Van, ahol a hanghallást nem tekintik problémának

Fordította: Czárán Judit

A hanghallás a pszichiátria nézőpontjából patológiás jelenség, valójában sok esetben semmi köze a pszichózishoz.

 

 

Source: www.Freepik.com

A kultúra és a környezet és által formált helyi elvárások komoly hatással vannak arra, hogy a hallucinációkat tapasztaló embereket betegnek minősítik-e vagy sem - állítja Tanya Luhrmann professzor, a Stanford Egyetem antropológusa, az Our Most Troubling Madness (A leginkább nyugtalanító őrületünk) című könyv társszerzője.

Az Egyesült Államokban a mentális zavarok diagnosztizálásának standard referenciaanyagaként szolgáló Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-5) a skizofrénia és a pszichózis egyik fő tünetének tekinti, ha valaki hangokat hall. De bizonyos fajta hallucinációk a nyugati országokban is elfogadottabbak, mint mások - az amerikaiak és európaiak 80%-a számol be például arról, hogy látta, hallotta vagy érezte már egy elhunyt közeli hozzátartozója közeli jelenlétét (3). Az ecuadori achuar törzsek viszont tiltják a családtagok elvesztése feletti gyászt (4), mert úgy tartják, hogy a halottakkal kapcsolatos látomások vagy álmok veszélyt jelentenek az élők lelkére nézve.

De például a kábítószer által kiváltott akusztikus hallucinációk megítélése is eltérhet egymástól a kulturális különbségek függvényében. (5) Az Amazonas vidékén élő siona törzs tagjai úgy vélik, hogy az efféle hallucinációk egy alternatív valóság élményei (6), a schuar törzs szerint viszont a mindennapi élet az illúzió, a valóság pedig az, amit a hallucinációink során tapasztalunk.

Az is lehet kultúrafüggő, hogy az egyes emberek hogyan reagálnak a fejükben hallott hangokra. Az Egyesült Államok, Ghána és Dél-India pszichotikus betegeinek összehasonlítása során kiderült, hogy az amerikaiak nagyobb valószínűséggel utasítják el a belső hangjukat (7), és általában nem is tudják, ki beszél hozzájuk. Ezzel szemben az indiai Csennai és a ghánai Accra betegei Luhrmann vizsgálatai szerint a belső hangjukat Istennel vagy a családtagjaikkal társítják, és nem feltétlenül van ellenükre hallani őket.

A vizsgálatban résztvevő csennai emberek több mint fele azt mondta, hogy konkrét családtagjaik, például a szüleik, az anyósuk vagy valamelyik lánytestvérük hangját hallották, akik gyakorlati tanácsokat, utasításokat adtak a mindennapi feladataik elvégzéséhez, és néha még meg is szidták őket. A hangok olyanokat is mondták nekik, hogy menjenek el a boltba, készítsenek ételt vagy fürödjenek meg. "Úgy beszélnek, mint az idősebb emberek, akik tanácsokat adnak a fiatalabbaknak" - mondta az egyik interjúalany. "Megtanítanak arra, amit nem tudok" - mondta egy másik. A csennai résztvevők ezeket a hangokat reálisabbnak érzékelték, és csak kevesen mondták, hogy nem tudják, ki szól ilyenkor hozzájuk. Néhány accrai interjúalany még tovább ment, és azt állította, hogy a hangok pozitív hatással vannak rá. Egy férfi például azt mondta Luhrmannnak: "Arra bátorítanak, hogy cselekedjek helyesen. Ha a hangok nem lennének, már rég halott lennék". Az amerikaiak ezzel szemben inkább képzeletbeli hangokról beszéltek. "Nem hiszem, hogy ilyenkor egy konkrét személy szólna hozzám, valószínűleg csak az agyam működik másképp" - mondta egy amerikai résztvevő Luhrmannnak. Néhány csennai interjúalany arról beszélt, hogy fél a hangoktól, és sokan azt mondták, hogy nem szeretik, ha kioktatják őket. De ezek a hangok néhányuk szerint játékosak is lehetnek, amit az Egyesült Államok-beli és a ghánai résztvevők közül senki sem említett.

Luhrmann szerint a nem nyugati emberek hajlamosabbak azt gondolni, hogy az elméjük összefonódik másokéval. A ghánaiak például úgy vélik, hogy ha valakihez kapcsolódnak, akkor az elméjük is kapcsolatba kerül az illető lelkével. (8) És bár az accrai vizsgálat résztvevőinek többsége elfogadta, hogy az akusztikus hallucinációk pszichiátriai rendellenességek tünetei is lehetnek, összességében ezek a dolgok Ghánában társadalmilag mégis elfogadottabbak.

Bár mint Luhrmann megjegyzi, hogy a boszorkányság körüli megbélyegzés veszélye miatt a ghánaiak vonakodhatnak elárulni, ha kritikus vagy erőszakos hangokat hallottak. Egyes kultúrák elfogadják, sőt kifejezetten megbecsülik a hallucináló embereket, és a hallucinálást nem tekintik patológiásnak, mondja Luhrmann, példaként említve a ghánaiakat, akiknek a belső hangjait gyakran Isten üzeneteként értelmezik. "A világ különböző részein egyenesen elvárják az emberektől, hogy lássák a halottakat, beszéljenek a szellemekkel, illetve kapcsolatba lépjenek a tündérekkel" - mondja Luhrmann.

Amikor a 20. század nyugati pszichiáterei éppen próbáltak megegyezni abban, hogy miként definiálják és diagnosztizálják a különböző mentális betegségeket, antropológusok, például Ruth Benedict és Jane Murphy, feljegyezték, hogy a nem nyugati kultúrákban az efféle tüneteket mutató embereket elfogadással, sőt tisztelettel kezelik.

Murphy például az Egba néppel élt együtt, akik a nyugat-nigériai joruba nyelvet beszélők egy alcsoportját alkotják. Megfigyelte, hogy mikor ezek az emberek hangokat hallottak, megpróbálták megmutatni a többieknek, honnan jönnek a hangok - bár azok forrását senki sem láthatta, csak ők maguk. Megállapította, hogy ez meglehetősen gyakori jelenségnek tűnik az Egba Yoruba nép körében, de ez sem a hangokat hallókat nem zavarta, sem azokat, akik nem hallottak hangokat.

Luhrmann szerint a legtöbb kultúrában léteznek szavak az egyik ember elméjéből a másikéba átkerülő gondolatokra. Ilyenek például a "telepátia", a "boszorkányság" vagy az "isteni sugallat".

Az emberek általában úgy érzik, hogy az, hogy ők mit gondolnak, az ő dolguk, mondja Luhrmann. De valószínűleg legtöbbünknek vannak ezzel ellentétes tapasztalatai. "Néha egy erőteljes/élethű álom olyan, mintha külső információt közvetítene" - teszi hozzá. "Vagy ha nagyon dühösek vagyunk valakire, aki nincs éppen velünk, és elátkozzuk őt, úgy érezzük, mintha az átkunk eljutna hozzá."

A világ egyes részein egyenesen elvárják az emberektől, hogy lássák a halottakat, beszéljenek a szellemekkel, vagy kapcsolatba lépjenek a tündérekkel - Tanya Luhrmann

Úgy tűnik, hogy két személyiségjegy, a nyitottság az élményekre és az élményekben való feloldódás képessége (9) megmagyarázza, miért fogadják el egyesek jobban a külső hangokat és más hasonló jelenségeket. A nyitottság az a hajlandóság, hogy elfogadjuk, hogy külső gondolatok behatolhatnak az elménkbe. Az feloldódási képesség pedig lehetővé teszi számunkra, hogy elhagyjuk a létező világot, és belépjünk a képzeletünk szülte világba, miáltal elmosódik a belső és külső mentális élmények közötti határ (10). Azok az emberek, akiknél az feloldódási képesség erősen jelen van, nem valószínű, hogy azonnal megkérdőjelezik egy élmény valódiságát, inkább hajlamosak arra, hogy elgondolkodjanak rajta, vajon mit taníthat nekik az adott élmény.

Egy vizsgálatban a pszichózisban szenvedő indiai betegek egy év után kevesebb negatív tünetet mutattak és jobban be tudtak illeszkedni a társadalomba másoknál, függetlenül attól, hogy szedtek-e gyógyszert vagy sem.

A hangok elfogadására és a velük való foglalkozásra való hajlandóság magyarázhatja a mentális betegségek gyógyulásában megfigyelhető kulturális különbségeket. Egy nigériai és brit skizofrén betegek tapasztalatait összehasonlító vizsgálatban az utóbbiak nagyobb valószínűséggel hallottak goromba vagy agresszív hangokat (11). Egy másik, pakisztáni és brit skizofrénekre fókuszáló kutatásban pedig az utóbbiak nagyobb valószínűséggel hallottak öngyilkosságra buzdító hangokat (12).

Az, hogy egyesek rendkívül negatív belső hangokat hallanak, klinikai következményekkel jár. Ilyenkor a hallucináció tagadhatatlanul patológiásnak minősülhet. Több vizsgálatból is az derül ki, hogy az amerikaiak jóval nagyobb valószínűséggel hallottak erőszakra buzdító hangokat (13).

Néhány interjúalany elmondta Luhrmannnak, hogy a hangok arra bíztatták őket, hogy embereket kínozzanak, vagy igyanak a vérükből, míg mások arról számoltak be, hogy a hangok arra szólították fel őket, hogy harcoljanak.

Luhrmann szerint ez bizonyos mértékben társadalmi okokkal magyarázható. Az Egyesült Államokban sokkal magasabb a fegyveres erőszakot elkövetők száma (14), mint más magas jövedelmű országokban. A mentális betegségben szenvedő emberek az Egyesült Államokban nagyobb valószínűséggel válnak hajléktalanná (15), illetve válnak erőszak áldozatává (16).

Illinois állam legtöbb skizofrén által lakott chicagói régiójában dolgozva Luhrmann arra lett kíváncsi, hogy vajon a kultúra hogyan alakítja az emberek pszichózis-élményeit. Néhány pszichózisban szenvedő ember nomád életet él, intézmények és szolgáltatások, például a börtön, a kórház, az utca és a menedékhelyek között pendlizik, amelyeket összességében "intézményi hálózatnak" neveznek. "Ezek a betegek gyakran hallanak olyan hangokat, amelyek azt mondják nekik, hogy figyelik őket" - mondja Luhrmann. "És az intézményi hálózatban valóban vannak olyanok, akik üldözik, gúnyolják, kinevetik őket."

A kritikus vagy erőszakos hangok a legpontosabb előrejelzői annak, hogy valaki fog-e a pszichotikus zavar klinikai diagnózisát megkapni (17). A kulturális különbségek is befolyásolhatják, hogy az emberek hogyan gyógyulnak meg a betegségből. Egy másik, öt évig tartó követéses vizsgálatban, amelyben csennai és montreali, hangokat halló betegek vettek részt, az indiai betegeknél nagyobb valószínűséggel fordult elő, hogy egy év után abbahagyhatták a gyógyszeres kezelést (18). Náluk eleve kevesebb negatív tünet jelentkezett, és jobban be tudtak illeszkedni a társadalomba, függetlenül attól, hogy szedtek-e gyógyszert vagy sem.

Ashok Malla, a montreali McGill Egyetem pszichiáter professzora megjegyzi, hogy a "társadalmi funkciót" Indiában tágabban értelmezik, mint Kanadában (19).

Ott például a háztartás vezetése vagy az idős szülők gondozása ugyanolyan fontos, vagy még fontosabb szerepet tölt be a nők életében, mint a fizetett munkavégzés. Nyugaton, mint mondja, a fizetett munkavégzés hiánya komoly megbélyegzéssel járhat.

A vizsgálat során a kezelések szinte azonosak voltak a gyógyszerezés, az eset menedzsment és a kognitív viselkedésterápia tekintetében. Malla arról is beszél, hogy bár az antipszichotikus gyógyszerek hatékonyak, csak részben képesek kezelni a betegség tüneteit. "Az antipszichotikumok valójában csak a rendellenesnek tekintett pozitív tünetekre hatnak, amilyenek az érzékcsalódások vagy a hallucinációk" - mondja. A negatív tünetek olyan fontos dolgokra való képességek hiányát jelentik, mint az érzelmek kifejezése, a gondolatok generálása és a társas kapcsolatok ápolása. Ezek hiánya társadalmi visszahúzódáshoz, az élmények és az érzelmek hiányához vezet, amire "a gyógyszerek nagyon csekély, vagy semmilyen hatással nincsenek ", mondja Malla (20). Általában a negatív tünetek, mint például a rossz hangulat, rosszul reagálnak a gyógyszerekre (21).

Az amerikaiak túlbecsülik, hogy a mentális betegségben szenvedők milyen gyakran követnek el erőszakos bűncselekményeket.

Malla szerint a kezelések sikerességében megfigyelhető eltéréseket részben az India és Kanada közötti társadalmi különbségek magyarázhatják (22). Például Csennaiban ritkábban fordul elő hajléktalanság a skizofrén betegek körében. Malla szerint azért, mert Indiában a családok a mentális betegeket igyekeznek házon belül tartani, vagyis eldugják őket, hogy elkerüljék a skizofréniában szenvedő beteg rokon miatti megbélyegzést. Indiában Malla szerint a házasság a családok számára kulcsfontosságú kérdés, és minden problémával, ami hatással lehet a gyermekek házasulási esélyeire, a család együtt próbál megbirkózni.

Malla rámutat, hogy a kanadai családok ugyanúgy gondoskodnak a gyerekeikről és a testvéreikről, mint az indiaiak.

De mint mondja, Észak-Amerikában a betegekkel való kapcsolattartás és a titoktartás kifinomult jogi szabályozása problémát jelenthet, hiszen egy fiatal felnőtt könnyebben elhagyhatja az otthonát, és megszakíthatja a kapcsolatot a családjával, ha úgy kívánja. Ami a beteg kilátásait illetően rosszabb eredményekhez vezethet.

A család szerepvállalása ugyanis hatékonynak bizonyult a pszichózisból való gyógyulás elősegítésében (23). "Csennaiban a betegek szinte soha nem jönnek a klinikára valamelyik családtagjuk nélkül. Nekünk az volt a hipotézisünk, hogy ez jobb eredményekhez vezethet a negatív tünetek tekintetében, és ezt a tapasztalataink be is igazolták" - mondja Malla.

Hasonlóan ahhoz, ahogy a nyugati országok és az ecuadori Achuar törzs eltérően definiálják az ember halott hozzátartozóival való kapcsolatát, a "normális" élmény fogalmát is erősen befolyásolja, hogy milyen kultúrában élünk. Márpedig ha megnézzük, hogyan ünneplik a világ számos országában azokat, akik hangokat hallanak, akár az efféle élmények is tűnhetnek normálisnak.

 

 

Tetszett a cikk? Még nem regisztrált? Iratkozzon fel hírlevelemre!

Feliratkozás hírlevélre