Feliratkozás hírlevélre
Print Friendly and PDF

Szendi Gábor:
Társfüggés

A társfüggés címkéje lassan már ugyanolyan divatos fogalom lesz, mint a depresszió vagy a pánik. Sok ember riadtan kérdezgeti önmagát: vajon én is társfüggésben szenvedek? A képlékeny és homályos fogalmak sajátossága, hogy onnantól, hogy felmerülnek, szinte bárkire ráhúzhatók. De kérdés, aztán tudunk-e vele mit kezdeni?

 

Google hirdetés

 

A történet valahol a negyvenes években kezdődött, amikor megalakult az Anonim Alkoholisták szövetsége, és az alkoholisták feleségei - attól a felismeréstől hajtva, hogy van bennük valami közös - ugyancsak önsegítő csoportokat hoztak létre. Kezdetben úgy tűnt, mindannyian csupán áldozatok. A hatvanas években kibontakozó családterápiás iskolák fogalmazták meg azt a tételt, hogy a család egy rendszer, amelyet a család tagjai sajátos elvek szerint működtetnek. A család tagjai pl. egymást kiegészítő szerepeket alakítanak, s ez tartja őket össze. Mondjuk, az alkoholista férj iszik, a felesége pedig meg akarja menteni. Ha a férjet kérdezzük, ő azt mondja, nem tudja, miért iszik, szeretné abbahagyni, de időnként egyszerűen rátör "valami", és akkor innia kell. Esetleg arról beszél, hogy most döntő elhatározásra jutott, vége az ivásnak, már két hete nem iszik. Egy hét múlva persze halljuk majd, hogy "baleset" történt, minden akarata ellenére egy névnapon mégiscsak megint leitta magát. A feleség arról beszél, hogy férje beteg, és hogy ő mennyire szereti, és évek óta keresi a módját, hogyan gyógyíthatná meg férjét. Újra és újra hisz neki, ápolja, ha részegen hazatántorog, ilyenkor a Megmentő szerepet játssza, máskor meg az Üldözőt, aki veszekszik, megesket, nyomoz, ellenőriz, hogy elejét vegye az újabb tivornyának. A feleség gyakran hivatkozik a gyerekekre is, hogy nekik apa kell. A kívülállók nem értik, mi köti a feleséget alkoholista férjéhez, tanácsolják, váljon el, de az asszony úgy érzi, cserbenhagyná a férjét. Az ilyen házasságok gyakran azzal érnek véget, hogy az alkoholista férj meghal, vagy a feleség és a gyerekek olyan szinten mennek tönkre, hogy végül a válás elkerülhetetlen.

A hetvenes-nyolcvanas évektől a szakemberek - családterapeuták, pszichológusok, kutatók - kezdték felismerni, hogy ez a típusú társfüggés nem korlátozódik az alkoholizmusra, hanem bármilyen romboló szenvedéllyel kapcsolatban állhat. A házastárs lehet kábítószerfüggő, szenvedhet játékszenvedélyben, kóros szexfüggésben, lehet krónikus munkafüggő vagy éppen munkakerülő, lehet elmebeteg, betegesen féltékeny, agresszív, stb. Melody Beattie, a "Soha többé társfüggést" nyolcmillió példányban eladott könyv szerzője szerint a társfüggő személy hagyja, hogy egy másik személy határozza meg életét, s ő ennek a személynek a viselkedését akarja megszállottan befolyásolni. A definícióban már nyoma sincs konkrét szenvedélynek, csupán két fontos elemet tartalmaz.

A vegytiszta társfüggés

Ha ilyen lecsupaszítottan vizsgáljuk a társfüggést, hirtelen ráébredhetünk arra, hogy ez sokkal gyakoribb, mint sem gondolnánk. A kirívó példákat könnyű felismerni és könnyű tőlük elhatárolódni.

De vegyünk néhány mindennapi esetet.

-A férj már évek óta arra hivatkozva nem dolgozik, hogy nem talál eszéhez, tehetségéhez, képzettségéhez méltó munkát, felesége pedig túlmunkákat is vállalva gürizik, hogy eltartsa a családot.

-A nő tíz-tizenöt éve egy házasember szeretője, már lassan "kifutott" az időből, de még mindig arra vár, hogy férfi majd egyszer elválik, és akkor lesz neki is gyereke és családja.

-Feleség tíz-tizenöt éve asztrológustól kineziológuson át pszichoterapeutáig jár, hogy végre megértse, férje miért nem szereti őt. Egy nap aztán kiderül, hogy a férj vagy autista, vagy évek óta szeretője van.

-A feleség boldogtalan háztartásbeli, neveli a gyerekeket, ellátja a háztartást, miközben férje fontos emberként éjt-nappallá téve dolgozik, este későn jön haza, már régen külön alszanak, kapcsolatuk már régen formális.

Mi hát a társfüggés lényege?

A társfüggés magyarázata sosem a "másikban" rejlik. A világon mindig vannak szenvedélybetegek, önjelölt, munkaundorban szenvedő zsenik, vannak agresszív pszichopaták, munkamániások, szeretni nem tudók, stb. A kérdés mindig az, kik és miért választják éppen őket, miért kapaszkodnak beléjük, miért hiszik azt évtizedeken át, hogy a másik megjavulásával oldódik meg életük.

A társfüggés egyik legalapvetőbb oka mindig az értéktelenség, szerethetetlenség mélyen fekvő érzése. A társfüggők mindig olyan családból jönnek, ahol alapélményük, hogy őket nem szereti senki. Alaphiedelmükké válik, hogy a létezés jogát hasznosságukkal nyerhetik el. Az ilyen emberek nem hisznek abban, hogy ők "valakik", nem akarják kiteljesíteni, megvalósítani önmagukat. Minden kibontakozásnak útját állja kisebbrendűségi és alkalmatlansági érzésük. Ezért olyan kapcsolatokban érzik magukat biztonságban, ahol szolgálhatnak, megalázkodhatnak, feláldozhatják önmagukat. Ahol a másik számára -annak parazita életmódja, vagy társadalmi számkivetettsége miatt- nélkülözhetetlenné tudnak válni. A finomabb változatokban szeretni nem tudó emberek szeretetéhes alázatos szolgáivá válnak. Titkos álmuk, hogy a "jó egyszer majd elnyeri jutalmát" és hogy a "béka egyszer királyfivá válik". Mivel úgy érzik, nem válogathatnak, örülniük kell, hogy valaki elfogadta őket, nem tudnak új, kielégítőbb kapcsolatban gondolkodni, hanem egyetlen esélyüket a boldogtalan kizsákmányoló kapcsolat megmentésében, megjavításában látják. Ezt általában alátámasztani látszanak az anyagi korlátok, a közös lakás, a közös gyerekek, s mindig későn derül ki, hogy a boldogságért valójában semmilyen áldozat nem lett volna sok. Kiszolgáltatottságuk, alárendeltségük előbb-utóbb persze haragba fordul át, vádolnak, veszekednek, bűntudatot keltenek, könyörögnek, fenyegetődznek - tehetik, mert már régen elválaszthatatlanul összeforrt életük.

Hogyan szabadulhatunk társfüggésünktől?

A társfüggésből való szabadulás első lépése, ha sikerül felfedezni magunkban az értéket. A társfüggés lényege, hogy életünknek a másik az értelme. A függetlenségé, hogy önmagunkban is értékek vagyunk. Vagyis legyen önálló saját ízlésünk, saját érzésünk, saját vágyunk -egyszóval saját identitásunk. Felejtsük el a "mi"-t és cseréljük ki "én"-re. Egyből rá fogunk jönni, hogy mi mindent csak magunkra kényszerítettünk a "család egysége" kedvéért. Sok ember akkor találja meg igazán önmagát, ha végre olyan munkát vagy hobbit választ, ami valóban belőle fakad, és sikereiben végre felismerheti önmagát.

Az önértékelés felfogható úgy, mint egy csomó állítás önmagunkról, amely bizonyos helyzetekben aktiválódik a fejünkben. A negatív önértékelés azt jelenti, hogy legtöbbször negatív minősítéseket gondolunk magunkról. Ezeket az automatikus gondolatokat fel kell ismerni, akár listába is szedhetjük, mert némelyik igen gyakran elő fog fordulni. Meg kell vizsgálni, vajon igazak-e. Általában ezek hamis, túláltalánosító állítások. Ha pl. valamit nem tudunk, akkor arra gondolunk, hogy mi "soha semmit nem tudunk". Ezt ki kell cseréljük arra az állításra, hogy "ezt most nem tudtam, de sok minden mást tudok".

A társfüggés feladását nem a társtól való megszabadulás jelenti. Hanem az, ha a társunk mellett egyszer csak elkezdjük saját életünket élni. Elkezdjük jogainkat gyakorolni, s már nem akarjuk kiszolgálni a másikat, mert kezdenek saját céljaink lenni. Legyenek azok bármily csekélységek. Holnaptól nézni akarjuk azt a sorozatot, amit eddig illett utálnunk. Ezentúl nem kelünk fel reggelit csinálni. A megváltozott viselkedés persze a társ ellenállásába fog ütközni. De ha kitartunk, vagy ő is megváltozik, vagy előbb-utóbb szétválnak útjaink.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre
tarsfugges.htm