ember mintha minden lehető módon veszíteni akarná a sót izzadás, sírás, vizelet formájában, miközben mekkora fáradságot és találékonyságot kívánt az emberi fejlődés során a későbbiekben, hogy folyamatosan pótolja az elvesztett sót. Ezért hihetőbbnek tűnik, hogy valamikor éppen hogy előny volt a sok sóvesztés, merthogy a tengeri táplálkozással és a tengervíz fogyasztásával túlon-túl is sok sót vettünk magunkhoz. A tengervízben élő emlősöknek ma sem jelent gondot tengervizet inni, mert a sófölöslegtől meg tudnak szabadulni. Az emocionális sírás emberi jelenség, az állatok csak akkor könnyeznek, ha irritálja valami a szemüket. Az emberi sós könnyeket a vízimajom elmélet párhuzamba állítja a tengeri állatoknál és madaraknál megfigyelhető, a szemben, vagy a szem mellett található sókiválasztó miriggyel.

Az állatok nem foglalkoznak sóbányászattal, mert jól el vannak extra sófogyasztás nélkül. Az is kétségtelen, hogy viszont az emlősök és madarak is szeretik a sót, és ha természetes sóforrást találnak, szívesen "sóznak" egy kicsit. Az Élet az őstengerben alakult ki, nem csoda hát, hogy minden állat egyfajta sós lével töltött mozgó hústömegnek tekinthető.

Ami az embert az állattól megkülönbözteti, túl a hagyományos ismérveken, mint beszéd, eszközhasználat és szalvétagyűjtés, az a só-érzékenység: a természetben az állatok körében nemigen jellemző a só hiányából fakadó betegség, míg embernél a sófogyasztás drasztikus lecsökkentése katasztrófikus következményekkel jár.

Az ember, a só és az ő veséje

Egy átlagméretű ember negyed kiló sót tartalmaz, a magyar lakosság sótartalma tehát 2.5 millió kg só. Naponta, a "sómaffia" által az élelmiszerekbe csempészett só révén kb. 10-15 gramm sót fogyasztunk. Ha sófogyasztásunkat napi 3 gramm alá csökkentenénk, akkor a szervezet bármennyire is igyekezne visszafogni a sóvesztést, előbb-utóbb sótartalékaink fogyatkozni kezdenének. Mivel az emlős szervezet úgy van kitalálva, hogy a só/víz aránynak állandónak kell lenni, a sóhiányos ember fokozni kezdené a vízürítést és ez végül kiszáradáshoz vezetne. A só-háztartás egyensúlyban tartását elsősorban a vese végzi. A szükségleten felüli sófogyasztáshoz a szervezet jól alkalmazkodik, és a vesén keresztül kiválasztódik a fölösleges só. Ezért is volt rejtélyes sok kutató számára, miért is vezetne a "túlzott" sófogyasztás magas vérnyomáshoz és ennek következményes veszélyeihez.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Ráadásul újabb meghökkentő eredmények szerint, a veseátültetésben részesültek "öröklik" a donor vérnyomását. Ha a vese magas vérnyomású donortól származik, a vesét kapónak még akkor is megnő a vérnyomása, ha korábban alacsony vérnyomása volt, és fordítva: a korábban magas vérnyomásban szenvedő vesebeteg vérnyomása normalizálódik, ha a donor alacsony vérnyomású volt.

A Sómítosz születése

Ha orvosát, gyógyszerészét kérdezi, kapásból azt mondják majd: csökkentse a sóbevitelt. Úgy tűnik, a só-mitosz legalább 50 éves, és makacsul tartja magát, dacára az újabb és újabb cáfoló eredményeknek. Mint a népmese, szájról-szájra jár.

Hogy is született a mítosz?

Állatvizsgálatokban kiiktatták az állatok egyik veséjét, majd lórúgásnyi sót tömtek beléjük és máris rá lehetett mutatni, hogy "íme, a só megemeli a vérnyomást". A módszer kísértetiesen arra hasonlít, amikor kutyáknál úgy bizonyították a koleszterinfogyasztás koleszterinszint emelő hatását, hogy először a kutyáknak roncsolták a pajzsmirigyét, majd megállapították, hogy a kutyáknak túl magas a koleszterinszintje.

A kezdeti humán vizsgálatokban meg egyszerűen megnézték a beteg vérnyomását és sófogyasztását. Akik sok sót fogyasztottak, azoknak magasabb volt a vérnyomása, akik meg kevesebbet, azoknak meg alacsonyabb volt. A sok só sok vizet tart vissza, nagyobb a vér térfogata, ergo magasabb a vérnyomás. Ha valami szivacsállatok volnánk, biztos így működnénk, de minket évmilliókig csiszolgattak az Evolúció nevű fejlesztőlaborban. Úgyhogy kicsit bonyolultabb magyarázatot kérünk!

Az effajta méricskélős vizsgálatoknak akkor húzták le a rolót (persze azért kevésbé olvasott kutatók még próbálkoznak), amikor kiderült, hogy stressz hatására drasztikusan megnő a sófogyasztás. Patkányoknál, pl. a zsúfoltság tizenötszörösére növelte az állat sóigényét. Hasonló eredmények születtek embervizsgálatokban is. Ahhoz meg nem kell képzett kutatónak lenni, hogy tudjuk, a stressz, az idegeskedés felviszi a vérnyomást. Vagyis erős a gyanú, hogy a só kívánása és ebből fakadó fokozott fogyasztása nem oka a magas vérnyomásnak, hanem mindkettő "ideg-alapon" van.

A mítoszteremtő vizsgálatok másik módszere az volt, hogy a magas vérnyomásban szenvedő betegnek lecsökkentették a sóadagját, és aztán megmérték a vérnyomását. Mivel az csökkent, drámai híradásokban kürtölték világgá a kutatók, hogy meglelték a hosszú élet titkát, és ez a sócsökkentés. A butuska népnek központi rendelkezésekkel le kell csökkenteni a sóbevitelét, és megszűnik a magas vérnyomás. Majd aki akar, az pult alól, meg utcai sódílereknél beszerezheti feketén a napi szükségletét.

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


Persze ezek a kutatók is elgaloppírozták magukat világmegváltó meglátásaikkal, mert nem számoltak a vizsgálatok placebohatásával, ami ma a vérnyomáscsökkentőket gyártó gyógyszercégek rémálma. A helyzet, vagyis a rémálom az, hogy több vizsgálatban a placebo, vagyis a szőlőcukortabletta ugyanolyan mértékben vitte le a vérnyomást, mint a hatásosnak vélt gyógyszer. A vérnyomás és még sok más emberi nyavalya rendkívüli mértékben reagál ugyanis a placebo képviselte szuggesztiókra. Előttünk lebeghet Stewart Wolf híres, de egyben kissé pofátlan kísérlete 1950-ből, amikor is két asszonynak csillapíthatatlan hányásukra az akkori leghatásosabb hánytatószerek egyikét adta be azzal a szöveggel, hogy ez egy újonnan kifejlesztett hányingercsillapító; és a nők hányása abba is maradt.

Hogy a tudományos mítoszok hogyan maradnak fenn a tudományos műhelyek mesterséges klímájában, arról saját magam szereztem ismételt tapasztalatokat abban a tudományosnak nevezett intézetben, ahol tudományos munkatársként tengettem napjaimat. Egy ízben az akkori Lipót neves igazgatója tartott előadást a só vérnyomás emelő hatásáról. Vitába szálltam a professzorral, hogy az általa idézett vizsgálatok túl rövid ideig tartottak, pedig amelyik vizsgálatban nem takarékoskodtak a követési idővel, az emberek elég gyorsan hozzászoktak a mégoly magas sóbevitelhez is. Igazgatónőnk idegesen torkolt le, mondván, élettangyakorlaton minden orvostanhallgató megtapasztalja, hogy sóetetésre a patkánynak felmegy a vérnyomása. Bizonyára attól tartott, leégetem az intézetet a nagyhírű vendég előtt. Megjegyeztem, hogy pont erről a beszélek, a rövidtávú hatásról, de akkor már mindenki morgolódni kezdett, hogy maradjak már a hülyeségeimmel. Az intézetben eltöltött évek alatt ismételt élményem volt az, hogy amint cáfolni próbáltam a bevett dogmákat, mindig úgy tettek, mintha őrült lennék.

A Sómítosz szétporlik

Az utóbbi tíz év alaposabb elemzései azt bizonyítják, hogy a sóbevitel és a vérnyomás közt nincs ok-okozati kapcsolat.

Julian P. Midgley és munkatársai 56 vizsgálat adatait elemezték, és a sófogyasztás drasztikus csökkenésével magas vérnyomásúaknál 3.7 Hgmm-es (higanymilliméteres) szisztolés és 0.9 Hgmm-es diasztolés vérnyomáscsökkenést hoztak ki. A szisztolés vérnyomás az, amikor szívünk éppen nagy erővel kipumpálja a vért ereinkbe, a diasztolés vérnyomás, amikor a szív elernyed.

Shah Ebrahim és George Davey Smith 1999-ben nyolc olyan hosszú távú vizsgálatot elemzett, amelyben sócsökkentéssel kísérelték meg a vérnyomást csökkenteni. A sófogyasztás komoly csökkentésével átlagosan 3 Hgmm-el csökkent a vérnyomás.

Lee Hooper és munkatársai 2002-ben 11 hosszú távú vizsgálatot elemeztek. Eredményük szerint a szisztolés vérnyomás átlagosan 1, a diasztolés vérnyomás pedig 0.6 Hgmm-el csökkent. A sófogyasztás csökkentése nem függött össze a vérnyomáscsökkenéssel!

Az INTERSALT elnevezésű nemzetközi vizsgálat 52 kutatóhely adatait elemezte a brazíliai őserdők indián törzseitől Chicagón és Varsón át Kenyáig és Pekingig. Negyvennyolc központ adatai azt mutatták, hogy a sófogyasztás növekvő mértéke az élet során a vérnyomás csökkenését eredményezte és egyáltalán nem függött össze a magas vérnyomással.

Meg tudom érteni annak a csalódottságát, aki évek óta sószegény diétán tengődik, abban a hiú reményben, hogy ezzel lendít valamit az egészségén. Az az igazság, hogy finoman szólva hülyét csináltak belőlünk.

Michael H. Alderman és munkatársai 1995-ben egyenesen azt találták, hogy azok a magas vérnyomású betegek, akik alacsony sódiétán voltak tartva, nagyobb valószínűséggel kaptak infarktust, mint akik nyugodtan falták a sót. A sóhiány ugyanis egy ponton túl elektrolitzavart okoz a szívben és az izmokban.

David A. Freeman és Diana B. Petitti 2002-ben egy neves orvosi lapban szó szerint azt írták, hogy bizonyos kutatók és az orvosi lapok egyszerűen politikai nyomásra favorizálták a só-hipotézist, miközben nemhogy semmi nem igazolja azt, de ráadásul a népegészségügyi programok által javasolt drasztikus sócsökkentés komoly egészségügyi veszélyeket képvisel. Miközben a sócsökkentésből nagy népegészségügyi programot csináltak, óriási propagandával és szinte vallásos megszállottsággal hirdetik, eközben minden ellentmondó tényt és vizsgálatot elhallgatnak, és háttérbe szorítanak, arra hivatkozva, hogy ne zavarjuk össze a közvéleményt. Persze van néhány magas vérnyomású ember, akinek szervezete vesebetegség vagy hormonális zavarok miatt nem tudja üríteni megfelelően a bevitt sót, azonban ők azok a kivételek, akiknek tényleg segíthet a sómegvonás. A többségnek azonban, és itt százmilliókról van szó, teljesen indokolatlan, sőt káros a sóbevitel csökkentése. A sóhipotézisnek leáldozott.

Csak az a helyzet, hogy túl sokan elkötelezték magukat egy időközben megavasodott elmélet mellett, és kerül, amibe kerül, ők most már ezt szajkózzák, amíg csak élnek. Kíváncsi lennék, tartják-e a másoknak előírt diétát?

A cég összes kedvezményes terméke itt tekinthető meg


 

 

A Google adatkezelési elvei

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre

 

 

Hivatkozások:

Ez egy magazincikk, így hivatkozások nincsenek, de ha szüksége van rá, írjon nekem!